Soha többé

Nem hagyom, hogy ünnep előtt oltsák be se Dovit, se bármelyik jövőbeli gyerekemet. Bli néder. Ehhez első lépésként megpróbálom úgy intézni, hogy a védőnő ne az oltás után, üvöltő pucér gyerekkel a kezemben dugja az orrom alá a naptárát, hogy ""április nemtomudomhány kétóra, jó lesz?" Persze, jó, csak mennyünk innen... Egyébként ugyan mondta még a múltkor, hogy adjak neki kúpot, ahogy hazaérek vele, de gondoltam hátha nem lázasodik be, és akkor nem gyógyszerelem fölöslegesen. Hát belázasodott. Ez pedig úgy zajlott, hogy este nyűgös volt, nehezen aludt el, folyton felébredt. Gondoltuk, igen, az oltás miatt nyűgös. Aztán éjfélkor ébredt, és tűz forró volt. Kapott kúpot, 2 óra elmúlt, mire elaludtunk. Egyébként amikor lázas volt, és már nem is éhes, akkor jó kedve volt, mosolygott is, csak akkor nem, mikor épp fel meg lement a láza. Ez volt csütörtök este. Másnap lett volna a napja, hogy kitesszük a lábunkat itthonról, és elmegyünk a zsinagógába. Hát nem tettük. Neki persze kutya baja se volt egész délelőtt. Azért este elmentünk, csak haza kellett érni gyertyagyújtásra, úgyhogy kb másfél órát töltöttünk házon kívül. Azért legalább láttunk embereket a két nap alatt.
De éjjel újra nyűgös volt, alig lehetett megnyugtatni. Én féltem, hogy megint lázas, Másik félt gyógyszert adni neki fölöslegesen, Dovi sírt, csak sírt, mi meg idegesek voltunk... Aztán Dovi elaludt, mi meg 1-ig simítgattuk a saját és egymás idegeit, és elhatároztuk, hogy legközelebb tényleg nyugodtak maradunk, akármekkora sírás is van. És Dovi végül az egész megkoronázásaként ezt az éjszakát választotta ki, hogy az egyre inkább megszokott 5-6-órai kelés helyett 3-kor ébredjen, majd ne is aludjon vissza fél 6-ig.

Ha napközben a hasára teszem, hogy gyakorolja a fejemelést, csak fekszik orral a kanapén. Bezzeg, mikor aludni kéne, megy az a 90° is... Ez véletlenül nem alvásidőben történt: