Doviszáj

Reggel a szokásos "cici, cici" felkiáltás után, miközben vetkőzöm, kérdezem Dovitól, hogy nem akar-e inkább reggelizni joghurtot. Aztán odahajol, hogy szopizzon, de addigra felfogja, hogy mit is mondtam. Fölegyenesedik, betakarja a pólómmal a mellem, közli, hogy "nemnem", és elindul a hűtő felé a joghurtjáért...

És abban a bizonyos Doviszájban két új fogacska is van, méghozzá egymás mellett.

Kontraszt

A barátnőm menyasszony. Engem kért, hogy menjek vele a mikvébe. Megható volt. Még eléggé az esemény hatása alatt voltam, sétáltam hazafelé, mikor megszólított egy külföldi fiatalember:

-Is this Kazinczy street? (le volt neki írva egy papírra, azért ismertem fel, hogy ezt mondja)
-Yes.
-Do you know this place? Because I need marihuana.
-No, sorry, I have no idea.

Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy úgy nézek ki, mint aki ilyeneket tud?

Beszéd-dolgok

Van egy mondóka, amiben az egyik résznél a gyerekek hasát kell ütögetni, és azt mondani, hogy "szól a duda, duda, duda". Dovi ezt nagyon szereti, úgyhogy néha minden átmenet nélkül püfölni kezdi a saját hasát, és mondja, hogy duda. Aztán elkezdi csiklandozni a fejét, mert az meg a vége (és közben azt kell mondani, hogy pattogatott kukorica).

Kezdi mondogatni, hogy Mama. És hozzá mutogat rám. Aztán mutogat magára, és akkor is mondja, hogy Mama. Múltkor magára mutatott először, aztán megkérdeztem, hogy és hol a másik Mama? Erre mutatott rám is.

Egyre többször mondja, hogy cici (és megint brutálisan sokszor szopik). Eleinte volt egy kis képzavar, amíg próbált rájönni, hogy mi a különbség a cici meg a cica között. De már azt hiszem, tudja. Régebben nem akartam, hogy cicit mondjon, inkább szopit vagy hasonlót, de már nem bánom. Furcsa, hogy sokan zavarba jönnek, ha szoptatok, pedig engem nem zavar, ha ott vannak. Inkább az zavar, ha emiatt elmennek.

A sávuoti kidusok meghozták a gyümölcsüket. Dovi azt látta, hogy ülünk az asztalnál, Papa mond valamit, mi mondunk rá áment, és aztán kapunk valamit. Azóta ha akar valamit, elkezd kiabálni, hogy ámen, ámen, ámen! Hát lehet egy ilyennek ellentmondani?

Ila, remélem, büszke vagy rám

A legutolsó bejegyzés óta teljesen határozottan eldöntöttem, hogy évvégéig maradok az iskolában, és nem tovább. Ma volt egy megbeszélés az igazgatóval, de végül csak azt sikerült tisztázni, hogy mehetek a pénzemért, és hogy hova. Ez is haladás, azért lássuk be, így három hónap után. Aztán a pénztáros néni még nekem mondogatta, hogy már odaadták a pénzemet cedákának. Na, kösz, mintha rajtam múlt volna a dolog. Egy hetet csúsztam Dovi betegsége miatt, de szerinte már egy hónapja elő van nekem készítve. Zárójel bezárva. Szóval mentem órát tartani, de nem tudtam rendesen felkészülni, mert amit kitaláltam, nem működött. Konkrétan az cikcakolló nem vágta el a textilt, és nem tudtam velük bárchesztakarót csinálni. Ezért (meg azért mert baromi rosszak voltak az első órán) másoltam nekik néhány színezőt meg feladatlapot. De óra végére teljesen elszabadult a pokol, még akartam dalt tanítani, meg azért még néhány dolgot csinálhattunk volna, de ők csak őrjöngtek. Semmi nem használt, írtam be a feketéket sorban, kiabáltam (amit gyűlölök), szomorú voltam, dühös voltam, kiküldtem őket, én mentem ki, semmi. Úgyhogy nagy nehezen megvártam az óra végét, visszamentem Sárához, és mondtam neki, hogy ezt nem tudom így csinálni tovább. Hogy tudom, hogy nem jók az óráim, de nincs időm felkészülni. Éjszaka, amikor Dovi alszik a fáradságtól nem tudok gondolkozni, napközben meg Dovitól. Nincsenek eszközeim, de nem tudok elmenni előre a boltba, és kitalálni, mi mennyibe kerül, mert annyi időm nincs, Dovival meg különben is csak annyi időre lehet boltba menni, hogy lekapjam a polcról, amit szeretnék, de az ötletekhez nekem kéne fél egy órát nyugodtan gondolkozni a polcok előtt. Nincs tankönyv, úgyhogy minden órát nulláról kéne felépíteni játékokkal meg minden, különben szétesnek. Nekem meg elfogytak az ötleteim. Mondtam neki, hogy egyszerűen magammal szemben nagyobb elvárásaim vannak egy ilyen óránál, azt a szintet viszont most nem tudom teljesíteni. És hogy sajnálom, és ne haragudjon.

Ő azt mondta, hogy tényleg nagyon sajnálja, mert számított rám jövőre. És hogy azért arra kér, hogy évvégéig bírjam ki valahogy. Meg hogy még emésszem ezt a dolgot egy kicsit, hátha meggondolom magam. Vagy hogy beülnek az órámra, és megbeszéljük, hogy milyen eszközöket lehet még bevetni.

Mondtam, hogy természetesen nem hagyom cserben az utolsó hónapra. Azt is megígértem, hogy még emésztem a dolgot, de nem nagyon van rajta mit. Meg fogom mondani, hogy ez egyetlen érv a maradásom mellett, hogy személy szerint neki szeretnék segíteni. De nem hiszem, hogy egy ilyen segítségre vágyna. A plusz eszközök meg már nem segítenek, mert lehet, hogy 2-3 órát megoldok vele, de nem megy a végtelenségig, és különben is belefáradtam ebbe az egészbe. Ezt nem mondtam, de csak ülök a teremben, és az órát nézem, hogy mikor mehetek már Doviért. Még egy hónap!

Azért mindenképp hasznos volt ez a néhány hónap, hogy rájöjjek, hogy nem akarok iskolában tanítani, és hogy a maradék lelkiismeret-furdalásom is elmúljon, amiért nem írtam meg a tanárszakos szakdogát. Így már nem is fogom.

Mi lesz velem jövőre?

Három dolog van: egy, hogy szeretnék visszamenni a bölcsibe. Ez nem biztos, hogy sikerül, egy nagyon szomorú dolog miatt. A másik, hogy nem tudom, szeretnék-e maradni az iskolában. Ezt még nem mondtam nekik egyáltalán, és abból ítélve, hogy a velem való egyeztetés nélkül ígérgetik a leendő elsősök szüleinek, hogy én leszek a vallás- és a hébertanár, eléggé számítanak rám. De egyrészt hébertanár nem leszek, az biztos. Felnőtteket nyelvre tanítani sincs képesítésem, hát még gyerekeket! És ha rendesen akarnám csinálni, márpedig úgy akarnám, mert én már csak olyan vagyok, akkor annyi munkával járna a felkészülés, aminek a tizedét se tudnám vállalni. Így is nagyon sok, hogy éjszaka kell óravázlatot írnom a vallásra. A másik, hogy eleinte még jó volt, hogy kicsit Dovi nélkül lehetek egy kicsit, de már nem az. Egyrészt, mert nem én választom meg, hogy mikor, és mennyit, másrészt mert már egyre nagyobb, és a vele való foglalkozás egyre közelebb áll az elsősökkel valóhoz, és már egyáltalán nem olyan felüdülés, mint két hónapja volt. Nem szeretem arra pazarolni az energiámat, hogy mások gyerekeit pesztráljam, amikor van sajátom is, akinek szintén szüksége van az energiáimra. Amikor megérkezünk a bölcsibe, Dovi már sír és tiltakozik. Amikor otthagyom, sír, de aztán hamar megnyugszik, és jól játszik a többiekkel. De én nem vagyok elég elszánt, biztos érzi  rajtam, hogy nem akarom otthagyni. És nem is akarom, mert amit addig csinálok, az nekem nem éri meg, hogy külön legyünk. Ha olyan munkám lenne, ami megéri, akkor biztos magabiztosabban hagynám ott, és ő is könnyebben elfogadná. Plusz sokkal inkább feltöltődve jönnék vissza hozzá. Az egyetlen dolog, ami visszatart, hogy sajnálom Sárát, az igazgatót, akit ismerek évek óta, és tudom, hogy szüksége van egy jó vallástanárra. Nehéz lesz.

A harmadik dolog, hogy egyre inkább biztos vagyok benne, hogy a hordozási tanácsadást akarom csinálni. Meg egyáltalán kisgyerekes anyukák támogatását. Tegnap érett meg bennem a gondolat, hogy el fogok végezni egy 40 órás szoptatós tanfolyamot. Ettől nem leszek igazi szoptatási tanácsadó, de a hordozási kérdések körül felmerülő szopis problémákra fogok tudni valamit mondani. És csak a nehezebb eseteknél kell majd szakértőhöz irányítanom az anyukákat, nem rögtön az első kérdésnél. Jövő hónapban lesz újra szopis csoport, akkor meg is kérdezem Biancát, hogy mit javasol, hova menjek.

Igazából, most, hogy így átolvasom, nem is kérdés, mit kéne csinálnom. És van még több, mint fél évem, amíg kapom a GYED-et, azalatt fel lehet építeni valamit.