A hely, ahol lakunk

Ez a hálószoba, de azóta átrendeztük kicsit. Most a másik falnál vannak az ágyak ugyanilyen elrendezésben. 

Eddig ez a legjobb együttalvó felosztás.

 Ilyen lett a második verzió. O-o-ó...

Ez lett az alkotó sarkom a konyhában. Bár ma láttam egy kidobott asztalt, lehet, hogy örökbe kéne fogadnom inkább. 

(Látszik még a sütőnk sarka is)

És a konyha másik fele. Hát igen. Nem túl nagy. Viszont nagyon kicsi.

A játszós sarok és a másod-masiniszta:

És nincs bejegyzés cuki (de életlen) babafotó nélkül:

 Ez a nappali egyik fele:

 Ez a másik. Dovi szerint előszoba. Van benne valami, mert az a bejárati ajtó.

 Ezt a részt jobb híján nevezzük lépcsőháznak

 Fürdőszoba is van, pont ennyit érdemes megemlíteni róla. Pici és kényelmetlen. Még zuhanytálca sincs, csak egy függöny, ami kb jelzi, hogy hol kell zuhanyozni. Meg egy lefolyó, abba szokott Dovi pisilni, ha olyanja van.

 A szomszédék mosógépe, aki a lépcső alatti gardróbban lakik, és jól érzi magát. Szerencsére megengedték, hogy használjuk. Így kényelmesebb, hogy egyrészt van hol mosni a pelusokat, másrészt ha valamin gyorsan kell, akkor azt. Na meg a számozatlan ruháinkat. Mert a mosodába csak számozott ruhákat lehet dobni, de mire számot kaptunk, már eltelt néhány hét, ami alatt hordtuk a ruhákat, és valahogy azóta se sikerült behoznunk a lemaradást, és egy csomó ruhán nincs szám. Másokon meg van, pl a pizsamán, amit Eli kapott, de eddig nem vette fel, mert túl meleg volt, most meg rápróbáltuk és kinőtte.

 Fregoli és kert. Reméljük, kinőnek a virágok, amit az utolsó pillanatban ültettünk Ros Hásáná előtt. Mert most Smita év lesz, ami azt jelenti, hogy a földnek is pihenni kell, és nem szabad művelni. Kaptunk postán egy egész oldalt arról, hogy mit szabad csinálni, és mit nem, de csak a kulcsszavakat nem értem.

 Az épület szemből kertészkedőkkel.

 Kertészkedők közelről

A "mi csúszdánk".

 Az ajtónk. Azóta kevesebb ott a doboz, és tervezem egy névtábla felakasztását is.

 A bengáli fikuszok. Fura gyökerük van.

 Az épület és a mi csúszdánk messziről.

 A zsinagóga. Egész jól néz ki.

Nem aggódó szülőknek való vidék

Az úgy volt, hogy kellett bérelnünk autót, hogy Mamaját visszavigyük a reptérre. Már amikor érkezett Másik próbálta a bérbeadókkal megbeszélni, hogy most megint fog kelleni. De nem tudták előre megmondani, hogy lesz-e autó, és előjegyzéssel nem dolgoznak. De telefonáljon szerdán. Aztán telefonáljon vasárnap. Ja, nincs autó. Hétfőn kellett indulni. Nati odatelefonált. Hirtelen lett autó. Hoztak valami másik telephelyről. Vasárnap este még elmentünk Tveriára megnézni a fénysót, ami egy éve nem működik. Nem baj. Másnap délben indultunk volna a reptérre, amikor nem indult be az autó. Szerencsére csak valami rosszul volt beállítva. Már éppen hívtam a céget, mikor megoldódott.
Meglátogattuk Imrét Or Yehudában. Beszélgettünk, amíg nem kellett indulnunk a reptérre. Kb 7-kor értünk oda, megkerestük a terminált és Ilát, aztán elbúcsúztunk. Mamaja a lelkünkre kötötte, hogy ne várjuk meg, amíg felszáll, hanem siessünk haza.
Dovi a hátamon volt, Eli meg a babakocsiban, a kagyló ülésben, mert aludt éppen, mikor megérkeztünk (és miután kiszálltunk is legalább három percet). Amikor Elit tettük volna az autóba, azt láttuk, hogy mindenhol kakis. A ruhája, az ülése, a játéka, a szoptatós kendő az ölében. Másik Dovit odatette az ablaklehúzóhoz, hogy nyugodtan tudjunk takarítani. Nagyjából fél csomag popsitörlőt használtunk el. Másik tartotta, én sikáltam. Aztán cseréltünk. Néha a fény felé tartottuk a fenekét, hogy mindenhol lejött-e. Közben röhögtünk, Dovi meg bentről kérdezgette, hogy "mi töjtént?". Nagy nehezen találtunk két zacskót, egyet a szemétnek, egyet a szennyesnek. Ezek után beültünk az autóba, bekötöttünk mindenkit, betettük a Maszat hegyet, és... Nem indult az autó. De nem úgy, mint délben, hanem tényleg. Csak fura zajt adott. És egyre lassabban húzta fel az ablakot. Gyanús. Legalább már benne volt a telefonomban a cég száma. Jó, mindjárt visszahívnak. Jó, küldenek valakit. Jó, majd szólnak. Jó sokáig nem szóltak. Még jó, hogy központi helyen vagyunk, így gyorsabban megy, mondják ők. Közben próbáltunk valakit keríteni, akinek van bikakábel az autójában, de elég kihalt volt minden. Pont addigra sikerült, mire a nő visszahívott, hogy másfél óra múlva érkezik a segítség. Valahogy beindult az autó. De onnantól hazáig nem szabadott leállítani a motort. Nagyjából ekkor szállhatott fel a gép. Hát mégis megvártuk.
A gps valami nagyon fura úton vitt. Végig szerpentin volt, de ez csak egy dolog. Tök sötét volt minden (csak a mecsetek fényét láttuk). Néha úgy nézett ki, mintha a szakadék felé rohannánk, mert bucka volt előttünk, amit nem világított be a lámpa. Az egyik sötét kanyar után hirtelen ott termett három tehén. Még a Hold is fura volt. Vörös, óriási, ferde, és túl lent is volt. Először azt hittük, valami hőlégballon, vagy hasonló. De tényleg a Hold volt. (Másik már elsőre megmondta, hogy az volt természetesen)
Tudtuk, hogy kijöttünk a területekre, de amikor az egyik kereszteződésnél egy nagy piros tábla jött szembe, három nyelvű felirattal, hogy izraelieknek tilos a belépés, mert életveszélyes, örültünk, hogy a gps szerint el kellett kanyarodnunk. Viszont végre ki volt írva Bét Seán.
Addigra már éreztem a szerpentin hatását. De az összes zacskónkat elhasználtuk a kakis cuccokra. Elképzeltük, ahogy megállunk hányni, majd keresünk egy szimpatikus arab bácsit, és megkérjük, hogy tegyen már mindenféle drótokat az autónkba, mert nem indul, ugye... Szerencsére nem volt rá szükség. DE nagy dilemma volt minden esetben, hogy megnézzem-e a gps-t, ami lent volt, hogy mennyi van még hátra az útból. Még jó, hogy a gyerekek végig aludtak. Amikor hazaértünk, és Dovit behoztam, félálomban annyit mondott, hogy "A Ejit is hozzuk be!"

Ulpán fronton

Doviért mentem a bölcsibe, és megölelt, ahogy meglátott. Tiki, a bölcsinéni is kérdezte, hogy megöleli-e. Én tolmácsoltam a kérést. Majd Dovi azt mondta: Tikinek hibuh-ölelést adok, mert ő csak azt tudja mondani. Hát szóval így.

Eli kezdi unni a tanulást. Azt hiszem, sok neki annyit a teremben lenni. Egyre inkább igényli a játékot. De azért még nem látom, hogy kész lenne bölcsibe is járni. (Főleg, hogy azt ki is kéne fizetni valamiből). Ezen kívül én is úgy látom, hogy nincs annyi új információ az órákon, amiért érdemes lenne ott ülnöm reggel 8-tól délután 1-ig. Energiám sincs rá egyébként, de ha rengeteg új dolgot tanulnék, úgy érezném, hogy van értelme az erőfeszítésnek. De nem. A tanár jó, de a csoport nagy része sokkal kevesebbet tud. Azt hiszem, fogok erről beszélni a tanárral.

Másikból csak annyit látok, hogy egyre több dolgot mond és ért héberül, és egyre gyorsabban és folyékonyabban válaszol. Bár a tanárra sokat panaszkodik, és az elmondottak alapján valóban nem tűnik egy IQ bajnoknak.

Alakul

D: Bejövök, mert jött a bácsi-szomszéd.
E: De miért, ők is kedves emberek, szoktak köszönni.
D: De én nem szoktam köszönni, mert nem tudok úgy köszönni, hogy sájom.
E: De hát most mondtad, hogy sálom!
D: De azt úgy mondtam neked, hogy nem tudom azt mondani.

Innentől elég meddővé vált a beszélgetésünk. De voltam ma a bölcsiben beszélgetni, hogy hogy mennek a dolgok, és azt mondták, hogy már egyszer mondta, hogy ken. Meg egyébként az alapján, amit mesél, nagyon sok mindent megért. Ma azt mondta, hogy Ádi azt mondta neki, hogy majd meg fogja tanulni mondani, amit akar. Ez azért elég bonyolult mondat. És válaszolni még nem tud, de tényleg ért. Tiki, a másik gondozónő azt mesélte, hogy kérte tőle, hogy vigye oda neki a babát, de közben nem mutatta. És Dovi megcsinálta. Az egyetlen probléma, hogy mindig elálmosodik ebéd közben, és alig bírják ébren tartani. Kikérdezett az alvási szokásainkról. Nem talált benne semmi kivetnivalót, de nem értette, hogy miért olyan álmos Dovi. A délelőtti program a következő: 8 előtt fejlesztő játékok. 8-1/4 9-ig ima, éneklés stb. 9-1/2 10-ig reggeli, aztán udvar, aztán benti játék, aztán kirándulás a kibucban (tehenek, kecskék, nyuszik, gyümölcsök), aztán bent gyümölcsevés, mesehallgatás, ebéd, szabad játék, alvásra rákészülés, és alvás. Mondtam neki, hogy én alapból sem csodálkozom, hogy egy ilyen program végére elfárad, de mindezt idegen nyelven azért elég megerőltető. Erre azt mondta, hogy ja, tényleg, ebben lehet valami.

A lényeg

Altatás közben (az első óra után) egyszer csak rám néz és azt mondja:

Ne sírj Mama, hogy Izraelbe jöttünk, mert az új lakásunkban van légkondi.

Hmm.

A melltartó története folytatódik

Kinyílt a mosózsák. Természetesen a három közül pont az, amelyikben a méregdrága melltartóm volt. Pedig jól becsuktam, vagy hatszor körbekötöttem. A bugyijaim nagy része is odalett. Van valami talált tárgyak kupac a mosodában, de arra csak azt mondta valaki (aki egyébként ezt a kötési technikát tanította), hogy nem jelenti azt, hogy mindenki megtalálja, amit keres. Hát mi azért holnap megpróbáljuk. Vicces lesz feltúrni a kupacokat. Drukkoljatok, anélkül a melltartó nélkül nem tudok élni. És mondjuk bugyival is kellemesebb, mint anélkül.

Újabb kalandunk az egészségüggyel

Dovi javában benne van a dackorszakban. Azt mondta rá a hébertanárnő, hogy "gil sel háuff", amikor mindenre csak duzzognak. Mondjuk Dovi nem duzzog, inkább röhög, miközben pont az ellenkezőjét csinálja, mint amit kéne. Szóval tegnap nagy nehezen meggyőztem, hogy menjünk vacsorázni, de csak azzal sikerült elérnem, hogy a hátamra teszem. Aztán persze elkezdett ugrálni, meg elszaladni. Végül valahogy sikerült megfognom a kezét, de elengedte magát, és megrándult a keze. Volt nagy sírás, nem tudta megmozdítani se. Akartunk rá valami hideget tenni, de a fagyasztónk üres (mert még tűzhelyünk sincs), úgyhogy kapott egy zacskó tejet. Kétségbeesve hívtam a nővért, de nem tudtam elmagyarázni, hogy mi történt pontosan. Mondta, hogy mindjárt az ebédlőhöz ér, menjünk oda, és megnézi. Valahogy rávettük Dovit, hogy menjünk, de minden mozdulatnál nagyon sírt. Volt már egy ilyen eset kb egy éve, amikor ugyanígy fel akartam tenni a hátamra, de messzebb volt, tőlem, mint számítottam. Akkor a sebészeten tették helyre, és napokig fájt neki még. Most is azt mondta Jáel a nővér, hogy lehet, hogy a csuklóját fájlalja, d igazából a könyöke ugrott ki a helyéről, és csak vissza kéne tenni valahogy. De neki nem sikerült. Felhívta az orvost, hogy ott van-e még a közelben, aki szerencsére még nem volt messze. Míg odaért, mindenki, aki vacsorázni ment jó alaposan megnézte, hogy milyen katasztrófa történt velünk már megint. A doktorbácsi biciklis ruhában jelent meg, és 3-4 próbálkozásra sikerült csak helyretennie a csontot. Az anatómia tudásom elég korlátozott, az is művészeti, de ahhoz pont elég volt, hogy elképzeljem, hogy mi történt, és hát nem volt jó belegondolni. Nem nagyon hittük el, de a nővérrel együtt azt bizonygatták, hogy ha sikerül végre visszatenni, rögtön elmúlik a fájdalom. Közben kérni kellett Dovit, hogy fogjon meg dolgokat, hogy lássák, hogy jó-e már. Aztán végre sikerült, szerintem ő is megdöbbent, mert kérdeztem, hogy akar-e szopizni, de nem akart. Nem akart elmenni onnan, ahol ült, úgyhogy kivittem neki a vacsorát. Jobb híján mi is ott ettünk, úgyhogy akkor meg annak jártak a csodájára az emberek, hogy hogy piknikezünk odakint. Mire hazamentünk, már semmi nem látszott a kezén az egészből. Aztán mikor otthon előjött a dolog, közölte, hogy én rántottam meg (mert a múltkor tényleg úgy volt). Na, kösz. Nem baj, a lényeg, hogy azt is megbeszéltük, hogy többet nem ugrándozik, amikor a hátamra teszem. Remélem, tényleg így lesz.