A Dovialvás problematika

Még nem is mondtam, hogy 2 hete dolgozom. Abban a bölcsiben, ahova Dovi járt, amíg tanítottam. Egész jó, bár fárasztó, és a másik bölcsiben szívesebben lennék, de most nem lehet. Úgy néz ki a napunk, hogy reggel elkésünk elindulunk a bölcsibe, ott vagyunk, ebédelünk, hazajövünk, Dovi elalszik a hátamon, leteszem az ágyba (cicivel), és alszik 2-3 órát. Aztán játszótér vagy egyéb program estig. Ez így tök jól is hangzik, de nincs benne se vásárlás se semminek az elintézése. Mert ha alvó Dovival a hátamon nem rögtön haza jövök, akkor sokkal hamarabb felébred, és ő is kialvatlan, és én se tudok pihenni. A rögtönt úgy értem, hogy a múltkor két megállót sétáltam, mert kellett bérlet, és pótlóbuszok vannak, és ez elég volt, hogy pont egy éber fázisba kerüljön, mire hazaérünk. És amikor 3-4 körül felébred, már nincs idő piacra menni (mert már semmi sincs), meg a spárba és még a játszóra is. Vagy még erre talán lenne, de ha csak egy egyéb program közbejön, lőttek az egésznek. A héten pl nem volt semmi kenyérféle, mert nem jutottam el agy olyan boltig, ahol árulnak zsömlét. Ma eljutottam, de addigra épp megsütöttem itthon a kenyeret (illetve a gép). Ma muszáj volt húst vennem sábeszre, de nem akartam délután visszamenni a Wesselényi utcába, ahonnan jöttem délben. Viszont Dovit se hagyhattam elaludni. Így tehát ő is gyalogolt a hentesig. Szegény a végén már kétlépésenként leguggolt, és mondta, hogy nem. Azért eljutottunk odáig, vettünk csirkét, feltettem a hátamra, még az utcából se értünk ki, már aludt. Aztán végig egész úton. Amikor pedig leszálltunk a villamosról, felébredt. Sírva. Ez már megtörtént néhányszor, gondolom, mert kijövünk a légkondiból, be a szélbe. Ilyenkor esélytelen olyan gyorsan hazaérnem, hogy ne ébredjen fel teljesen, és akkor meg már nem lehet visszaaltatni egész délután. Illetve egyszer sikerült, másfél óra alatt. De ma meglett a megoldás! Megálltunk, Dovit a hátamról áttettem a csípőmre, kapott cicit, visszaaludt, hazaaraszoltunk a 3 kiló hússal és a járáshoz túl lentre kötött szopizó Dovival, aztán betettem az ágyba cicistül, és aludt is fél 4-ig.

Egy álmos anyuka kalandjai

Alszom. Sábesz délután, minden tökéletes. Két oldalról szuszogás. Egy mélyebb, egy magasabb. Aztán hirtelen egy láb landol a fejemen. Aú. Ez fáj. Erre egy cérnahang válaszol: aú. Páj! És a láb újra és újra a fejemen. Így volt? Ez az, ami fáj? Aztán eltűnik. Gyanús. Felállt. Tetene! Ajaj, az a hőmérő teteje! De benne is van valami. Hagyományos, törékeny hőmérő. Felállok, kiveszem a kezéből (mert hogy az is van neki, kettő is, és nem fél használni) A tokot megkapja, a hőmérőt elviszem. De járni nem bírok, szédülök. Még aludnék. Csakhogy egy fenék van a fejemen. Egy cuki babapopsi. Alulnézetből. Így azért nem annyira cuki. Aztán megtalálja a hajam. Páj! És rángatja tovább. Így nehéz aludni. Aztán eltűnik megint. Az ágy másik feléből egy kicsit mélyebb morgást hallok. Papának is van feje. Tutúúúú! Nem, a hőmérő tokja nem a Papa szemébe való! Kukucs! Páj! Bicicli! Persze, menjél, ülj rá. Csüccs! Nagyszerű. Kiszááász! Jól van, felkelek. Azt hiszem. Kérsz enni?

Majdnem

Épp el akartam mesélni, hogy tegnap éjjel csak kétszer keltünk. Ma viszont 11-kor sikerült csak ágyba dugni a lurkót, azt sem könnyen. Teljesen felpörgött, a szopi nem is segített, csak Papa-féle ringatás és éneklés.

Szerencséje, hogy annyira cuki. Így még azt is értékeltem, amikor Kajla ketrecénél úgy dobolt, hogy a fél kezével ütötte a rácsot, és amikor épp emelte, akkor nem is támaszkodott. És ezt vagy 6-7 szer. Mindjárt elindul.

Paradoxon

Aludjak, amikor a gyerek alszik.

De:

A gyerek 3 óránként eszik egy órát, mondjuk nyolcszor egy nap. Tehát két evés között átlagosan két óra marad. (Ez tetszőlegesen változik, mivel igyekszem igény szerint szoptatni, de több nem nagyon lehet, mert még kicsi és leesik a vércukra, úgyhogy kelteni kell 3 óránként.)
Az esetek felében evés után nem alszik el, vagy legalábbis nem rögtön. Jobb esetben nézelődik, rosszabban üvölt. A legtöbbször ez a kettő váltakozik.
Marad nagyjából négy alkalom, amikor evés után rögtön elalszik.
Ilyenkor vagy a hasamon alszik el, úgy, hogy én olyan szögben ülök, hogy csak ő tud aludni, én nem. Ha leteszem, felébred. Ha csak lefekszem vele, úgy, hogy ő marad a hasamon, akkor is.
Vagy ő az ágyában van, én a sajátomban, próbálok aludni, de nem tudok.
Vagy álmos is vagyok, tudnék is aludni, de ahogy lerakom a fejem, ő felébred, és addig kell vigasztalni, amíg ő ugyan elalszik, de én felébredek, ellenben nem leszek kevésbé álmos. Ilyenkor szokott a fejem is megfájdulni.
Ez három lehetőség a maradék négy alkalomra. És akkor még nem ettem és zuhanyoztam, hogy csak a legszükségesebbeket említsem.

De nagyon át kéne már pakolni a ruhásszekrényemet, mert halomban állnak benne a terhescuccok, a rendesek meg a szekrény tetején vannak dobozban.

A peszahi takarításra még gondolni sem merek.

Az van

hogy az egyik oldalamon azért nem tudok aludni, mert fáj a hátam, a másikon meg azért, mert nem kapok levegőt (a hát-has témát már felvetni sem érdemes ugye). Szóval élvezetesek az éjszakáim. Ki kell találnom valamit holnapra, amikor nem lehet a gépet bekapcsolni. Nem szeretek kényelmetlen széken a konyhában rostokolni, még akkor sem, ha van könyvem.
A hasam néha lejjebb van, néha visszamászik. De az "utolsó trimeszter" tünetek most kezdenek csak előjönni. Egyre dagadtabb láb és kéz, néha gyomorégés, légszomj stb. Ez a légszomj is elég fura, mintha gyomorszájon rúgnának, de nem egyszer nagyot, úgyhogy nem igazán fáj, viszont folyamatosan, úgyhogy a "hápogás" érzés elég sokáig eltart. Állítólag a fura álmok is a terhestünetek közé tartoznak. Hát ma abból is volt egy (igen, azalatt a rövid idő alatt, amikor kivételesen tudtam aludni). Az volt a lényege, hogy mentünk uh-ra, a Kreatív Hobbyba (!!!), ahol közölték, hogy nincs ott a gyerek. Nem igazán magyarázták, csak közölték, hogy felszívódott. De jó hír, hogy látnak valami peteszák-szerűséget, szóval lehet, hogy a következő összejön. Nem nagyon tudtam mit kezdeni az információval. Aztán elmentünk a családnak elmondani a dolgot, de valamiért az Attila útra (12 éves koromig laktunk ott). Mikor épp parkoltunk, Másik átváltozott Mamivá, aki nem volt hajlandó egy kilométeres körzeten belül megállni, ezért elkezdtem vele veszekedni. Persze tudtam (meg ő is), hogy tulajdonképpen a gyerek-dolog miatt vagyok ideges. Aztán elkezdtem aggódni, hogy most egyrészt ezt el kell mesélnem mindenkinek, másrészt ha nem szülök most, akkor kell találnom munkát. A bölcsibe nem mehetek vissza, mert már felvették Zsófit.
Ebből azt szűröm le, hogy egyrészt nem szeretem, ha az emberek mindent tudnak rólam, semmi közük a bajaimhoz (ez szimpatikusabb, mint hogy túlságosan érdekel a véleményük), másrészt, hogy még mindig nem fogtam föl, hogy ez az egész velem történik.

Okoskönyvek és szervezés

Másiktól kaptam egy új okoskönyvet ezúttal az első évről. Rögtön azzal kezdi, hogy eldöntöttem-e már, hogy szoptatok vagy tápszert adok a gyereknek? Még hogy eldöntöttem?! Én úgy tanultam az anyukámtól, hogy a kisbabák a mama pocakjában nőnek meg, aztán amikor kibújnak (na jó, arra kezdek rájönni, hogy ez a kibújás enyhén eufemisztikus), a mama cicijéből szopiznak. Nem is értem, mit lehet ezen eldönteni. Persze van olyan, hogy az ember lánya nem tud szoptatni, vagy csak kevés ideig, és valami pótmegoldást kell keresni, de hogy lehet előre eldönteni, hogy én márpedig nem szoptatok ezért meg ezért. Főleg, ha az ok (mint sok okoskönyv és okoscikk leírja) az, hogy az apa idegenkedik, vagy becsmérlő megjegyzéseket tesz.
A másik dolog, hogy mennyire van az ember kétségbeesve, hogy most aztán minden felborul, semmi nem marad a régi az életéből. Hét miért is maradna? Az ember nem azért szül gyereket, hogy aztán ugyanúgy bulizni járjon minden héten.
Aztán rájöttem, hogy nekem is vannak valami elvárás-szerű dolgaim. Például nem szeretném, ha soha sehova se lehetne menni gyerekkel együtt, mert neki mindig ugyanabban a percben, helyen, pozícióban, megvilágításban, társaságban kell ennie/aludnia/játszania, mint ahogy megszokta, különben katasztrófa van. Nem szeretném, ha amikor alszik, meg se lehessen pisszenni az egész háztömbben. Persze vannak ötleteim, hogy kb merre induljak el ezen vágyak megvalósítása érdekében, de a lényeg akkor is az, hogy nem, nem fogok itthon ülni napi 24 órát és őt bámulni.
Persze nem a nemlétező karrierem hiányozna, mint ahogy a könyv sugallja. De ne áltassuk magunkat, hosszútávon nagyon nem előnyös, ha minden csak a gyerek körül forog se nekem, se neki. Inkább mindent, amit csinálok, vele együtt szeretnék csinálni. Ha dolgom van, vagy csak a barátnőimmel találkozom, viszem magammal. Ha főzök, akár magamra kötöm a hordozóval. Később együtt tudunk főzni, takarítani, ami így lehet, hogy háromszoros ideig tart, de egyrészt együtt vagyunk, másrészt megtanulja, hogy ezek a dolgok hozzá tartoznak a mindennapokhoz. Én ezt nem tanultam meg kiskoromban, és most nagyon hiányzik, hogy természetes legyen. Persze mindig lesz olyan idő is, amikor semmi egyéb dolgom nem lesz, mint hogy ráfigyeljek.

(Jaj, kezd túlpörögni az agyam, ideje annak a gyakorlati próbatételnek...)

Ennek van így értelme?

Lufi

Úgy érzem magam, mintha a hasamban egy lufi lenne, amit valaki folyamatosan fúj, míg már majdnem szétpukkan. Ettől nyilván teljesen függetlenül Hillel a bölcsiben naponta ötször elmondja, hogy hábálon mitpocec - a lufi kipukkad... De nem csak egyre nagyobb a lufi, hanem lüktet is, néha kemény bizonyos helyeken, kinyúlik belőle egy kéz vagy egy láb, és főleg kezd nagyon nehéz lenni. Ez arra enged következtetni, hogy nem is igazi lufi és nem levegő van benne.
De komolyan, most kezdődött a "mostmár igazán vége lehetne" időszak. Ami nem túl jó, a számlálót figyelembe véve. Nem tudok aludni, mert 6-7 óra után felébredek a hátfájásra. A könyvek meg a fórumok csak azt mondják, hogy tegyek a lábam közé párnát meg hogy ne hajolgassak stb. De nem nappal fáj, hanem fekvéskor. Olyankor nem hajolgatok. Nem tudom, mit csinálhatnék. Ezen kívül sikerült még búcsúzóul elkapnom valamit a bölcsiben, úgyhogy most tele a fejem meg az orrom. És hogy én se maradjak ki a jóból, ma a gyomrom is fájt. Már kicsit jobb, remélem, csak átmeneti volt. Bár az ultrahangos mondta, hogy hajas babánk lesz. Majd megbeszélem vele, hogy vegye ki a haját (meg a lábát) a gyomromból.
A lányok a bölcsiben nagyon kedvesen segítenek, ma nem kellett csinálnom kb semmit. Csak valahogy az egyhelyben állás/ülés is nehezemre esett. Nem tudom, honnan lehet tudni, hogy már közeleg a szülés. de most úgy érzem, hogy nem fogjuk kihúzni februárig egyben. Még jó, hogy tegnap beszereztem a hálóinget a kínai boltban.

Ha választanom kéne...

 (Hosszú komment Juditnak)

A kényelmetlen alvás lenne az, amit kihagynék a terhességből.

A hátam is ugyanott fáj (középtájt a gerincem két oldalán), és én sem tudok megfordulni, csak hangos nyögések kíséretében/nagy lendülettel/a Másik által átfordítva. Háton fekvés kizárva, kb 2 perc alatt keményedik be a hasam tőle. Marad az oldalt fekvés. Kár hogy a különböző testrészeimnek különböző testhelyzet lenne kényelmes. Azt hiszem, át kéne változnom egyiptomi falfestménnyé. Plusz ha a jobb oldalamon alszom, akkor kevésbé fájdul meg a hátam reggelre (viszont egy idő után nagyon kényelmetlen a medencémnek), de van, hogy az éjszakai pisilés után félálomban, gyenge vagyok, nincs akaratérőm és mégis átfekszem a másik oldalra. Ez így nem mondom, hogy kényelmesebb, de legalább más testhelyzet. Ettől olyan jól elalszom, hogy csak akkor ébredek fel (általában péntek éjszaka 4-5 körül), amikor már egyhelyben feküdni sem tudok a hátfájástól. Ez persze reggel nem lenne akkora probléma, mert ha nem fekszem rajta, néhány óra alatt teljesen elmúlik a fájdalom. De mit csinál az ember péntek éjszaka egyedül 4 és 5 között néhány órán át a konyhában világító kislámpa fényénél? Nagyjából olvas és várja a csodát. Vagy hogy a Másik is megjelenjen, aki nem terhes ugyan, de a háta neki is fáj. Ez is a szolidaritás egy módja...