Megyünk a boltba, hogy vegyünk mákot a mákostésztához. Az ajtó előtt gyümölcsök vannak. Dovi lekap egy mandarint, és szalad be a boltba, hogy kifizetjük, és megesszük. Én meg dagadok a büszkeségtől (na meg a kisbabától, de ez egy másik történet).
Olyan érdekes látni, ahogy lassan építi be a dolgokat a mindennapokba. Már egyre kevesebbszer önti el a mindent elsöprő kétségbeesés, ha valami nem úgy történik, ahogy elgondolta, és egyre többször tudja szavakba önteni, hogy mit szeretne. És egyre kevésbé ejti kétségbe, ha valami vissszavonhatatlan történik. Néha még a kétségbeesés kapujából is visszafordul és inkább beszél. Van, hogy ehhez az ölembe kell másznia. Akkor azt mondja, hogy "Dovi a Mama ölében abbahagyja". És tényleg. Van, hogy csak ennyi kell a megnyugváshoz, van, hogy még meg kell beszélnünk dolgokat. De határozottan azt érzem, hogy jól csinálunk valamit.
Mi az, hogy lassan? Szerintem fergetegesen gyorsan épít be magába mindent a folyamatosan tanuló üzemmódba.Szinte hallani, ahogy zümmögnek az agysejtek a sok munkában, de látni mindenképp lehet a nagy koncentrált tanulást :) A nyafizás meg azért lehet, mert még ez a sebesség is lassú neki...
VálaszTörlés