A szülés

Kedd este egy tubisváti bulin voltunk. Rengeteg emberrel beszélgettem, néhányan mondták, hogy "á, nem is nagy a hasad" meg "ez még nagyon fönt van" stb. Aztán 7 körül kezdtem valami furcsa keményedést érezni, de nem igazán gondoltam, hogy ez az. 8 örül azért mondtam Pistinek, hogy nem kizárt, hogy ma megyünk. Fél 10 körül értünk haza. Lezuhanyoztam jó meleg vízzel, de aztán is fájt. Elkezdtük mérni, kb 5-6-7-8 percenként volt egy 50 mp-es fájás. Aztán felhívtam a szülésznőt, aki közölte, hogy hát, pont ma ő nem tud jönni, mert az unokáira vigyáz. Remek. Nem azért fogadtam szülésznőt, hogy ő akkor is ott legyen, ha az orvos nincs? Eléggé kétségbeestem, ő volt a "a biztos pont" a dologban, ráadásul azt mondta, döntsem el, hogy indulok-e a kórházba. Aztán 11 körül úgy döntöttem, hogy akkor rakjuk be a hiányzó cuccokat a táskába, és indulás. 2-re értünk be. Megvizsgáltak, zárt méhszáj, Pisti menjen haza, ez még sokáig fog tartani. Betettek a vajúdóba, nst-re. Az elég rossz volt, mert fekve sokkal rosszabbak voltak a fájások. Aztán négy körül újabb vizsgálat, 2 ujjnyi, de hátul és vaskos. Visszatettek nst-re,talán délelőtt valamikor lesz ebből gyerek. De egyre erősebbek voltak a fájások, és így egyre elviselhetetlenebbek fekve. 5-körül szóltak, hogy hívjam vissza Pistit. Elég hamar visszért, mert taxival jött. Szerencsére, mert különben lehet, hogy lemarad. Még jó, hogy a telefonba még egy elhaló "gyorsan"-t is kipréseltem magamból a "gyere" után. Mire csöngetett, pont bevittek a szülőszobára, és a fájásoknál már eléggé nyomási ingert éreztem. Megvizsgáltak, méhszájam nem nagyon volt, 6:10-re megvolt a baba.
Ennek a gyorsaságnak annyi hátránya volt, hogy a vágás után még repedt is a gátam. Az orvos szerint úgy nézett ki, mintha egy bomba robbant volt fel a hüvelyemben. Ez nem valami kellemes, és nem könnyíti meg a kényelmes szoptatási pozitúrák felvételét, de ez volt az egyetlen rossz dolog, úgyhogy végülis elviselhető.
Az orvosom (akit a szülésznőmnek kellett volna hívni, de ugye nem volt ott, végül az ügyeletes szólt neki) a varrásra ért oda, ami kétszer annyi ideig tartott, mint maga a szülés. Az nagyon szörnyű volt, nem csak mert fájt, hanem mert már azt hittem, mindjárt vége, és még egy óráig ott matatott rajtam. Meg láttam a nagy fogókat meg hosszú drótokat, meg minden. Aztán az utolsó nap legnagyobb öröme az volt, mikor mondta az orvos, hogy ezek felszívódó varratok, és csak akkor kell kiszedni, ha egy-másfél hét múlva nem esnek ki maguktól. Egyébként nagyon rendes volt, minden nap benézett hozzám, és civilben volt, szóval tényleg csak miattam jött be.
De szóval az, amit annyiszor elmondtak, hogy majd labda, meg kapaszkodás, meg apuka masszíroz és hasonlók teljesen kimaradtak, mert nem volt rájuk idő.
Végül nagyon rendes szülésznő volt ott, el is kértük a számát a következő alkalomra. Szóval összességében jó volt, de nem ismételtem volna meg öt perc múlva. Most kezdem úgy érezni, hogy valamikor a távoli jövőben képes leszek erre még egyszer (többször).
Az volt a legfurább, amikor egyszercsak kint volt belőlem egy gyerek. Olyan nagyon hihetetlen volt, hogy ez volt bennem. Ja, és olyan sem volt, hogy jé, már látom a fejét, most a vállát, stb. Inkább ez: itt jön a feje, hopp, egy gyerek. A másik két nagy megkönnyebbülés, hogy nem kellett utána katéterezni és hogy a tejbelövellés se fájt.
Nagyjából ennyi volt. A kórházról még külön írok később.