Tudom, hogy valami nagyon jó dolog elébe nézek. Azt is tudom, hogy fáradt vagyok és nem akarok már dolgozni. Mégis úgy érzem magam, mint Mary Poppins (1:25-nél és 2:57-nél). Nehéz elengedni, ők is majdnem a gyerekeim...
Maya, aki annyira zárkózott volt még tavaly, most meg a figyelem középpontjában van. Szerintem nekem nyílt meg először, én meg úgy éreztem, én is ilyen voltam kicsinek. Most meg azt mondta: "az Eszter mondta, de nem a Tornaeszter, hanem az igazi Eszter." Maxim, aki annyira hálás, ha valaki szereti és odafigyel rá. Hillel, aki tavaly még csak nyekergett, ha esett a hó, most meg komoly értekezései vannak és két nyelven beszél. Rubi, aki olyan nehezen szokott be, most meg látjuk, ahogy mosolyogva köszön el reggel és napról-napra több dolgot ért és mond. Mirivel pedig lassan megtaláljuk, hogyan lehet legyőzni hisztimanót. Szóval láttam minden napjukat, minden apró és nagy eredményüket, onnantól kezdve, hogy sikerült megenni az ebédet egészen a szobatisztává válásig. És az, hogy ezentúl találkozom-e velük, nem rajtuk múlik, hanem a szüleiken. És ha csak pár hónapig nem látjuk egymást, már nem lesz ugyanaz, egy év után pedig emlékezni sem fognak rám.
Köszi :)
VálaszTörlésEgyébként ezt nagyjából tudom is. Csak attól még az érzések megvannak. Akkor is nehéz valaminek a végét megélni, ha aztán egy sokkal jobb és izgalmasabb dolog jön utána. Majd ha itt lesz, nem lesznek ilyen gondolataim, azt a 60 napot meg kibírom valahogy. :)
Ooh, tökre értem, hogy szomorú vagy. Ők is biztos szomorúak. Nehéz elhagyni azt, akit szeretünk. Egyszer-egyszer majd visszamész, és örülni fognak, megmutatják, hogy kiesett a foguk, meg megcsodálják a babádat.
VálaszTörlés