Újra bölcsi-kérdés

(2013.08.27.)

Két napot voltam a második számú bölcsiben (a nyári 2 héten kívül). Nagyon nehezen bírtam. Az Igazi Bölcsi ennél sokkal jobb hely. Vannak pedagógiai elvek, együttműködés, figyelés a másikra.Itt egyik sincs. Csak egy rakás bébiszitter. Olyanok, akik úgy kezdenek egy programot, hogy leülnek egy helyben, majd szólongatják az egyéves gyerekeket, hogy "gyere, ezt meg ezt fogjuk csinálni". Meg a majd' hároméveseknek is, akik pont leszarják, az "ezt meg ezt." És nem történik semmi, és nincs következmény, és mindenki elsétálhat ima közben, és nekem kell szólni, hogy ne tegyék, miközben én tartom a programot. És ha közben elkezdek fegyelmezni, nyilván a maradék gyerek is elszalad. Mert ezek bölcsődések! Mint egy zsák bolha. Így működnek. És úgy altatnak, hogy mindenkit beraknak egy ágyba a cumijával, majd várják, hogy egyedül elaludjon. Közben tesznek vesznek a szobában, ebédelnek... (Az Igazi Bölcsiben sötét volt az alvószobában, minden felnőttre jutott két, maximum három gyerek, mellettük ültünk, simogattuk őket, vagy lefeküdtünk hozzájuk, amíg el nem aludtak.) Itt úgy szoktatnak be, hogy az anya otthagyja a másfél éves, magyarul nem tudó gyereket egész napra. Aki persze, hogy sír, fogalma sincs, hogy mi történik. És a vezető nem mondja meg az anyjának, hogy ez nem így működik. És a gondozók meg a többi gyerek szív, mert nekik kell nézni, ahogy szenved. Meg persze ő is, de bizonyos (elég tág) határok között az anyja azt csinál vele, amit akar...

Na szóval. Az volt a Terv, hogy kb. októberig bírjuk, mert mégiscsak két havi fizetés, aztán Dovi elmegy az Igazi Bölcsibe heti két napra, én meg otthagyom ezt a jeles intézményt. Másik munkát nem nagyon tudok keresni, áprilisig minek? Nem is vennének fel. De minden mindkét nap egy szenvedés volt. Naponta 15-ször gondoltam, hogy ezt hogy fogom két hónapig csinálni. Erre ma beszélni akart velem a főnök, és közölte, hogy valami nincs rendben. Úgy látja, hogy korai még nekünk ez a munka. Mert nem tudunk Dovival különválni. Ebben egyébként igaza van, Dovi tényleg nem hagyott más gyerekekkel is foglalkozni. Ahogy messzebb mentem tőle, rögtön kiabált, hogy mama, gyere, és ha nem mentem, sírt. Nekem meg, sajnálom, de nem ér annyit se egy munka, se másnak a gyereke, hogy az enyém sírjon, mert nem megyek, ha hív (És igen, hív, nem ugráltat, ő egy ilyen személyiség éppen ilyen időszakban. Hogy szüksége van rám, nagyon. Érzi a vesztét szegényke...). Azt azért hozzátenném, hogy meggyőződésen, hogy az Igazi Bölcsiben ezt is kezeltük volna együtt. Mert olyat nem lehet csinálni egy gyerekkel, hogy az anyja hirtelen idegen gyerekekkel kezd játszani, ő meg nézze. Az Igazi Bölcsiben K odaugrott volna, és lefoglalja, meg tesz érte, hogy őt is megismerje meg megszeresse, és működjön ez az egész.
Nem mintha bánnám, hogy nem kell többet mennem, de úgy érzem magam, mint egy szemét fiú, aki szakítani akar a lánnyal, de inkább csak lehetetlenül kezd viselkedni, és megvárja, míg a lány szakít. Könnyebb volt nem nekem kezdeményezni ezt a beszélgetést, de rossz úgy kijönni belőle, hogy én nem vagyok megfelelő (bár azt mondták, hogy nem én (naná, hogy nem!), hanem a helyzet), pedig én sokkal elégedetlenebb vagyok velük, mint ők velem. Persze elgondolkodtató, hogy ők ennyiért is szakítottak, én meg még benne maradtam volna azért a kéthavi fizetésért...

Aztán az is van, hogy úgy gondoljuk, hogy ha már Dovi elkezdett közösségbe járni, hülyeség lenne abbahagynia, hogy aztán egy-másfél év múlva elölről kezdje az ovival. Meg hát nekem is jó lenne 2 nap szünet a héten. Most is, a Pici mellett meg pláne. És nem kezdhetjük nagyon későn se, hogy ne érezze, hogy ő ki van túrva, jön a helyére más, őt meg elküldjük itthonról. És nem kéne, hogy sok idő maradjon ki most. Szóval beszéltem Z-vel az Igazi Bölcsi vezetőjével, nagyon kedves és konstruktív volt, meglátjuk mikor meg hogy lesz hely, mert ezt nem tudta kívülről. Aztán reméljük, mehet minél hamarabb.

Ott úgy tudom otthagyni, hogy tudom, hogy jó helyen van, tudom, hogy mi történik vele egész nap, tudom, hogy hogy kezelik, ha konfliktusa van, tudom, hogy jó és az életben valóban hasznos dolgokat tanul. Őszintén tudom neki mondani, hogy most én elmegyek, de neked nagyon jó lesz itt játszani. És ezt ő is érezni fogja, és tényleg jó lesz neki.

Felnőtt dolgok

(2013. aug. ?)

Újabb dilemma lépett fel. Mégpedig, hogy ha már nem dolgozom a bölcsiben, mi legyen Dovival. Legyen itthon? Maradjon bölcsiben, hogy ha már beszokott a közösségbe, ne szokjon el tőle és ne kelljen újra kezdenie a beszokást később? Ha igen, akkor melyikbe? Legkésőbb mikortól, hogy ne érezze úgy, hogy a tesója kitúrja a helyéről? Ahol most vagyok, ott nem hagynám nélkülem. A régi bölcsibe szeretném. De kérdés, hogy lesz-e hely? Mikor kérdezzem meg? Ha a 12. hétig várok, már lehet, hogy nem lesz. És ha Dovi elkezd oda járni, én nem akarok a másik bölcsiben mások gyerekeire vigyázni. De azért anyagilag jó lenne minél tovább. Jaj, bonyolult az élet, pedig még fel sem fogtam az egészet...

Jelek

(2013. aug. ?)

Eddig nem sok van. Nem emlékszem, Dovival mi volt ilyenkor. Egyelőre nem igazán érzem, hogy bármi változott volna. Illetve én látom a hasamon a változást, de külső szemlélőnek semmi. Meg volt egy sírásrohamom pénteken az elpakolásra váró ruhák kupaca fölött. És a Dovi óta ismerős gyorsan kifejlődő tojásundor. Délután még megfőztem őket a tojáskrémhez, csak valahogy nem kívántam megenni. De ha muszáj lett volna, még el tudtam volna képzelni. Aztán vacsorakor már azt sem. Amikor meg pakoltunk el, és Másik kb 1 méterre tőlem becsukta a dobozt, és megéreztem a szagát, hát... Másnap délben még rosszabb lett, ma meg már a szót olvasva is hányingerem van. (Valami rémlik, hogy Dovinál amíg nem mozgott, és elbizonytalanodtam, hogy minden rendben van-e, mindig a t-betűs dologra gondoltam, és ha elfogott a rosszullét, megnyugodtam.) És persze sokat kell pisilnem. Idegesítő, hogy amikor Dovi épp nem kel éjjel, akkor magam miatt ébredek. Még idegesítőbb, ha Dovi igenis ébred, és azért nem tudok kimenni, mert előbb vissza kell altatni. De ez legyen a legnagyobb bajom. És olyan boldog vagyok, hogy gond nélkül szopizik tovább, és ezt is megoldottuk! Meglátjuk a 16. héten mi lesz, akkortól kolosztrum is keveredik a tejbe, és más lesz az íze. De nem hiszem, hogy ezt a kis cicinkórászt ez az apróság eltérítené.



Meg az van még, hogy nem érzek kb semmit. Eleinte a hasamban volt némi nyomás, pár napig kényelmetlen is volt Dovit hordoznom, de aztán elmúlt. A mellem néha viszket és szúr, de a szoptatás miatt (?) inkább csak nem csinál semmi különöset. A hasam azóta láthatóan nem nagyobb. Szóval kezdek aggódni. Mert ha van min, én aggódom. És nagy tehetségem van megtalálni az okokat.
Nem tudom, Dovinál mit éreztem ilyenkor, mert nem írtam le. (Most ezért is írom, hogy legközelebbre legyen.) Emlékszem, hogy eleinte éreztem valamit, de hogy mikor volt az eleinte, arról fogalmam sincs. Épp tegnap beszéltük meg, hogy olyan 8-9 hetesen megyünk orvoshoz, mert akkor megnézi, már látszani fog a szíve, és csak 3-4 hetet kell várni az ominózus 12. heti uh-ig, és kevesebb időm lesz aggódni. De nem tudom, hogy fogom kibírni addig. Pedig még nem mehetek amúgy sem, még a szíve se biztos, hogy ver...

Még mindig titok

(2013. aug. 15.)

Baromi fáradt vagyok. De nagyon. Egyfolytában csak aludnék. De nem lehet, mert Dovi nem aludna egyfolytában. Ezen kívül néha begörcsöl a vádlim és még mindig elég érzékeny a mellem szoptatáskor. És ma estére jól megfájdult a hasam. Szerintem megerőltettem magam, de nem volt jó érzés. (és az sem jó érzés, hogy fáj a fülem, és nem tudok tőle aludni.) És nő is a hasam. Most elvileg 7 hetes, ha így folytatja, nehéz lesz titkolózni. Estére, ha úgy öltözöm, már elég egyértelmű. Dovi jól kijárta ott az utat. Pedig a dokihoz csak szept. 10-re kaptam időpontot, mert szabadságon van. Addigra már 11 hetes lesz. Hát nem tudom. Reméltem, hogy hamarabb megbizonyosodhatom róla, hogy tényleg ott van. Nem, ezek a tünetek nem elegek a lelkemnek. Dobogó szívecskét akarok látni! Persze azt nem bánom, ha a hüvelyi uh kimarad az életemből ezúttal. És az is problematikus, hogy akkor már bölcsi lesz, szóval el kell kéredzkedni valahogy, úgy, hogy ne legyen nagyon átlátszó a dolog. Bár tulajdonképpen nem érdekel, ha előbb kitalálják, mint hogy megmondanám. Ez az egész bölcsi-problematika egy külön téma, nincs kedvem most leírni. Bonyolult.

Aggódós

(2013. aug. 10.)

Annyi gondolat kavarog bennem, hogy nem is tudom összeszedni. Hogy fogunk boldogulni két gyerekkel? Hogy fogok eléggé figyelni mindkettőjükre? Hogy fog Dovi reagálni, ha a pici miatt várnia kell valamire? Mit fog szólni hozzá egyáltalán? Folyton olyanokat álmodom, hogy valaki el akarja szakítani tőlem Dovit. És értem is, hogy mit jelent, most itt jön valaki más, és nekünk be kell őt is engednünk. És bár minden gondolatommal vágytam rá, hogy jöjjön, most mégis elbizonytalanodtam.
Amíg nem volt itt, olyan biztos voltam benne, hogy megoldjuk. Hogy Dovi jó testvér lesz, hogy majd hármas/négyes szimbiózisban élünk majd és kész. Dovi ugyanúgy szopizhat, alhat velem, hordozhatom néha stb. És most kezdem érezni, hogy ez nem lehet így. Valami megváltozott. És tudom, hogy mire megszületik, még fél év telik el, és addig sok minden történik. Dovi is nagyobb lesz, és többet fog érteni a világ dolgaiból. Csak hát innen nem tudom, hogy mennyivel többet. Van egy könyv: Testvérek féltékenység nélkül. Azt kéne már olvasgatnom, akkor tervezgetni tudnék az aggódás helyett. Talán.
Meg sejtem azt is, hogy ez normális. De attól még nem könnyebb. Eddig még sose aggódtam ennyire, hogy mi lesz. Mindig belerohantam a szituációkba gondolkozás nélkül, aztán ott bogozgattam a szálakat, amikor már láttam, hogy mi a helyzet. Ez most egész más.  

Várva várt

(2013. július 30.)

2013. január. Az első gondolat.
A hordozós képzés utolsó alkalmán voltam, és egyszer csak Rá gondoltam. Addig, ha újszülött hordozásáról tanultunk, mindig valahogy távolról néztem. Tudtam, hogy ha tanítanom kell, szükségem lesz erre a tudásra, de személyes kötődésem nem volt hozzá, mivel Dovi már kinőtt belőle. Aztán ezen a januári alkalmon egyszer csak bevillant! Boldog pillanat volt. Tudtam, hogy lesz majd egy új kisbabám. Nem tudtam, mikor, csak azt, hogy lesz. És hogy erre úgy kell várni, mint a "nagyok" első lépéseire, vagy szavaira. Látom a jeleket, hogy hamarosan ott leszünk már, de nem szabad siettetni, és eljön a maga idejében.
Aztán sok minden történt. Elkezdtem egyre jobban várni, és egyre többször csalódni. Irigy voltam másokra, és igazságtalannak éreztem az egész helyzetet. És ettől bűntudatom is volt. Meg magam miatt is szerettem volna szabadulni ebből a lelkiállapotból, mert megmérgezett belülről. Az eszemmel tudtam, emlékeztem arra, amit ott akkor megéreztem, de a lelkem nem talált vissza ugyanoda. Kezdtem gyanítani, aztán biztos is lettem benne, hogy az éjszakai szoptatásnak sok köze van ahhoz, hogy nem sikerül. De nem volt erőm Dovitól megvonni semmit. Úgy éreztem, hogy attól, hogy én szeretnék megint babát várni, nem kell, hogy Dovi eltávolodjon tőlem. Főleg, hogy én távolítsam el. Aztán rájöttem, hogy ez elkerülhetetlen. És az élet rendje. De nem az éjszakai szopik számán múlik a távolság. Elkezdtem helyet csinálni a lelkemben annak a Valaki Másnak is. És Dovi is elkezdett. Régen mutogatott rám, és magára is, és mindkettőnket Mamának hívott. Aztán egyre többször mondta magára, hogy Dovi (Doi). Most már mindig azt mondja. Mert ő egy külön személy. Azért, hogy hormonálisan is rendben legyek, elkezdtem Aviva tornázni. Az oktató azt mondta, fél év, és biztos a siker. Én úgy gondoltam, nincs ennyi időm. Egy, maximum két hónap, és muszáj lesz az éjszakai szopikat elhagyni. Átbillent a mérleg belül. De erre nem került sor.

2013. július 24. Két csík!!!
Az utolsó ciklusom olyan szép volt. Olyan harmóniában volt a lelkem a fizikai történésekkel, mint még soha. Amikor véreztem, nem érdekelt. Nem akartam és nem is tudtam vele foglalkozni. Amikor közeledett a mikve időpontja, reménykedni kezdtem. Aztán nagyon nyugodtan vártam. Úgy gondoltam, hogy ahogy most vagyok, az megérte a várakozást. És sajnálnám, ha két hónapja sikerült volna, és nem jutottam volna el ebbe az állapotba. És tudtam, hogy ha most se sikerült, akkor még tovább kell fejlődnöm. És az is jó lesz. Azért reméltem, hogy elég messzire jutottam. Dovi előtt sose voltam így. Aztán azokban a kritikus napokban elkezdtem félni, hogy nem teljesítettem elég jól. Hogy még mindig messze a cél. Hogy még mindig nem vagyok békében magammal.

Két nappal korában azt írtam Juditnak:

"Most az az aktuális lelki nyomorom, hogy ha jöttök, és XY meglátja, hogy babát vársz, valamit majd beszól nekem, hogy le vagyok maradva. Lehet, hogy szólok neki előre. Akkor mondjuk biztos eljátssza majd, hogy eszébe se jutott volna, de inkább ez, mint az.
Azt hittem, tök nyugodt vagyok, és elengedtem ezt az egész kérdést, de úgy látszik, még mindig nem. A saját univerzumomban jól vagyok, de ott nincs szó róla, hogy mások is szülnek.

De igazából tök jó ez az egész, mert így szembesülhetek vele, hogy van bennem egy ilyen teljesítési kényszer. Nyilván senkit nem érdekel, hogy mikor és miért szülök. Csak én gondolom ezt ilyen megmérettetésnek még mindig.

Félek, hogy még mindig nem állok úgy lelkileg, ahogy kéne, és meg fog jönni megint."

Aztán egy darabig gondolkoztam, hogy hogy tudnám ezt a maradék féltékenységet is kiirtani magamból. Végül úgy döntöttem, hogy nem tudom, és ennyit megengedek magamnak. Meg is lett a hatása.

A jó nap

Dovival egész délelőtt mondókáztunk, énekeltünk, és mindketten nagyon élveztük. Amikor elfogytak a dalok, megnéztünk néhány szimfonikus zenekar videóját a neten (és itt mondja nekem valaki, hogy minden kütyü rossz, és soha ne lásson bekapcsolt gépet a gyerek...) és amikor azt is meguntuk, elővettük az igazi brácsát. Íme:

Aztán megfőztük a túrógombócokat, megebédeltünk és mentünk aludni.
Délután pedig F-fel voltam a madebyyou-ban, és festettem egy sábeszi sótartót.

Nem bírtam ki

Eredetileg össze akartam gyűjteni néhány aranyköpést Dovitól, és egyszerre posztolni, de ez annyira aranyos is, meg okos is, hogy meg kell osztanom veletek.

Mostanában a köldök a mániája, mindenkiét meg kell nézni, a sajátját is, és ha épp ruha van rajta, azonnal le kell venni, ki kell patentolni a body-t is.

Valamelyik nap szopizás után leltározott rajtam:

Pocakköldök, ciciköldök...

Hogy is van ez?

Dovi azt mondja: pirost. Aztán amikor én azt mondom, pirosat, akkor nem érti, de néhány alkalom után már úgy mondja. Aztán amikor az jön, hogy pelusat, és én azt mondom, hogy pelust, akkor látom az arcán, hogy most nem érti. Szegény. Nehéz ez a nyelv.

Ma elkezdett szerepjátszani. Cseréltük az ágyneműt, és közben lefektette a maciját aludni. Még puszit is adott neki. Aztán elege lett, és mérgelődni kezdett. Az a tippem, hogy az zavarta, hogy a maci szeme nyitva maradt. Aztán később be is pelenkázta. Először a földön, aztán fel kellett tenni a pelenkázóra is. Tettem rá még pelust is, de az nem tetszett neki. Leszedtük és inkább újra aludni vitte.