Mindig a jövő

Az összes legtöbb nevelési iskolának az a vesszőparipája, hogy azért kell valamit így vagy úgy csinálni, hogy majd később jó legyen. Hogy ne  kényeztesd el a gyereket, hogy megtanulja, hogy nem körülötte forog a világ, hogy napirendre szoktasd, hogy egyedül aludjon el, egyedül egyen, egyedül csináljon mindent.

Van is sok dolog, ami egyértelmű.

Éjszaka aludni muszáj, mert így működik a világ, nappal vannak kötelező programok, amiket nem lehet éjjel bepótolni. De ez egy kéthetes csecsemőt érthetően nem nagyon érdekel. Ő alszik, amikor álmos, és hogy az anyja is álmos, az kit érdekel. De igen, neki meg kell tanítani szép lassan, hogy éjszaka alszunk.

Tanulni is muszáj, mert különben nem lesznek jók az eredményei, nem veszik fel arra az egyetemre, ahová szeretné, nem foglalkozhat azzal, ami érdekli, és boldogtalan ember lesz. De ha ezt ő nem érti meg, és csak azért tanul, mert én kényszerítem, hol az a határ, ahol már az ő felelőssége és választása?

Fogat mosni is muszáj, különben kilukad a fogunk.

Muszáj köszönni az embereknek, mert hozzá tartozik a társadalmi normákhoz, így tudunk normálisan együtt élni.

És a fő dolog, ami mindenkinek a legnagyobb félelme: ne csináld ezt meg azt, mert elkényezteted a gyereket!

De hol van ebben a határ? Hol van az, ahol a pillanatnyi boldogság és megelégedés már előbbre való a későbbi haszonnál?

Ranschburg Jenő azt írja a kényeztetésről:

Az élet első hónapjaiban ugyanis a gyereknek nincsenek kívánságai, szeszélyei, jogai vagy kötelességei, csupán biológiai szükségletei vannak, melyeknek kielégítése éppen olyan fontos, és éppen úgy nem kényeztetés, mint a gyógyszer a beteg gyermek számára. Minden szülő tudja, hogy az éhség, a szomjúság és az alvás biológiai szükséglet, azt azonban már kevesebben, hogy a testi kapcsolat is az! Éppen ezért, amikor a csecsemő nyugtalan, sír, ölbe kívánkozik - holott nem éhes, nem szomjas, nem beteg -, sok szülő úgy véli, nem szabad felvenni, mert kívánsága puszta szeszély, melyet ha kielégít, elkényezteti gyermekét. [...] Az orvostudomány és a pszichológia folyamatosan tárja fel azokat a hormonális és idegrendszeri folyamatokat, amelyeket a testi kapcsolat a bőrfelületek érintkezése révén megindít, és amelyek hiánya életre szóló sérülésekhez vezethet. Ma még talán túlzottnak hangzik az az állításom (de nagyon komolyan gondolom): hogy az az anya, aki élete első hat hónapjában nem veszi ölbe a gyerekét, éppen olyan megbocsáthatatlan bűnt követ el, mintha éheztetné.

És akkor itt beszélhetnénk az igény szerinti szoptatás alapján igény szerinti ölelgetésről is.

...a hatodik-nyolcadik hónap táján a gyerekben csökken a testi kapcsolat igénye, és ettől kezdve a folytonos ölbe vétellel, dédelgetéssel már valóban el lehet kényeztetni a gyereket. De a folytonos ölbe vétel és becézgetés már nem a gyermek igénye, hanem a szülőé - és ezzel egy nagyon fontos megállapításhoz érkezünk el: az elkényeztetés nem onnan ered, hogy kielégítjük a gyermek szükségleteit, hanem onnan, hogy saját, vele kapcsolatos igényeinket elébe helyezzük a gyermek természetes szükségleteinek! [...] Ne féljünk tehát már az első hónapokban sokat és hosszan ölben tartani, magunkhoz szorítani gyermekünket; ez a meleg, bensőséges kapcsolat anyjával nem teszi elkényeztetetté őt, ellenkezőleg: esélyt biztosít számára arra, hogy szeretni - és a kapott szeretetet értékelni - tudó emberré váljék.