Másik elutazott három napra, és most ketten vagyunk itthon. Még annyi sincs az idő, mint amikor egyébként haza szokott jönni, de már nem bírom. Három napig egyedül kell csinálnom mindent, három fürdetés-fektetés-altatás, három éjszaka, három felkelés. Hirtelen rámtört, hogy mit fogunk ennyi ideig csinálni kettesben? És hogy fogom bírni, hogy nem csak napközben nem tudok senkinek szólni, a kakis gyerek mellől, hogy épp kibontottam a pelenkáját, a popsitörlő meg valahol a lakás másik végében van, hanem reggel és este sem. És nekem kell ugranom mindenre, és nem tudom megosztani senkivel, hogy már megint mi van, és senki nem ad tanácsot, vagy hallgatja meg a gondolataimat.
Szóval most látszik, hogy mennyire kell az a néhány óra, amikor este hármasban vagyunk, és mennyire kell, hogy be legyen osztva a napunk, és legyen mit várnom esténként.
És délután öt óra van, ami ahhoz késő, hogy bárhova elmenjünk, de ahhoz iszonyú korán, hogy még két óra van hátra, amíg egyáltalán elkezdhetjük a lefekvést.
(Ezt a bejegyzést meg kétszavanként írom, és sokkal egyszerűbb lenne, ha inkább nem is írnék)
(Külön nem tetszik, hogy délután elaludtam Dovival, és nem tudtam semmit csinálni, amit szerettem volna egyedül. Nekem is tetszene, ha alvás közben nem telne az idő. De csak amikor én alszom, amikor Dovi alszik, akkor telhet. ;) )
u.i.: Azóta eltelt két óra, és folyik a fürdővíz. Nem is volt olyan vészes. Mondjuk azt nem tudom, hogy én hogy fogok zuhanyozni, mert nem merek úgy bemenni a kádba, hogy Dovi bármikor ébredhet (és szokott is), és nincs senki, aki felvegye.
u.i.2: 8:45, alszik. Már csak két fektetés.
Te meg nagyon ügyi vagy és MINDENT meg tudsz csinálni! :):) az meg külön jó, hogy ilyenkor még jobban tudjuk értékelni a Másikunk jelenlétét...
VálaszTörlés