Az első nap

Az volt a legjobb, hogy mivel kétfelé kellett volna aggódnom és izgulnom, ezek valahogy kioltották  egymást.

Dovi: nagyon örült, hogy megérkeztünk a bölcsibe. A villamosos tömeget is túléltük, úgy, hogy nem a hátamon volt, hanem a csípőmön. Így le is tudtam normálisan ülni, és beszélgetni is tudtunk út közben. Egyetlen nehézség, hogy a kabátot át kellett állítani, aztán hazafelé vissza. De ez megoldódik, amikor melegebb lesz, és már tudunk külön öltözködni. Épp reggeli előtt értünk oda, úgyhogy Dovi is kapott. Valahogy sokkal jobban izgatta az ottani sajtoskenyér, mint az itthoni kőrözöttes (pedig tegnap két szeletet is benyomott belőle). Még evett, mikor kimentem. Integettem neki, de csak nézett csodálkozva, nem nagyon értette a dolgot. Mindenesetre kihangsúlyoztam, hogy most elmegyek és majd jövök, nehogy az legyen a baja, hogy később fogja fel, és már nem vagyok sehol. A gondozónők elmondása szerint jól érezte magát. Eleinte nem ment a többi gyerek közé, csak az ölükből játszott. De onnan nyúlkált meg érdeklődött. Aztán már le is mászott. Pont mielőtt odaértem volna, elaludt az egyikük karjában. Nem is sírt, csak nyöszörgött. Aztán le akartuk rakni egy szivacsra, de arra felébredt. Egyébként olyan utazóágyak vannak, de mondtam, hogy nekem még soha nem sikerült alva ilyen mélyre letennem, úgy, hogy ne ébredjen fel, ezért próbáltuk a szivacsot, de az sem jött be. De nem volt olyan nagy baj, kicsit szopizott, aztán felébredt. Még kicsit barátkoztunk az egyik gondozónővel, át is kéredzkedett hozzá. Ekkor nyugodtam meg végleg. Azért amikor kiszaladtam pelusért, elkezdett tiltakozni.
A vezető szerint ez nagyon jó kor a közösségbe járás elkezdésére, mert még nem alakult ki a szeparációs szorongás, de már érdeklik a gyerekek. És mivel biztonságosan kötődik hozzám, bizalommal van a világ iránt általában. Tényleg nyugodtnak és vidámnak tűnt, nem akart rögtön eljönni, ahogy meglátott.

Eszterke: Furcsa volt az elsősökkel. Jó kis táborozós emlékek jöttek vissza, amikor a kislányok megláttak, és megöleltek. Az ekkora lányokkal mindig jól kijöttem. A fiúk is aranyosak és rosszcsontok természetesen. 4 fiú és 2 lány van az osztályban. Jól éreztem magam, de nagyon elszoktam ettől a korosztálytól. Próbáltam erőlködni, hogy végigtanítsam az órát, de nagyon nem bírták, úgyhogy közben megugráltattam őket, a végén meg játszottunk. Az óra után mondta az ofőjük, hogy ne is próbáljak 45 percet egyben tartani nekik, ő se szokott, úgyse bírják. Hát kösz, ezzel az információval tudtam volna mit kezdeni korábban is. Holnap duplaóra lesz. Kicsit tartok tőle. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kitalálok valami anyagot, amit valahogy két óra alatt a fejükbe tuszkolok, aztán az időbeosztás majd alakul, ahogy bírjuk. Ha fáradtak, beszélgetünk meg játszunk egy kicsit. Holnap a nagylányokkal kezdek, amiatt is izgulok. Az a feladatom, hogy beszélgessek velük, hogy lássák, hogy aki vallásos, nem jön feltétlenül a holdról.

Aztán hazafelé vásárlás után Dovi újra elaludt a hátamon, én meg le tudtam tenni az ágyra, úgy, hogy aludt tovább majdnem két órát. Még szoptatni se kellett, amikor letettem. És nem is hátradőlve, hanem az oldalamon lecsúsztatva. Ilyen még sose volt.

Viszont rájöttem, hogy baromira szükségem volt egy kis külön időre. Azon gondolkozom, hogy lehetne megoldani, hogy legyen olyan idő is, amikor Dovi bölcsiben van és én nem dolgozom. Vagy legalább nem gyerekekkel. Bár ők legalább máshogy fárasztóak.