A hasmenés és a mosógép esete (nem a boncasztalon)

Avagy miért van az, hogy akkor nem lehet használni a mosógépet, amikor legjobban kéne?
Dovi nagyjából túl van élete első fosós-hányós vírusán, a múlt hét óta felhalmozott ruhák meg áznak a lavórban. Szegényke nagyon rosszul volt, nem tudott enni, láza is volt, fájt a hasa, és én nem tudtam neki segíteni. Ma eljutottunk odáig, hogy majdnem egy egész üveg bébiételt megevett egész napra elosztva. Ezen kívül szerencsére szopizik. És ma este már nem kakilt a kádba. Szerezz örömet a macskának... Tegnap azért iszonyú édes volt: ült a kádban én meg a kád mellett, de nem láttam bele a vízbe. Egyszer csak azt mondja: kaki. És tényleg! Még jó, hogy az elején beszappanoztam, csak gyorsan ki kellett kapnom, és kész is volt a fürdés. Amúgy nagyon beindult a beszéde, mindent elismétel, és meg is jegyzi a dolgokat. Amit nem tud kimondani, az vagy labda (táptá), vagy banán (banná). De nagyon jól megy az alma (ama), és nagyon tetszik neki a "talpa" is, amit törölközéskor szokott mondogatni. Ma szopizáskor meg azt játszottuk, hogy ő mutogatott rajtam, nekem meg mondani kellett, hogy "orra", "cic", "orra", "cici"...

Bili

Dovi egyszer csak megáll a wc-ajtó előtt, és addig reklamál, míg be nem engedem. Ráültetem a bilire, poénkodva, hogy hátha kell neki. És tényleg! Csak még nem szokta meg, hogy ruha nélkül üljön rá, úgyhogy hideg meg furcsa volt neki, és nem várta meg ott az eredményt. Úgyhogy takaríthattam is. De nem baj, ügyes, okos nagyfiú!

A nagy kaland

A Vadasparkban voltunk Rzsóékkal múlt héten. Dovi a macis kabátjában ücsörgött a földön, amikor egy  2-3 éves kisfiú egyszer csak odarohant, hogy ez meg micsoda? Annyira édes volt, és akkorát csalódott, amikor Dovi megfordult és gyerekfeje volt... Anyukája mondta, hogy már máskor is nézett maciruhás gyereket igazi macinak. Nem tértem ki rá, hogy Dovi is igazi maci.

Aztán barátkoztunk egyet a muflonokkal. Eltartott egy darabig, míg találtunk egy megfelelően türelmes példányt, de sikerült:

Meg volt medverokonság is:

Itt puszilkodnak. Az egyiket Vackornak hívták, a másikra nem emlékszem. Épp répát meg almát kaptak uzsonnára.

Ez a másik, amelyik még bocs, ő pedig medvehagymás pogácsát kapott.

Megérett

Ez a hihetetlen csodagyerek ma nemhogy nem sírt, amikor az orrát szívtam, hanem tartotta is hozzá (nagyon cukin), aztán délután addig csapkodta a porszívót, amíg ki nem szívtuk megint.

Első Doviszótár

Táptá = labda
Buuu = bumm
Fffff = puff
Csüccs
'am = hamm
'me = szeme, ezt meg is tudja mutatni, meg az orrát és a száját is, de azokat egyelőre nem mondja.
Meg ma valami olyasmit is hallottam tőle, hogy "deje = gyere". Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez így nekem szólt, de illett a szituációba. Elég fura érzés volt. :)

Az első baleset

Péntek este történt, mikor már bejött a sábesz, meg is vacsoráztunk, mindenki jókedvű volt. Dovi vidáman sétálgatott mögöttem, közben berregett a nyelvével. Aztán egyszer csak úgy döntött, hogy nekem támaszkodik, én meg éppen akkor úgy döntöttem, hogy arrébb megyek (háttal voltam neki). Egy ideig csak azt láttuk, hogy ömlik a vér a szájából, és borzasztóan üvölt. Aztán, mivel a kimosás nem használt, egy textilpelus segítségével sikerült lokalizálnunk a dolgot: egy kb egycentis vágás volt a nyelvén. Úgy 5 percig folyt belőle a vér, és még tízig nem hagyta abba a sírást. Fel is hívtam az orvost. Azt mondta, ha újra vérzik, vigyük a sebészetre, amúgy meg fertőtlenítsük le, és kenegessük gengigellel, ami a fogzásra való szájzsibbasztó krém. Valahogy túléltük az éjszakát, másnap már jobban volt, de szopizni még akkor sem tudott rendesen. Éjjel nem tudott visszaaludni, mert ha felébredt, először be kellett kenni a nyelvét, aztán várni, míg hat a cucc, addig sétáltunk vele, és csak aztán szopizhatott. Nappal is jött volna, mászott az ölembe, de aztán mikor elővettem, csak elfordult. De nem lett kevésbé nyűgös. Aztán vasárnap délelőttre mintha elvágták volna. Azóta semmi baja, (csak a szokásos nátha és köhögés).

Nálunk is Peszach

Először is midolog egy esküvőt erev peszah előtti napra tenni? Merthogy kizárólag amiatt nem jöttünk haza a világvégéről, mert nem volt elég idő rá, hogy repülővel megjárjuk a távot.
Ezt gondoltam először. Meg másodszor. Aztán harmadszor is, amikor az első széderen túl voltunk, ami nem volt vészes, de igazán jó sem. Túl voltunk rajta mindenesetre. Aztán a másnapi ebéd, amit egy másik családnál töltöttünk, már sokkal jobban sikerült. Igazából beszélgettek velünk, meg kérdeztek. És őket is lehetett kérdezni, nem csak mint egy színházban, végignéztük, ahogy ők családi életet élnek (mint az első helyen). A második ebéd is hasonló volt, bár talán még többet beszélgettünk. A család nőtagjai mind művészek voltak, amit nagyon jó volt hallani, mert eddig nagyon egyedül éreztem magam vallásos zsidó női festőként. Aztán megnéztem a dolgaikat. Hát szépek, meg minden. De én az ilyen mindent kipróbálunk és hű de sokféle anyagot lehet használni felfogást inkább hobbi kategóriának tartom. Attól még lehet belőle élni persze. Lehet, hogy fel kéne adnom a magas művészeti törekvéseimet...
Az egész peszah csúcsa viszont a második széder volt. Kétgyerekes család, 14 éves iker lányok, rajtunk kívül még három vendég meg a szülők voltak ott. Valahogy annyira jól kijöttünk, egész este nevettünk. Dugdostuk az afikománt, mint a kisgyerekek. Nagyon jól éreztük magunkat, az egész hercehurca megérte, hogy megismertük őket. Még az ünnep után is felhívtak, hogy menjünk át vacsorázni, hogy a repülőút előtt még együnk meleget. Bár Dovi pizsamában volt már, de még nem volt valami álmos, úgyhogy mentünk, hogy még egyszer találkozzunk. Persze elhalmoztak az útra is kajával, úgy kellett leállítani őket. Mindannyian úgy éreztük, hogy életünk legviccesebb széderén vettünk részt. Az egyik vendég még a reptérre is kivitt minket másnap hajnalban.
Nálam egyébként az a mérce valaminek az értékében, hogy ha közben Dovi alszik és én nem, akkor mennyire jár azon az agyam, hogy most emiatt a valami miatt nem alhatok, aztán Dovi persze felkel reggel. Hát itt valahol hajnali 2 körül eszembe jutott, hogy jé, még nem is gondoltam erre. (az első este végig ez járt a fejemben). Amikor befejeztük, az apa meg az egyik lány hazakísértek minket és megvárták, míg valakit kerítünk, aki a kártyával kinyitja az ajtónkat a motelban. Ha nem sikerült volna, visszamentünk volna velük, és ott aludtunk volna náluk. Fél órába telt éjjel 3-kor találni valakit, akit mellesleg az autójából szállítottunk ki, mert gyalogos nem volt sehol. Azért nem bántam, nem szívesen aludtam volna Dovival máshol a cuccaink nélkül.

Vicces, hogy a zsidó közösség nagy része Hollywoodban él kis cuki kertes házakban. És furcsa, hogy a vallásos családokban ábának és imának hívják a szülőket.

Dovi egyébként egész jól viselte a repülést. Egy kis hős volt. Pedig  visszafelé az első gépre felszálláskor, ami belföldi járat volt, és nam adtak kaját, elvették a joghurtját. Vicces volt a hatórás út, úgyhogy adhattunk neki maceszt, paradicsomot meg mandulát. Aztán az átszálláskor vettünk neki banánt aranyárban. A végén meg már nagyon kényelmetlen volt neki az ölemben aludni, de az a kosár, amit ajánlottak, szerintem még rosszabb lett volna. Már talán kezd visszaállni (4 nap után), tegnap már egész éjjel aludt. Csak mi nem, mert amíg ő nem aludt, nekünk nem volt lehetőségünk a saját szervezetünk visszaállításával foglalkozni.

Szép volt, jó volt, de összességében még mindig inkább Izrael-párti vagyok.