Szakdoga - Kreativitás

Évek óta küzdök a tanárszakos szakdogámmal. Most van egy jó témám, még a címét nem fogalmaztam meg, de valamiféle "nyomhagyás, kreativitás, kreatívvá nevelés, nyomok a művészetben" lesz. Lesz egy pszichológiai része a nevelésről, gyerekek kreativitásáról, nyomhagyásáról, egy másik, művészeti része pedig nyomokkal, lenyomatokkal foglalkozó művészekről, művekről. Nagyon régen szenvedek vele, nem bírok nekiállni, mert tudom, hogy 30-40 oldalt kell írnom, és nagyon soknak tűnik. Már több jó témám volt, de minddel az történt, hogy addig gondolkoztam rajtuk anélkül, hogy írtam volna bármit is, hogy a végén már nem is érdekeltek. Hát most megvan a módszerem. Részletekben, ami épp előjön, leírom a blogra, aztán összerakom a szakdogában. Ha hosszú és unalmas, nem muszáj elolvasni. :)


Itt az első rész:

Mikor először vigyáztam egy másfél éves kislányra jöttem rá valami fontosra. A kislány valami építőkockákat dobált be a radiátor mögé, és nagyon élvezte, hogy azok alul kiesnek. Először rá akartam szólni, hogy ne csinálja. Aztán rájöttem, hogy miért ne csinálhatná? Se magában se a bútorokban nem tesz kárt, ha őt érdekli, hadd játsszon vele. Elég evidensnek tűnhet, de nekem nagyon fontos felfedezés volt. Viszont azóta is sok szülőt látok, akik -úgy érzem- gátolják a gyerekük kibontakozását úgy, hogy rájuk szólnak, ha valami -szerintük- értelmetlen dologgal foglalatoskodnak. A játékokat csak egyféleképpen, a szabályoknak megfelelően hagyják használni, nem engedik, hogy koszosak legyenek stb. Ezáltal a gyerekeknek azt az alapvető igényét törik le, hogy a dolgokat a maguk módja szerint megnézzék, kipróbálják, magyarul felfedezzék. Ha valakinek mindig megmondják, mit hogyan kell csinálni, hogyan is fejlődhetne a problémamegoldó-készsége? Ha valakinek mindig megmondják, hogy a füvet zöldre, az eget meg kékre kell színezni, hogyan fejlődhetne a megfigyelési-képessége, a kreativitása? Mostanában minden állásinterjún elhangzanak bizonyos divatos szavak. Mindenkinek fiatalosnak, lendületesnek, és főként kreatívnak és innovatívnak kell lennie. De hogyan tudjuk ezt megvalósítani, ha kiskorukban nem tanultunk meg alternatív megoldásokat találni, nem tanultunk meg "friss szemmel" nézni egy-egy új tárgyat vagy problémát?
Ha a gyerek lerántja az abroszt vagy földhöz vágja a tányért, és én megbüntetem anélkül, hogy elmagyaráznám neki, miért nem jó, amit csinál, nem csak azt tanulja meg, hogy nem szabad az abroszt lerántani, hanem azt is, hogy új dolgokat sem szabad kipróbálni, legfeljebb ha engedélyt kap rá, akkor is pontról pontra betartva az utasításokat. Az ilyen gyerek sokat fog unatkozni, mert nem tudja lefoglalni magát. Végül olyan kamasszá válik, aki az iskolában kevéssé érdeklődik az új ismeretek iránt, felnőttként pedig jó beosztott lesz ugyan, de önálló döntéseket nehezen hoz.

A kicsi gyerekek nem tudnak valamit csak megnézni. Szükségük van a megfogásra, kipróbálásra is, így veszi birtokba az adott tárgyat. Élvezi, hogy ami azzal történik, az ő cselekvésének a következménye.

"Amikor lerántja a terítőt vagy szétkeni a lekvárosüveg tartalmát a frissen lakkozott parkettán, nem véletlenül cselekszik, de szándékosságában nincs rosszindulat, vagy rombolási kedv. Az átalakulás, a változás mibenlétét kutatja, és saját hatékonyságát (a pszichológia nyelvén: kompetenciáját) a tárgyi világban."
(Ranschburg: Szülők könyve: A kíváncsiság)

De ugyanakkor rendre is kell tanítanom a gyerekemet, mi legyen? Szerintem ha a gyerekem szétkeni a lekvárt a parkettán, elmagyarázom neki, hogy amit csinál, nem jó, mert a parketta koszos lesz, fel kell takarítani, ami fárasztó, a lekvárt meg nem lehet már megenni. Majd együtt feltakarítjuk. Lehet, hogy így nekem még több munkám lesz, de ő látja, hogy a cselekedeteinek további következményei is vannak, és még a lekvárkenési vágyát is kiéli. Én pedig látom, hogy ez őt érdekli, úgyhogy legközelebb bevonom a sütisütésbe, ahol lehet kenni és önteni, még bele is lehet nyúlni, a végén pedig finom süti lesz belőle. Így talán pozitív irányba terelődik a vágya, és mindannyian jól járunk.


RJ szerint is az a megoldás, ha a gyerek olcsó és praktikus játékokat kap, amik az ő tulajdonát képezik. Tehát ha valami tönkremegy, én nem szólok bele, a gyerek ezzel is tapasztal.

"Hihetetlenül érdekes, amint a kisautó kereke leválik a karosszériáról, és - lám csak! - egyedül, önmagában is gurul! És milyen érdekes, hogy a papír szakad, de vannak tárgyak, amelyeket . bár próbálja az ember -, nem lehet elszakítani! Ezekből viszont sok kicsi izgalmas darab lesz, ha földhöz vágjuk őket. És az miért van, hogy utána hiába tesszük a darabokat egymás mellé, mégsem ragadnak össze? A két-háromévesek világában még a játék és a "vizsgálódás", a "felfedezés" tevékenysége és öröme összefonódik, a játékszert hamar megunja, ha csak azt lehet vele játszani, amire elkészítették. "

Ezzel részben egyetértek. Nem jó, ha a gyerek nem csinálhat semmit, mert a játék eltörik, a ruha piszkos lesz stb. De láttam már szomorú gyereket, aki nem tudott ugyanúgy játszani a kisautójával, ahogy előtte, mikor kitörött a kereke, pedig szeretett volna. Nem nagyon hatotta meg, hogy a kerék külön is gurul.
Persze ezáltal megtanulja, hogy mit bír ki egy játék. Egy idő után előre tudni fogja, hogy mitől törik el, és azt csak akkor fogja csinálni vele, ha direkt a törés a célja. Amiről meg azt fogja tudni, hogy utána már a játék már soha nem töltheti be előző funkcióját.


RJ azt is mondja, hogy a felnőtt világ tárgyait se zárjuk el a gyerekek elől, hanem hagyjuk, hogy mindent felfedezzenek, megvizsgáljanak. Csak akkor lépjünk közbe, ha valóban veszélyes, amit csinálnak, és akkor is a figyelemelterelés módszerével. Tehát, ha látom, hogy már az abrosz sarkát húzza, nem szóljak rá, hogy "ne csináld", hanem hívjam fel a figyelmét a sarokba gurult labdára.

Bölcsis tapasztalataim szerint ilyenkor nem túlságosan érdekli őket a labda... Másrészt én (a kiáltás helyett, vagy után) elmagyaráznám, hogy mi történik, ha lerántja a terítőt, és azt miért nem szeretném. Aztán keresnék valamit, ami jobban érdekelheti. RJ is ezt mondja fél oldallal később.

A kiabálás más okból sem célravezető:

"Bármilyen meglepő, ilyenkor [amikor a gyerek lerántja a terítőt, pedig rászóltam, hogy ne tegye] a gyerek nem a tilalom ellenére cselekszik, hanem éppen a tilalom miatt! Az önkontroll, a cselekvések belső vezérlése még nem elég fejlett ebben az életkorban, és a szülő váratlan, harsány kiáltása nem a megkezdett cselekvés leállítását váltja ki, hanem automatikus befejezését!" (194.o.)

(Forrás: Ranschburg Jenő: Szülők könyve A fogantatástól az iskolakezdésig. Saxum 2007, 2009.)