Büszkeségek és nehézségek

Nincs mit hozzáfűznöm, cuki, ügyes, okos, tökéletes.

Ez meg a csíkos fahéjas kalácsom, amire Judit inspirált:

Egy ideig ez az utolsó dolog, amit a konyhában csináltam, mert holnap jönnek kibontani a falat, mert nem szárad. (Ultimátumot adtam, hogy szerda délután már semmit nem csinálhatnak, hogy tudjak sábeszre készülni, különben nem tudom meghálálni Juditnak az inspirációt, ha itt lesznek végre.) Pedig hetek óta le van szedve a szekrény, és kívülről végre megcsinálták a szigetelést. Szóval valami más baj van. Kipakoltuk a konyhának a jelenleg használt táboriasított verzióját is, de azt hiszem, tudnék élni anélkül a pormennyiség nélkül, amit holnap termelni fognak. Különösképpen, hogy az előző körben, amikor leszedettük velük a glettet, mert a penészszakértőnk (Mami) azt mondta, hogy le kell, ha nem akarunk újra gombákat a falra meg a szekrénybe, a jóember megjelent egy baltával, és úgy kapargatta a falat. Aztán csodálkozott, hogy lassan halad. Elvileg reggel fél 8 és 8-között jönnek, de őket ismerve valószínűleg megvárják, míg telefonálunk, hogy hol vannak már negyed kilenckor, hogy azt mondhassák, hogy már az ablak előtt, hogy aztán bejöhessenek, és közölhessék, hogy jó, akkor most visszamennek a létráért. Aztán az ecsetért. Végül a baltáért. Aztán keresnek valami eszközt, ami arra való, amit csinálni akarnak. Bár engem nem zavar, ha baltával egy újabb ablakot vágnak a konyhafalon, legalább világosabb lesz, és nem ázik majd. A tárolást megoldjuk másképp.

Tipikus, de akkor is

Úgy tűnik, eljutottunk a másfél évesek szokásos hordozási sztrájkjához. Ma el akartam menni Dovival sétálni, és nem hagyta magát feltenni a hátamra. Máskor is volt már, hogy tiltakozott, de olyankor gyorsan megkötöttem, elindultam, és rendben volt minden. Most egyszerűen minden tudásomat latba vetve sem tudtam megkötni a kendőt! Még a Balatonon vagyunk, és más eszköz nincs nálam, amivel még próbálkozhattam volna. Még szerencse, hogy tanultam, hogy van ilyen, ebben az életkorban, amikor önállósodnak a gyerekek, tipikus, és aztán elmúlik. Különben nagyon kétségbe lennék esve. Így csak nem tudom, hogy fogunk közlekedni. Itt van néhány babakocsi, amibe mindig bekéredzkedik, néha aludt is bennük. Egyszerűen imádja őket! A többiek meg rajtam röhögnek persze. De ennyi épp elég volt nekem is, hogy rájöjjek, hogy milyen az igazi babakocsi, amit lehet irányítani, akár egy kézzel is, és hát a miénk nagyon nem olyan... Gyalog meg nagyon lassú, még akkor is, ha viszem kézben a hordozót, és felveszem Dovit, ha elfáradt. Mert azt már tudja kérni, hogy "viszesz!" És itt jön a nagy következetes nevelési elvem: nem cipelem! Vagy a lábán jön, vagy a hordozóban! Akkor is közel van hozzám, meg minden, de kézben cipelni nem tudom, és nem is akarom! És különben is, majdnem egy hete nem volt a hátamon, és hiányzik... A csípőmön volt karikásban, mert itt az a legpraktikusabb, de az nem ugyanaz. Mondjuk az ellen legalább nem tiltakozik. Most alszik, ha felébred, újra megpróbálom.

Doviduma

Hetek óta készülök rá, hogy írjak Dovi beszédéről. Aztán úgy egy hete el is kezdtem gyűjtögetni, de rá kellett jönnöm, hogy nincs értelme, mert naponta annyi új szót tanul, hogy nem tudom követni. És mindent utánoz, amit mondunk. Például pénteki nagy fáradtságomban kiszaladt a számon, hogy basszus. Erre cérnahang válaszol: bassus! Irtó cuki volt egyébként. Máskor a barátnőm volt itt, aki mondta valakire, hogy kattant. Meg béna. A hangsúlyt nem tudom itt leírni, ami a visszhangban hallatszott. Minden esetre Dovi nagyon jól ki tudja választani a folyamatos szövegből a lényeges szavakat. Az egyik kedvencem, hogy "tapatapata, jó?" Mert ugye szoktam neki mindig mondani, hogy mit csinálunk. Például: most elmegyünk a piacra, és veszünk barackot, jó? Na, hát ezekből neki ennyi maradt meg. Valami halandzsa, a végén meg: jó?

Vannak olyan szavak, amiket mindg másképp mond. A "még" eleinte "mém" vagy "mé" volt. Mostanában "pékk". És ha megkapja, amit még kért, mondja, hogy "enyém". Eddig inkább azt mondta, hogy tessék.

A legfontosabb szavakkal nincs hiba, bármikor bármilyen helyzetben mondja, hogy enni, inni, ebééééd, cici, azt iiis, ami jelent másik cicit, másik cipőt és általában minden másikat. Ha meg befejezte, akkor kééész! És ha  mégsem, akkor "issza" (vissza).

Van néhány hosszú szó, amit nagyon jól mond: kokodik (krokodil), tetete/tejete (teteje), bicici (bicikli), bijajos (villamos).

Már meg tudja különböztetni a zöldségeket meg gyümölcsöket, nem minden alma. Van baná', 'épa, epe' is.

Testrészek is mennek: kesze (keze), ojja, szeme, ája, tapa (talpa) stb.

Pici, nagy, mutogatva.

Tudja a nevét is, különböző variációk fordulnak elő: Doi, Dodi, Doni. Azért még mamát is mond magára. De mások neveit is tudja, és hamar megtanulja. A kedvenc barátnői: Dina, Emma, Noa.

Van néhány szó, amit teljesen tisztán mond: golyó (a kölesgolyót jeleni), igen. És ha elesik, vagy leejt valamit, akkor csüccs, 'oppá, bucc.

A hintában meg énekel, hogy híííííta papapapa. De tegnap Másikkal már próbálta az egész dalt végigénekelni.

Valamelyik nap meg a kádban lévő fürdős krokodilnak azt mondta, hogy kokodik, deje! És közben integetett a kezével. Ez meg már egy egész mondat.

Olyan bonyolult dolgokat is megért, hogy ezt hozd ide, azt fogd meg, vidd ki a pelust a kukába, vidd be ezt a Papának stb.

A Dovialvás problematika

Még nem is mondtam, hogy 2 hete dolgozom. Abban a bölcsiben, ahova Dovi járt, amíg tanítottam. Egész jó, bár fárasztó, és a másik bölcsiben szívesebben lennék, de most nem lehet. Úgy néz ki a napunk, hogy reggel elkésünk elindulunk a bölcsibe, ott vagyunk, ebédelünk, hazajövünk, Dovi elalszik a hátamon, leteszem az ágyba (cicivel), és alszik 2-3 órát. Aztán játszótér vagy egyéb program estig. Ez így tök jól is hangzik, de nincs benne se vásárlás se semminek az elintézése. Mert ha alvó Dovival a hátamon nem rögtön haza jövök, akkor sokkal hamarabb felébred, és ő is kialvatlan, és én se tudok pihenni. A rögtönt úgy értem, hogy a múltkor két megállót sétáltam, mert kellett bérlet, és pótlóbuszok vannak, és ez elég volt, hogy pont egy éber fázisba kerüljön, mire hazaérünk. És amikor 3-4 körül felébred, már nincs idő piacra menni (mert már semmi sincs), meg a spárba és még a játszóra is. Vagy még erre talán lenne, de ha csak egy egyéb program közbejön, lőttek az egésznek. A héten pl nem volt semmi kenyérféle, mert nem jutottam el agy olyan boltig, ahol árulnak zsömlét. Ma eljutottam, de addigra épp megsütöttem itthon a kenyeret (illetve a gép). Ma muszáj volt húst vennem sábeszre, de nem akartam délután visszamenni a Wesselényi utcába, ahonnan jöttem délben. Viszont Dovit se hagyhattam elaludni. Így tehát ő is gyalogolt a hentesig. Szegény a végén már kétlépésenként leguggolt, és mondta, hogy nem. Azért eljutottunk odáig, vettünk csirkét, feltettem a hátamra, még az utcából se értünk ki, már aludt. Aztán végig egész úton. Amikor pedig leszálltunk a villamosról, felébredt. Sírva. Ez már megtörtént néhányszor, gondolom, mert kijövünk a légkondiból, be a szélbe. Ilyenkor esélytelen olyan gyorsan hazaérnem, hogy ne ébredjen fel teljesen, és akkor meg már nem lehet visszaaltatni egész délután. Illetve egyszer sikerült, másfél óra alatt. De ma meglett a megoldás! Megálltunk, Dovit a hátamról áttettem a csípőmre, kapott cicit, visszaaludt, hazaaraszoltunk a 3 kiló hússal és a járáshoz túl lentre kötött szopizó Dovival, aztán betettem az ágyba cicistül, és aludt is fél 4-ig.

Érdekérvényesítésem

Dovi 5-kor kelt ma délután. Evés, játszó. Negyed hétre értünk le. Hétkor megjelenik egy ember (nálunk Mekk mester névre hallgat, valójában Samu), hogy akkor ő most bezárja a játszóteret. Most?! Máskor fél 9-ig itt vagyunk - mondom, és ki van írva, hogy sötétedésig van nyitva. Ez hat, akkor először körbemegy a többi helyen, aztán visszajön. Talán sejti, hogy nincs teljesen igaza? Hát jó, ez is valami. Fél 8-ra ér vissza. Gyanítom, hogy nem a sötétedés (ami ugye 9-kor van) vagy az egyik ház melletti állványzat (ami nappal is ott van, mégis erre hivatkozik) miatt kell ennyire sietni. Ő minden esetre feltűnően frissen borotvált, meg tiszta. Még a mosolygós álarcát is feltette már, ezért is ismerem fel nehezen. Épp mikor indulnánk ki, megjelenik az egyik barátunk, Albi, az anyukájával. Ők a játszóról nyíló házban laknak, szóval rajtuk keresztül ki lehet menni. Úgyhogy maradunk. Közben a mi szomszédaink megbeszélik Samuval, meg valami szerelőbácsival, hogy a kapu melletti házon keresztül is kimehetünk. Remek, az még közelebb van hozzánk. Még egy órát játszunk így, négy gyerek, három felnőtt a bezárt játszótéren. A két nagy pesztrálja Dovit, nekem alig van dolgom. Csak akkor kellek, amikor a csúszdára akarják felpakolni. A végére még a saját nevét is megtanulja (Dobi, néhány napja még Doi volt.) Amikor elmegyünk, a szerelő bácsi mondja, hogy bármikor maradhatunk zárás után, náluk mindig van valaki, aki kienged. Köszönjük. Viszlát! Iszát!

Egy álmos anyuka kalandjai

Alszom. Sábesz délután, minden tökéletes. Két oldalról szuszogás. Egy mélyebb, egy magasabb. Aztán hirtelen egy láb landol a fejemen. Aú. Ez fáj. Erre egy cérnahang válaszol: aú. Páj! És a láb újra és újra a fejemen. Így volt? Ez az, ami fáj? Aztán eltűnik. Gyanús. Felállt. Tetene! Ajaj, az a hőmérő teteje! De benne is van valami. Hagyományos, törékeny hőmérő. Felállok, kiveszem a kezéből (mert hogy az is van neki, kettő is, és nem fél használni) A tokot megkapja, a hőmérőt elviszem. De járni nem bírok, szédülök. Még aludnék. Csakhogy egy fenék van a fejemen. Egy cuki babapopsi. Alulnézetből. Így azért nem annyira cuki. Aztán megtalálja a hajam. Páj! És rángatja tovább. Így nehéz aludni. Aztán eltűnik megint. Az ágy másik feléből egy kicsit mélyebb morgást hallok. Papának is van feje. Tutúúúú! Nem, a hőmérő tokja nem a Papa szemébe való! Kukucs! Páj! Bicicli! Persze, menjél, ülj rá. Csüccs! Nagyszerű. Kiszááász! Jól van, felkelek. Azt hiszem. Kérsz enni?

Szerettem volna

bejegyzést írni, de már nagyon késő van, és mostanában egyszer sem feküdtem le időben, viszont holnap fel kell kelni, menni kell bölcsibe, úgyhogy nem fogok. Majd holnap. Bli néder.