Amikor épp próbáltam kialudni a lázamat, erre ébredtem:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19-20-Anyu, mi jön a húsz után?-Huszonegy!-21-22-23-24-25-26-27-28-29-Anyu, mi jön a huszonkilenc után?-Harminc!-30-31-32-33-34-35-36-37-38-39-SZÁZ!-Aki bújt, aki nem, megyek!
Itt valami zavar került a rendszerbe, azt nem értettem pontosan, hogy mi, úgyhogy újra kellett kezdeni.
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19-20-Anyu, mi jön a húsz után?-Huszonegy!-21-22-23-24-25-26-27-28-29-Anyu, mi jön a huszonkilenc után?-Harminc!-30-31-32-33-34-35-36-37-38-39-SZÁZ!-Aki bújt, aki nem, megyek!
Itt becsuktam az ablakot, mert én már megtanultam, hogy mi jön a húsz után.
Dovi
2012. március 20., kedd
2012. március 19., hétfő
Dvár Torá
Hétvégén Szirákon voltunk Sábátolni. Rav Keleti megkérdezte, hogy szeretnék-e dvár torát (tanítást, néhány gondolatot, ami nekem eszembe jut a hetiszakaszról, vagy az aktuális ünnepekről) mondani.Nem igazán szeretek sok ember előtt beszélni, de volt egy téma, amin már sokat gondolkoztam, úgyhogy végül azt elmondtam.
Íme:
Az egyiptomi fogság alatt a nők nagyon sokat tettek azért, hogy sok zsidó gyerek szülessen. Például az egész napos fárasztó munka után ahelyett, hogy pihentek volna, kicsinosították magukat, hogy tetsszenek a férjeiknek. Amikor a fáraó meg akarta öletni a csecsemőket, a bábák azt mondták neki: a zsidó asszonyok úgy szülnek, mint az állatok, nem kell nekik segítség. És rengeteg gyerekük lett, akár hatosikrek is.
Ebből - hogy hatosikreik születtek - tudjuk, hogy a nép létszámának a növelése az Ö-rökkévaló akarata volt (mert ez nem egy mindennapi jelenség, és mi nem tudjuk befolyásolni). Ennek az akaratának a teljesítéséhez a nőket használta eszközül. A nők pedig szívesen vállalták - és vállalják ma is - ezt a szerepet, annak ellenére, hogy nagyon nehéz dolguk volt.
Hiszen a terhességnek rengeteg olyan tünete van, amelyek külön-külön kellemetlenek és bosszantóak. Megnő az ember hasa, vizes lesz a lába, szédül, hányingere van, a szülés fájdalmairól nem is beszélve. És ekkor még csak éppen elkezdődik a gyereknevelés, ami még több nehézséget hoz egy nő életébe.
Mégis, azzal, hogy egy nő gyereket szül, nem valakinek a kérését teljesíti. Nem azért viseli el ezt mind, mert az Ö-rökkévaló így akarta. Egy nőnek a lényéből fakadó legbelsőbb igénye a gyerekek szülése és nevelése. Olyannyira, hogy ez elhomályosítja a sok kellemetlenséget, amelyeket így, hogy tudja, hogy mindez minek az érdekében történik vele, örömmel tapasztal meg.
És, hogy ez a legbelsőbb igény megegyezik az Ö-rökkévaló akaratával (hogy szaporodjunk és sokasodjunk) a nők úgy köszönik meg, hogy minden reggel elmondják: Báruh [...] seászáni kircono (Áldott [...], aki az akarata szerint teremtett).
Még sose beszéltem így, maximum a diplomavédésemen. Na, ez annál sokkal jobb élmény volt. Rav Keleti meg még néhányan mondták, hogy szép volt. Meg énekeltek is nekünk mazel tovot a végén.
Íme:
Az egyiptomi fogság alatt a nők nagyon sokat tettek azért, hogy sok zsidó gyerek szülessen. Például az egész napos fárasztó munka után ahelyett, hogy pihentek volna, kicsinosították magukat, hogy tetsszenek a férjeiknek. Amikor a fáraó meg akarta öletni a csecsemőket, a bábák azt mondták neki: a zsidó asszonyok úgy szülnek, mint az állatok, nem kell nekik segítség. És rengeteg gyerekük lett, akár hatosikrek is.
Ebből - hogy hatosikreik születtek - tudjuk, hogy a nép létszámának a növelése az Ö-rökkévaló akarata volt (mert ez nem egy mindennapi jelenség, és mi nem tudjuk befolyásolni). Ennek az akaratának a teljesítéséhez a nőket használta eszközül. A nők pedig szívesen vállalták - és vállalják ma is - ezt a szerepet, annak ellenére, hogy nagyon nehéz dolguk volt.
Hiszen a terhességnek rengeteg olyan tünete van, amelyek külön-külön kellemetlenek és bosszantóak. Megnő az ember hasa, vizes lesz a lába, szédül, hányingere van, a szülés fájdalmairól nem is beszélve. És ekkor még csak éppen elkezdődik a gyereknevelés, ami még több nehézséget hoz egy nő életébe.
Mégis, azzal, hogy egy nő gyereket szül, nem valakinek a kérését teljesíti. Nem azért viseli el ezt mind, mert az Ö-rökkévaló így akarta. Egy nőnek a lényéből fakadó legbelsőbb igénye a gyerekek szülése és nevelése. Olyannyira, hogy ez elhomályosítja a sok kellemetlenséget, amelyeket így, hogy tudja, hogy mindez minek az érdekében történik vele, örömmel tapasztal meg.
És, hogy ez a legbelsőbb igény megegyezik az Ö-rökkévaló akaratával (hogy szaporodjunk és sokasodjunk) a nők úgy köszönik meg, hogy minden reggel elmondják: Báruh [...] seászáni kircono (Áldott [...], aki az akarata szerint teremtett).
Még sose beszéltem így, maximum a diplomavédésemen. Na, ez annál sokkal jobb élmény volt. Rav Keleti meg még néhányan mondták, hogy szép volt. Meg énekeltek is nekünk mazel tovot a végén.
2012. március 14., szerda
Szakdoga - Kreativitás
Évek óta küzdök a tanárszakos szakdogámmal. Most van egy jó témám, még a címét nem fogalmaztam meg, de valamiféle "nyomhagyás, kreativitás, kreatívvá nevelés, nyomok a művészetben" lesz. Lesz egy pszichológiai része a nevelésről, gyerekek kreativitásáról, nyomhagyásáról, egy másik, művészeti része pedig nyomokkal, lenyomatokkal foglalkozó művészekről, művekről. Nagyon régen szenvedek vele, nem bírok nekiállni, mert tudom, hogy 30-40 oldalt kell írnom, és nagyon soknak tűnik. Már több jó témám volt, de minddel az történt, hogy addig gondolkoztam rajtuk anélkül, hogy írtam volna bármit is, hogy a végén már nem is érdekeltek. Hát most megvan a módszerem. Részletekben, ami épp előjön, leírom a blogra, aztán összerakom a szakdogában. Ha hosszú és unalmas, nem muszáj elolvasni. :)
Itt az első rész:
Mikor először vigyáztam egy másfél éves kislányra jöttem rá valami fontosra. A kislány valami építőkockákat dobált be a radiátor mögé, és nagyon élvezte, hogy azok alul kiesnek. Először rá akartam szólni, hogy ne csinálja. Aztán rájöttem, hogy miért ne csinálhatná? Se magában se a bútorokban nem tesz kárt, ha őt érdekli, hadd játsszon vele. Elég evidensnek tűnhet, de nekem nagyon fontos felfedezés volt. Viszont azóta is sok szülőt látok, akik -úgy érzem- gátolják a gyerekük kibontakozását úgy, hogy rájuk szólnak, ha valami -szerintük- értelmetlen dologgal foglalatoskodnak. A játékokat csak egyféleképpen, a szabályoknak megfelelően hagyják használni, nem engedik, hogy koszosak legyenek stb. Ezáltal a gyerekeknek azt az alapvető igényét törik le, hogy a dolgokat a maguk módja szerint megnézzék, kipróbálják, magyarul felfedezzék. Ha valakinek mindig megmondják, mit hogyan kell csinálni, hogyan is fejlődhetne a problémamegoldó-készsége? Ha valakinek mindig megmondják, hogy a füvet zöldre, az eget meg kékre kell színezni, hogyan fejlődhetne a megfigyelési-képessége, a kreativitása? Mostanában minden állásinterjún elhangzanak bizonyos divatos szavak. Mindenkinek fiatalosnak, lendületesnek, és főként kreatívnak és innovatívnak kell lennie. De hogyan tudjuk ezt megvalósítani, ha kiskorukban nem tanultunk meg alternatív megoldásokat találni, nem tanultunk meg "friss szemmel" nézni egy-egy új tárgyat vagy problémát?
Ha a gyerek lerántja az abroszt vagy földhöz vágja a tányért, és én megbüntetem anélkül, hogy elmagyaráznám neki, miért nem jó, amit csinál, nem csak azt tanulja meg, hogy nem szabad az abroszt lerántani, hanem azt is, hogy új dolgokat sem szabad kipróbálni, legfeljebb ha engedélyt kap rá, akkor is pontról pontra betartva az utasításokat. Az ilyen gyerek sokat fog unatkozni, mert nem tudja lefoglalni magát. Végül olyan kamasszá válik, aki az iskolában kevéssé érdeklődik az új ismeretek iránt, felnőttként pedig jó beosztott lesz ugyan, de önálló döntéseket nehezen hoz.
A kicsi gyerekek nem tudnak valamit csak megnézni. Szükségük van a megfogásra, kipróbálásra is, így veszi birtokba az adott tárgyat. Élvezi, hogy ami azzal történik, az ő cselekvésének a következménye.
"Amikor lerántja a terítőt vagy szétkeni a lekvárosüveg tartalmát a frissen lakkozott parkettán, nem véletlenül cselekszik, de szándékosságában nincs rosszindulat, vagy rombolási kedv. Az átalakulás, a változás mibenlétét kutatja, és saját hatékonyságát (a pszichológia nyelvén: kompetenciáját) a tárgyi világban."
(Ranschburg: Szülők könyve: A kíváncsiság)
De ugyanakkor rendre is kell tanítanom a gyerekemet, mi legyen? Szerintem ha a gyerekem szétkeni a lekvárt a parkettán, elmagyarázom neki, hogy amit csinál, nem jó, mert a parketta koszos lesz, fel kell takarítani, ami fárasztó, a lekvárt meg nem lehet már megenni. Majd együtt feltakarítjuk. Lehet, hogy így nekem még több munkám lesz, de ő látja, hogy a cselekedeteinek további következményei is vannak, és még a lekvárkenési vágyát is kiéli. Én pedig látom, hogy ez őt érdekli, úgyhogy legközelebb bevonom a sütisütésbe, ahol lehet kenni és önteni, még bele is lehet nyúlni, a végén pedig finom süti lesz belőle. Így talán pozitív irányba terelődik a vágya, és mindannyian jól járunk.
RJ szerint is az a megoldás, ha a gyerek olcsó és praktikus játékokat kap, amik az ő tulajdonát képezik. Tehát ha valami tönkremegy, én nem szólok bele, a gyerek ezzel is tapasztal.
"Hihetetlenül érdekes, amint a kisautó kereke leválik a karosszériáról, és - lám csak! - egyedül, önmagában is gurul! És milyen érdekes, hogy a papír szakad, de vannak tárgyak, amelyeket . bár próbálja az ember -, nem lehet elszakítani! Ezekből viszont sok kicsi izgalmas darab lesz, ha földhöz vágjuk őket. És az miért van, hogy utána hiába tesszük a darabokat egymás mellé, mégsem ragadnak össze? A két-háromévesek világában még a játék és a "vizsgálódás", a "felfedezés" tevékenysége és öröme összefonódik, a játékszert hamar megunja, ha csak azt lehet vele játszani, amire elkészítették. "
Ezzel részben egyetértek. Nem jó, ha a gyerek nem csinálhat semmit, mert a játék eltörik, a ruha piszkos lesz stb. De láttam már szomorú gyereket, aki nem tudott ugyanúgy játszani a kisautójával, ahogy előtte, mikor kitörött a kereke, pedig szeretett volna. Nem nagyon hatotta meg, hogy a kerék külön is gurul.
Persze ezáltal megtanulja, hogy mit bír ki egy játék. Egy idő után előre tudni fogja, hogy mitől törik el, és azt csak akkor fogja csinálni vele, ha direkt a törés a célja. Amiről meg azt fogja tudni, hogy utána már a játék már soha nem töltheti be előző funkcióját.
RJ azt is mondja, hogy a felnőtt világ tárgyait se zárjuk el a gyerekek elől, hanem hagyjuk, hogy mindent felfedezzenek, megvizsgáljanak. Csak akkor lépjünk közbe, ha valóban veszélyes, amit csinálnak, és akkor is a figyelemelterelés módszerével. Tehát, ha látom, hogy már az abrosz sarkát húzza, nem szóljak rá, hogy "ne csináld", hanem hívjam fel a figyelmét a sarokba gurult labdára.
Bölcsis tapasztalataim szerint ilyenkor nem túlságosan érdekli őket a labda... Másrészt én (a kiáltás helyett, vagy után) elmagyaráznám, hogy mi történik, ha lerántja a terítőt, és azt miért nem szeretném. Aztán keresnék valamit, ami jobban érdekelheti. RJ is ezt mondja fél oldallal később.
A kiabálás más okból sem célravezető:
"Bármilyen meglepő, ilyenkor [amikor a gyerek lerántja a terítőt, pedig rászóltam, hogy ne tegye] a gyerek nem a tilalom ellenére cselekszik, hanem éppen a tilalom miatt! Az önkontroll, a cselekvések belső vezérlése még nem elég fejlett ebben az életkorban, és a szülő váratlan, harsány kiáltása nem a megkezdett cselekvés leállítását váltja ki, hanem automatikus befejezését!" (194.o.)
(Forrás: Ranschburg Jenő: Szülők könyve A fogantatástól az iskolakezdésig. Saxum 2007, 2009.)
Itt az első rész:
Mikor először vigyáztam egy másfél éves kislányra jöttem rá valami fontosra. A kislány valami építőkockákat dobált be a radiátor mögé, és nagyon élvezte, hogy azok alul kiesnek. Először rá akartam szólni, hogy ne csinálja. Aztán rájöttem, hogy miért ne csinálhatná? Se magában se a bútorokban nem tesz kárt, ha őt érdekli, hadd játsszon vele. Elég evidensnek tűnhet, de nekem nagyon fontos felfedezés volt. Viszont azóta is sok szülőt látok, akik -úgy érzem- gátolják a gyerekük kibontakozását úgy, hogy rájuk szólnak, ha valami -szerintük- értelmetlen dologgal foglalatoskodnak. A játékokat csak egyféleképpen, a szabályoknak megfelelően hagyják használni, nem engedik, hogy koszosak legyenek stb. Ezáltal a gyerekeknek azt az alapvető igényét törik le, hogy a dolgokat a maguk módja szerint megnézzék, kipróbálják, magyarul felfedezzék. Ha valakinek mindig megmondják, mit hogyan kell csinálni, hogyan is fejlődhetne a problémamegoldó-készsége? Ha valakinek mindig megmondják, hogy a füvet zöldre, az eget meg kékre kell színezni, hogyan fejlődhetne a megfigyelési-képessége, a kreativitása? Mostanában minden állásinterjún elhangzanak bizonyos divatos szavak. Mindenkinek fiatalosnak, lendületesnek, és főként kreatívnak és innovatívnak kell lennie. De hogyan tudjuk ezt megvalósítani, ha kiskorukban nem tanultunk meg alternatív megoldásokat találni, nem tanultunk meg "friss szemmel" nézni egy-egy új tárgyat vagy problémát?
Ha a gyerek lerántja az abroszt vagy földhöz vágja a tányért, és én megbüntetem anélkül, hogy elmagyaráznám neki, miért nem jó, amit csinál, nem csak azt tanulja meg, hogy nem szabad az abroszt lerántani, hanem azt is, hogy új dolgokat sem szabad kipróbálni, legfeljebb ha engedélyt kap rá, akkor is pontról pontra betartva az utasításokat. Az ilyen gyerek sokat fog unatkozni, mert nem tudja lefoglalni magát. Végül olyan kamasszá válik, aki az iskolában kevéssé érdeklődik az új ismeretek iránt, felnőttként pedig jó beosztott lesz ugyan, de önálló döntéseket nehezen hoz.
A kicsi gyerekek nem tudnak valamit csak megnézni. Szükségük van a megfogásra, kipróbálásra is, így veszi birtokba az adott tárgyat. Élvezi, hogy ami azzal történik, az ő cselekvésének a következménye.
"Amikor lerántja a terítőt vagy szétkeni a lekvárosüveg tartalmát a frissen lakkozott parkettán, nem véletlenül cselekszik, de szándékosságában nincs rosszindulat, vagy rombolási kedv. Az átalakulás, a változás mibenlétét kutatja, és saját hatékonyságát (a pszichológia nyelvén: kompetenciáját) a tárgyi világban."
(Ranschburg: Szülők könyve: A kíváncsiság)
De ugyanakkor rendre is kell tanítanom a gyerekemet, mi legyen? Szerintem ha a gyerekem szétkeni a lekvárt a parkettán, elmagyarázom neki, hogy amit csinál, nem jó, mert a parketta koszos lesz, fel kell takarítani, ami fárasztó, a lekvárt meg nem lehet már megenni. Majd együtt feltakarítjuk. Lehet, hogy így nekem még több munkám lesz, de ő látja, hogy a cselekedeteinek további következményei is vannak, és még a lekvárkenési vágyát is kiéli. Én pedig látom, hogy ez őt érdekli, úgyhogy legközelebb bevonom a sütisütésbe, ahol lehet kenni és önteni, még bele is lehet nyúlni, a végén pedig finom süti lesz belőle. Így talán pozitív irányba terelődik a vágya, és mindannyian jól járunk.
RJ szerint is az a megoldás, ha a gyerek olcsó és praktikus játékokat kap, amik az ő tulajdonát képezik. Tehát ha valami tönkremegy, én nem szólok bele, a gyerek ezzel is tapasztal.
"Hihetetlenül érdekes, amint a kisautó kereke leválik a karosszériáról, és - lám csak! - egyedül, önmagában is gurul! És milyen érdekes, hogy a papír szakad, de vannak tárgyak, amelyeket . bár próbálja az ember -, nem lehet elszakítani! Ezekből viszont sok kicsi izgalmas darab lesz, ha földhöz vágjuk őket. És az miért van, hogy utána hiába tesszük a darabokat egymás mellé, mégsem ragadnak össze? A két-háromévesek világában még a játék és a "vizsgálódás", a "felfedezés" tevékenysége és öröme összefonódik, a játékszert hamar megunja, ha csak azt lehet vele játszani, amire elkészítették. "
Ezzel részben egyetértek. Nem jó, ha a gyerek nem csinálhat semmit, mert a játék eltörik, a ruha piszkos lesz stb. De láttam már szomorú gyereket, aki nem tudott ugyanúgy játszani a kisautójával, ahogy előtte, mikor kitörött a kereke, pedig szeretett volna. Nem nagyon hatotta meg, hogy a kerék külön is gurul.
Persze ezáltal megtanulja, hogy mit bír ki egy játék. Egy idő után előre tudni fogja, hogy mitől törik el, és azt csak akkor fogja csinálni vele, ha direkt a törés a célja. Amiről meg azt fogja tudni, hogy utána már a játék már soha nem töltheti be előző funkcióját.
RJ azt is mondja, hogy a felnőtt világ tárgyait se zárjuk el a gyerekek elől, hanem hagyjuk, hogy mindent felfedezzenek, megvizsgáljanak. Csak akkor lépjünk közbe, ha valóban veszélyes, amit csinálnak, és akkor is a figyelemelterelés módszerével. Tehát, ha látom, hogy már az abrosz sarkát húzza, nem szóljak rá, hogy "ne csináld", hanem hívjam fel a figyelmét a sarokba gurult labdára.
Bölcsis tapasztalataim szerint ilyenkor nem túlságosan érdekli őket a labda... Másrészt én (a kiáltás helyett, vagy után) elmagyaráznám, hogy mi történik, ha lerántja a terítőt, és azt miért nem szeretném. Aztán keresnék valamit, ami jobban érdekelheti. RJ is ezt mondja fél oldallal később.
A kiabálás más okból sem célravezető:
"Bármilyen meglepő, ilyenkor [amikor a gyerek lerántja a terítőt, pedig rászóltam, hogy ne tegye] a gyerek nem a tilalom ellenére cselekszik, hanem éppen a tilalom miatt! Az önkontroll, a cselekvések belső vezérlése még nem elég fejlett ebben az életkorban, és a szülő váratlan, harsány kiáltása nem a megkezdett cselekvés leállítását váltja ki, hanem automatikus befejezését!" (194.o.)
(Forrás: Ranschburg Jenő: Szülők könyve A fogantatástól az iskolakezdésig. Saxum 2007, 2009.)
Azért ez elég furcsa érzés
2012. március 13., kedd
Drukkoljatok
Mert nem sokára indulunk a sebészetre. A bcg oltás helye nagyon begennyesedett, tegnap mondta a doktornő, hogy ki kell tisztítani. Azóta még csúnyább lett, a közepe fehér. Remélem, legalább kap valami fájdalomcsillapítót, ami a hasfájását is elmulasztja. (Ami már annyira jó volt, hogy nem adtam az infacolt. Kellett volna.)
Na, túléltük. Nagyon kedves doktornéni volt, felvágta, kipucolta, nem engedte, hogy odanézzek. Holnap megyünk kötözésre. Volt egy kis sírás, de ahogy beraktam a kendőbe, megnyugodott. Aztán itthon ettünk, és még aztán is sírt, de az is lehet,hogy a hasa fájt. A doktornéni szerint ez a seb nem szokott fájni, de azért eléggé tiltakozott, amikor szoptatáshoz rá akartam fektetni arra a karjára. Még, jó, hogy megtanultuk a hónaljtartást is. Evés után nagy nehezen elaludt a kezemben, aztán együtt aludtunk vagy egy órát, most letettem, és még mindig nem ébredt fel.
Na, túléltük. Nagyon kedves doktornéni volt, felvágta, kipucolta, nem engedte, hogy odanézzek. Holnap megyünk kötözésre. Volt egy kis sírás, de ahogy beraktam a kendőbe, megnyugodott. Aztán itthon ettünk, és még aztán is sírt, de az is lehet,hogy a hasa fájt. A doktornéni szerint ez a seb nem szokott fájni, de azért eléggé tiltakozott, amikor szoptatáshoz rá akartam fektetni arra a karjára. Még, jó, hogy megtanultuk a hónaljtartást is. Evés után nagy nehezen elaludt a kezemben, aztán együtt aludtunk vagy egy órát, most letettem, és még mindig nem ébredt fel.
2012. március 12., hétfő
Mindig a jövő
Az összes legtöbb nevelési iskolának az a vesszőparipája, hogy azért kell valamit így vagy úgy csinálni, hogy majd később jó legyen. Hogy ne kényeztesd el a gyereket, hogy megtanulja, hogy nem körülötte forog a világ, hogy napirendre szoktasd, hogy egyedül aludjon el, egyedül egyen, egyedül csináljon mindent.
Van is sok dolog, ami egyértelmű.
Éjszaka aludni muszáj, mert így működik a világ, nappal vannak kötelező programok, amiket nem lehet éjjel bepótolni. De ez egy kéthetes csecsemőt érthetően nem nagyon érdekel. Ő alszik, amikor álmos, és hogy az anyja is álmos, az kit érdekel. De igen, neki meg kell tanítani szép lassan, hogy éjszaka alszunk.
Tanulni is muszáj, mert különben nem lesznek jók az eredményei, nem veszik fel arra az egyetemre, ahová szeretné, nem foglalkozhat azzal, ami érdekli, és boldogtalan ember lesz. De ha ezt ő nem érti meg, és csak azért tanul, mert én kényszerítem, hol az a határ, ahol már az ő felelőssége és választása?
Fogat mosni is muszáj, különben kilukad a fogunk.
Muszáj köszönni az embereknek, mert hozzá tartozik a társadalmi normákhoz, így tudunk normálisan együtt élni.
És a fő dolog, ami mindenkinek a legnagyobb félelme: ne csináld ezt meg azt, mert elkényezteted a gyereket!
De hol van ebben a határ? Hol van az, ahol a pillanatnyi boldogság és megelégedés már előbbre való a későbbi haszonnál?
Ranschburg Jenő azt írja a kényeztetésről:
És akkor itt beszélhetnénk az igény szerinti szoptatás alapján igény szerinti ölelgetésről is.
Van is sok dolog, ami egyértelmű.
Éjszaka aludni muszáj, mert így működik a világ, nappal vannak kötelező programok, amiket nem lehet éjjel bepótolni. De ez egy kéthetes csecsemőt érthetően nem nagyon érdekel. Ő alszik, amikor álmos, és hogy az anyja is álmos, az kit érdekel. De igen, neki meg kell tanítani szép lassan, hogy éjszaka alszunk.
Tanulni is muszáj, mert különben nem lesznek jók az eredményei, nem veszik fel arra az egyetemre, ahová szeretné, nem foglalkozhat azzal, ami érdekli, és boldogtalan ember lesz. De ha ezt ő nem érti meg, és csak azért tanul, mert én kényszerítem, hol az a határ, ahol már az ő felelőssége és választása?
Fogat mosni is muszáj, különben kilukad a fogunk.
Muszáj köszönni az embereknek, mert hozzá tartozik a társadalmi normákhoz, így tudunk normálisan együtt élni.
És a fő dolog, ami mindenkinek a legnagyobb félelme: ne csináld ezt meg azt, mert elkényezteted a gyereket!
De hol van ebben a határ? Hol van az, ahol a pillanatnyi boldogság és megelégedés már előbbre való a későbbi haszonnál?
Ranschburg Jenő azt írja a kényeztetésről:
Az élet első hónapjaiban ugyanis a gyereknek nincsenek kívánságai, szeszélyei, jogai vagy kötelességei, csupán biológiai szükségletei vannak, melyeknek kielégítése éppen olyan fontos, és éppen úgy nem kényeztetés, mint a gyógyszer a beteg gyermek számára. Minden szülő tudja, hogy az éhség, a szomjúság és az alvás biológiai szükséglet, azt azonban már kevesebben, hogy a testi kapcsolat is az! Éppen ezért, amikor a csecsemő nyugtalan, sír, ölbe kívánkozik - holott nem éhes, nem szomjas, nem beteg -, sok szülő úgy véli, nem szabad felvenni, mert kívánsága puszta szeszély, melyet ha kielégít, elkényezteti gyermekét. [...] Az orvostudomány és a pszichológia folyamatosan tárja fel azokat a hormonális és idegrendszeri folyamatokat, amelyeket a testi kapcsolat a bőrfelületek érintkezése révén megindít, és amelyek hiánya életre szóló sérülésekhez vezethet. Ma még talán túlzottnak hangzik az az állításom (de nagyon komolyan gondolom): hogy az az anya, aki élete első hat hónapjában nem veszi ölbe a gyerekét, éppen olyan megbocsáthatatlan bűnt követ el, mintha éheztetné.
És akkor itt beszélhetnénk az igény szerinti szoptatás alapján igény szerinti ölelgetésről is.
...a hatodik-nyolcadik hónap táján a gyerekben csökken a testi kapcsolat igénye, és ettől kezdve a folytonos ölbe vétellel, dédelgetéssel már valóban el lehet kényeztetni a gyereket. De a folytonos ölbe vétel és becézgetés már nem a gyermek igénye, hanem a szülőé - és ezzel egy nagyon fontos megállapításhoz érkezünk el: az elkényeztetés nem onnan ered, hogy kielégítjük a gyermek szükségleteit, hanem onnan, hogy saját, vele kapcsolatos igényeinket elébe helyezzük a gyermek természetes szükségleteinek! [...] Ne féljünk tehát már az első hónapokban sokat és hosszan ölben tartani, magunkhoz szorítani gyermekünket; ez a meleg, bensőséges kapcsolat anyjával nem teszi elkényeztetetté őt, ellenkezőleg: esélyt biztosít számára arra, hogy szeretni - és a kapott szeretetet értékelni - tudó emberré váljék.
2012. március 11., vasárnap
A mintaanya
Fél kézzel elteszi a ruhákat, kitereget, vacsorát főz, azt megeszi, aztán szoptat, gyereket fürdet, magát is lezuhanyozza, és alvó gyerekkel, kedvesen, mosolygósan várja haza a nehéz munkában kifáradt férjét. Egy szépséghiba van a dologban, hogy az alvó gyerek rám van kötözve, mert második napja így alszik el, és tudom, hogy nem lesz ennek jó vége, nagyon nem. Persze tegnap, miután bevarázsoltam az ágyába este 11-kor, reggel hatig nem kelt fel. Ha ez az ára, akár kétéves koráig altalom így bli néder.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)