Dovi születése, ahogy most látom

Sok idő telt el azóta. Én sokat olvastam és sokat gondolkoztam. Az itthoni események nem fontosak ilyen szempontból, azt csak ugyanúgy tudnám elmondani. Fontos részlet, hogy a szülésznőm nem jött, mert az unokáira vigyázott, és az orvost neki kellett volna értesítenie, de különben sem bíztam benne, hogy ő ott lesz, mert csak 50%-ra ígérte. Mármint az orvos.

Hajnali kettőkor értünk a kórházba. Ott megvizsgált az ügyeletes, és közölte, hogy a méhszájam semennyire sincs kitágulva, és még sok idő lesz ez. Majd ctg-re tettek a vajúdóba, ahova nem jöhetnek be a férjek, és feküdnöm kellett. Ezek közül egyik sem volt szükséges. Sem a ctg, sem a fekvés közben, se az elkülönítés. Egy normális vajúdásnál nem kell állandóan szívhangot meg méhösszehúzódást nézni. A szívhang mitől ne lett volna rendben, elég lett volna egyszer-egyszer ellenőrizni, a méhösszehúzódásokat meg meg lehetett volna állapítani, ha a fejemre néznek. Persze ahhoz két másodpercnél többet kellett volna mellettem tölteni. Mint megtudtam, a ctg-hez is, mert az csak úgy ér valamit, ha folyamatosan nézik. Ezen kívül kaptam infúzióban folyadékot. -Nem mintha a szám nem működött volna.- De az ugye kell. Mire is? De ha már feltétlenül ragaszkodtak a ctg-hez, akkor sem kellett volna feküdnöm, mert azt is megtudtam, hogy az ultrahanggal működő ctg mellett (ez az volt, onnan lehet tudni, hogy használtak zselét) bármennyit lehet mozogni.

Szóval fekszem. Fáj. Nagyon fáj. És hasmenésem is van. Pont most? Azt is később tudom meg, hogy ez normális, sőt, szokásos. Amikor kétségbeesve mondom a szülésznőnek, mond valamit megnyugtatásul, de nem azt, hogy ez majdnem mindenkivel így van. Mindenesetre baromi kellemetlen, hogy minden alkalommal, mikor ki kell mennem, meg kell várnom valakit, aki leszed a gépről, és közben mondja, hogy nem lesz ez így jó. És még a levegőt is rosszul veszem. Így nem fog elég oxigén jutni a babának. Baromság, mondom most.

Mindeközben Másik az irodában pakolja a notebookját, mert ugye azt mondták, hogy menjen haza. Azt azért nem akarta, de ha úgysem engedik be másnap akármeddig, akkor legalább dolgozni tudjon az ajtó előtt. Azért ez felháborító! Még ha a magzatvíz folyt volna el, és amúgy semmit nem éreznék, ez rendben volna. Rendben volna? Azt azért nem mondanám, de megbocsájtható lenne. De nekem fájásaim vannak! Amikor beértünk, voltak ötpercesek. Vajon ekkorra milyen gyakran voltak? Nem tudom. Nincs órám, nem is tudok vele foglalkozni. Csak azzal, hogy FÁJ! Van a szobában másik két nő. Nekik nem fáj, bár láthatóan nagyon vágynak rá. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, hogy ezeknek itt lehet, hogy császár lesz, mert nem fáj, nekem meg ennyire. De nem bírok csöndben maradni. Aztán már nem is akarok. Hallják meg azok ott kint, hogy itt vagyok és hogy fájok. Szedjenek már le erről az ágyról! Nem bírom!

Aztán megjelenik a szülésznő, hogy hívjam "apukát". És lassan vegyen a levegőt! (Mennyire jó, hogy az otthonszülésnél mindenkinek neve van, és senki nem anyuka meg apuka.) Hívom. Gyere! -jön egy fájás- gyorsan! Erre a gyorsanra taxit hív. Engem visznek a szülőszobára. Lassan lélegezzen! Felállok. Nyomni kell. Kétségbeesem. Kérek fájdalomcsillapítót, de már nem adnak. Még szerencse. Hol az orvosom? Nem tudom. Úgy volt, hogy az én szülésznőm szól neki. Rendben, hívják. Feltesznek az ágyra. Eltűnt a méhszáj. Kész csoda ezek között a körülmények között. Levegő! Csengetnek. Másik jön, de nem talál. Átöltözik, de nem mondják meg neki, hol vagyok. Bár csak a hang után kéne mennie. Aztán jön. Még épp időben. Elfolyik a víz. Rózsaszín. Orvos: pedig pont akartam burkot repeszteni. Még jó, hogy nem tette, drága. Dovi tudja a dolgát, nem kell birizgálni. Jön a Fülöpdoki, már úton van. Anyuka, feküdjön az oldalára! Nem érdekel a Fülöpdoki, ki kell nyomnom ezt a gyereket. Haha, Eszter (itt Eszter voltam, nem is értem) még most is a humoránál van. Nem, nem viccből mondtam. Hát jó. Feküdjön a hátára, húzza föl a lábait, és nyomjon. De lassan vegye a levegőt, nem lesz ez így jó!

És jön, hatalmas erővel, mindent elsöpör, ami az útjában áll. Tudja a dolgát, még ha ezzel egyedül is van. Az én szervezetem is tudja, a sok hülyeség ellenére. Csak az a fránya levegő! Így kell ezt! Be, ki, be, ki, be, ki. Na, most jó. És a gátam a gyenge pont. Nem bírja. Reped. De Dovi kint van. És Fülöpdoki is megjött. Örülünk. Jön a varrás. Egy óráig. Aztán oxitocint, hogy a méhlepény is biztos kijöjjön. Mert honnan tudják, hogy amúgy nem jönne? Megnézhetem? Meg, persze. Felmutatják a lábam között. Jó, mondom. Elviszik valahova. Dovi Másiknál, amíg engem varrnak. Aztán, szopizik. Vagy előtte? Nem tudom. Amikor mindennek vége, én fekszem, Dovi mellettem, együtt vagyunk. Ez a lényeg.

De a testem meggyógyul, lényeg, hogy Dovit nem háborgatta senki. De ez személyiség-kérdés is. Mert ő ilyen. Elindul, és megy. Nem áll meg, míg el nem éri a célját. Egy nem ilyen gyerekkel simán lehetett volna császár a vége ezeknek a körülményeknek. Legközelebb nem bízom a véletlenre. Jobb segítséget keresek.

Tervek

Megvolt a 12 hetes uh. Kiderült, hogy az orvosom már nincs a Tétényiben, mert nem tudott azonosulni az új hozzáállással, amit az új főorvos hozott a kórházba. (értsd: több gyógyszer, több beavatkozás, több császár, kisebb hatókör a szülésznőknek, nem lehet külön szülésznőt választani, csak orvossal együtt, nem lehet dúlát bevinni stb.) Na, hát ezekkel az elvekkel én se tudok azonosulni. De most mi legyen? Vagy félidőtől átad vki másnak, akár a Tétényiben, akár máshol, vagy szülök ügyeleten. Vagy szülök otthon. Igazából nagyon erre hajlok. Nincs kedvem új orvost keresni, se 3 napot kórházban lenni, se harcolni bárhol, hogy ne vigyék el, ne tápszerezzék, ne kelljen feküdnöm, ne adjanak gyógyszert meg infúziót, ha nem kell, hazamehessek már és egyáltalán. Most keresek bábát.

Vicces, hogy mikor először hallottam arról, hogy valaki nem háton fekve akart szülni (Dovi még sehol se volt), nem tudtam elképzelni, hogy akkor hogyan? Hason fekve?!

Újra bölcsi-kérdés

(2013.08.27.)

Két napot voltam a második számú bölcsiben (a nyári 2 héten kívül). Nagyon nehezen bírtam. Az Igazi Bölcsi ennél sokkal jobb hely. Vannak pedagógiai elvek, együttműködés, figyelés a másikra.Itt egyik sincs. Csak egy rakás bébiszitter. Olyanok, akik úgy kezdenek egy programot, hogy leülnek egy helyben, majd szólongatják az egyéves gyerekeket, hogy "gyere, ezt meg ezt fogjuk csinálni". Meg a majd' hároméveseknek is, akik pont leszarják, az "ezt meg ezt." És nem történik semmi, és nincs következmény, és mindenki elsétálhat ima közben, és nekem kell szólni, hogy ne tegyék, miközben én tartom a programot. És ha közben elkezdek fegyelmezni, nyilván a maradék gyerek is elszalad. Mert ezek bölcsődések! Mint egy zsák bolha. Így működnek. És úgy altatnak, hogy mindenkit beraknak egy ágyba a cumijával, majd várják, hogy egyedül elaludjon. Közben tesznek vesznek a szobában, ebédelnek... (Az Igazi Bölcsiben sötét volt az alvószobában, minden felnőttre jutott két, maximum három gyerek, mellettük ültünk, simogattuk őket, vagy lefeküdtünk hozzájuk, amíg el nem aludtak.) Itt úgy szoktatnak be, hogy az anya otthagyja a másfél éves, magyarul nem tudó gyereket egész napra. Aki persze, hogy sír, fogalma sincs, hogy mi történik. És a vezető nem mondja meg az anyjának, hogy ez nem így működik. És a gondozók meg a többi gyerek szív, mert nekik kell nézni, ahogy szenved. Meg persze ő is, de bizonyos (elég tág) határok között az anyja azt csinál vele, amit akar...

Na szóval. Az volt a Terv, hogy kb. októberig bírjuk, mert mégiscsak két havi fizetés, aztán Dovi elmegy az Igazi Bölcsibe heti két napra, én meg otthagyom ezt a jeles intézményt. Másik munkát nem nagyon tudok keresni, áprilisig minek? Nem is vennének fel. De minden mindkét nap egy szenvedés volt. Naponta 15-ször gondoltam, hogy ezt hogy fogom két hónapig csinálni. Erre ma beszélni akart velem a főnök, és közölte, hogy valami nincs rendben. Úgy látja, hogy korai még nekünk ez a munka. Mert nem tudunk Dovival különválni. Ebben egyébként igaza van, Dovi tényleg nem hagyott más gyerekekkel is foglalkozni. Ahogy messzebb mentem tőle, rögtön kiabált, hogy mama, gyere, és ha nem mentem, sírt. Nekem meg, sajnálom, de nem ér annyit se egy munka, se másnak a gyereke, hogy az enyém sírjon, mert nem megyek, ha hív (És igen, hív, nem ugráltat, ő egy ilyen személyiség éppen ilyen időszakban. Hogy szüksége van rám, nagyon. Érzi a vesztét szegényke...). Azt azért hozzátenném, hogy meggyőződésen, hogy az Igazi Bölcsiben ezt is kezeltük volna együtt. Mert olyat nem lehet csinálni egy gyerekkel, hogy az anyja hirtelen idegen gyerekekkel kezd játszani, ő meg nézze. Az Igazi Bölcsiben K odaugrott volna, és lefoglalja, meg tesz érte, hogy őt is megismerje meg megszeresse, és működjön ez az egész.
Nem mintha bánnám, hogy nem kell többet mennem, de úgy érzem magam, mint egy szemét fiú, aki szakítani akar a lánnyal, de inkább csak lehetetlenül kezd viselkedni, és megvárja, míg a lány szakít. Könnyebb volt nem nekem kezdeményezni ezt a beszélgetést, de rossz úgy kijönni belőle, hogy én nem vagyok megfelelő (bár azt mondták, hogy nem én (naná, hogy nem!), hanem a helyzet), pedig én sokkal elégedetlenebb vagyok velük, mint ők velem. Persze elgondolkodtató, hogy ők ennyiért is szakítottak, én meg még benne maradtam volna azért a kéthavi fizetésért...

Aztán az is van, hogy úgy gondoljuk, hogy ha már Dovi elkezdett közösségbe járni, hülyeség lenne abbahagynia, hogy aztán egy-másfél év múlva elölről kezdje az ovival. Meg hát nekem is jó lenne 2 nap szünet a héten. Most is, a Pici mellett meg pláne. És nem kezdhetjük nagyon későn se, hogy ne érezze, hogy ő ki van túrva, jön a helyére más, őt meg elküldjük itthonról. És nem kéne, hogy sok idő maradjon ki most. Szóval beszéltem Z-vel az Igazi Bölcsi vezetőjével, nagyon kedves és konstruktív volt, meglátjuk mikor meg hogy lesz hely, mert ezt nem tudta kívülről. Aztán reméljük, mehet minél hamarabb.

Ott úgy tudom otthagyni, hogy tudom, hogy jó helyen van, tudom, hogy mi történik vele egész nap, tudom, hogy hogy kezelik, ha konfliktusa van, tudom, hogy jó és az életben valóban hasznos dolgokat tanul. Őszintén tudom neki mondani, hogy most én elmegyek, de neked nagyon jó lesz itt játszani. És ezt ő is érezni fogja, és tényleg jó lesz neki.

Felnőtt dolgok

(2013. aug. ?)

Újabb dilemma lépett fel. Mégpedig, hogy ha már nem dolgozom a bölcsiben, mi legyen Dovival. Legyen itthon? Maradjon bölcsiben, hogy ha már beszokott a közösségbe, ne szokjon el tőle és ne kelljen újra kezdenie a beszokást később? Ha igen, akkor melyikbe? Legkésőbb mikortól, hogy ne érezze úgy, hogy a tesója kitúrja a helyéről? Ahol most vagyok, ott nem hagynám nélkülem. A régi bölcsibe szeretném. De kérdés, hogy lesz-e hely? Mikor kérdezzem meg? Ha a 12. hétig várok, már lehet, hogy nem lesz. És ha Dovi elkezd oda járni, én nem akarok a másik bölcsiben mások gyerekeire vigyázni. De azért anyagilag jó lenne minél tovább. Jaj, bonyolult az élet, pedig még fel sem fogtam az egészet...

Jelek

(2013. aug. ?)

Eddig nem sok van. Nem emlékszem, Dovival mi volt ilyenkor. Egyelőre nem igazán érzem, hogy bármi változott volna. Illetve én látom a hasamon a változást, de külső szemlélőnek semmi. Meg volt egy sírásrohamom pénteken az elpakolásra váró ruhák kupaca fölött. És a Dovi óta ismerős gyorsan kifejlődő tojásundor. Délután még megfőztem őket a tojáskrémhez, csak valahogy nem kívántam megenni. De ha muszáj lett volna, még el tudtam volna képzelni. Aztán vacsorakor már azt sem. Amikor meg pakoltunk el, és Másik kb 1 méterre tőlem becsukta a dobozt, és megéreztem a szagát, hát... Másnap délben még rosszabb lett, ma meg már a szót olvasva is hányingerem van. (Valami rémlik, hogy Dovinál amíg nem mozgott, és elbizonytalanodtam, hogy minden rendben van-e, mindig a t-betűs dologra gondoltam, és ha elfogott a rosszullét, megnyugodtam.) És persze sokat kell pisilnem. Idegesítő, hogy amikor Dovi épp nem kel éjjel, akkor magam miatt ébredek. Még idegesítőbb, ha Dovi igenis ébred, és azért nem tudok kimenni, mert előbb vissza kell altatni. De ez legyen a legnagyobb bajom. És olyan boldog vagyok, hogy gond nélkül szopizik tovább, és ezt is megoldottuk! Meglátjuk a 16. héten mi lesz, akkortól kolosztrum is keveredik a tejbe, és más lesz az íze. De nem hiszem, hogy ezt a kis cicinkórászt ez az apróság eltérítené.



Meg az van még, hogy nem érzek kb semmit. Eleinte a hasamban volt némi nyomás, pár napig kényelmetlen is volt Dovit hordoznom, de aztán elmúlt. A mellem néha viszket és szúr, de a szoptatás miatt (?) inkább csak nem csinál semmi különöset. A hasam azóta láthatóan nem nagyobb. Szóval kezdek aggódni. Mert ha van min, én aggódom. És nagy tehetségem van megtalálni az okokat.
Nem tudom, Dovinál mit éreztem ilyenkor, mert nem írtam le. (Most ezért is írom, hogy legközelebbre legyen.) Emlékszem, hogy eleinte éreztem valamit, de hogy mikor volt az eleinte, arról fogalmam sincs. Épp tegnap beszéltük meg, hogy olyan 8-9 hetesen megyünk orvoshoz, mert akkor megnézi, már látszani fog a szíve, és csak 3-4 hetet kell várni az ominózus 12. heti uh-ig, és kevesebb időm lesz aggódni. De nem tudom, hogy fogom kibírni addig. Pedig még nem mehetek amúgy sem, még a szíve se biztos, hogy ver...

Még mindig titok

(2013. aug. 15.)

Baromi fáradt vagyok. De nagyon. Egyfolytában csak aludnék. De nem lehet, mert Dovi nem aludna egyfolytában. Ezen kívül néha begörcsöl a vádlim és még mindig elég érzékeny a mellem szoptatáskor. És ma estére jól megfájdult a hasam. Szerintem megerőltettem magam, de nem volt jó érzés. (és az sem jó érzés, hogy fáj a fülem, és nem tudok tőle aludni.) És nő is a hasam. Most elvileg 7 hetes, ha így folytatja, nehéz lesz titkolózni. Estére, ha úgy öltözöm, már elég egyértelmű. Dovi jól kijárta ott az utat. Pedig a dokihoz csak szept. 10-re kaptam időpontot, mert szabadságon van. Addigra már 11 hetes lesz. Hát nem tudom. Reméltem, hogy hamarabb megbizonyosodhatom róla, hogy tényleg ott van. Nem, ezek a tünetek nem elegek a lelkemnek. Dobogó szívecskét akarok látni! Persze azt nem bánom, ha a hüvelyi uh kimarad az életemből ezúttal. És az is problematikus, hogy akkor már bölcsi lesz, szóval el kell kéredzkedni valahogy, úgy, hogy ne legyen nagyon átlátszó a dolog. Bár tulajdonképpen nem érdekel, ha előbb kitalálják, mint hogy megmondanám. Ez az egész bölcsi-problematika egy külön téma, nincs kedvem most leírni. Bonyolult.

Aggódós

(2013. aug. 10.)

Annyi gondolat kavarog bennem, hogy nem is tudom összeszedni. Hogy fogunk boldogulni két gyerekkel? Hogy fogok eléggé figyelni mindkettőjükre? Hogy fog Dovi reagálni, ha a pici miatt várnia kell valamire? Mit fog szólni hozzá egyáltalán? Folyton olyanokat álmodom, hogy valaki el akarja szakítani tőlem Dovit. És értem is, hogy mit jelent, most itt jön valaki más, és nekünk be kell őt is engednünk. És bár minden gondolatommal vágytam rá, hogy jöjjön, most mégis elbizonytalanodtam.
Amíg nem volt itt, olyan biztos voltam benne, hogy megoldjuk. Hogy Dovi jó testvér lesz, hogy majd hármas/négyes szimbiózisban élünk majd és kész. Dovi ugyanúgy szopizhat, alhat velem, hordozhatom néha stb. És most kezdem érezni, hogy ez nem lehet így. Valami megváltozott. És tudom, hogy mire megszületik, még fél év telik el, és addig sok minden történik. Dovi is nagyobb lesz, és többet fog érteni a világ dolgaiból. Csak hát innen nem tudom, hogy mennyivel többet. Van egy könyv: Testvérek féltékenység nélkül. Azt kéne már olvasgatnom, akkor tervezgetni tudnék az aggódás helyett. Talán.
Meg sejtem azt is, hogy ez normális. De attól még nem könnyebb. Eddig még sose aggódtam ennyire, hogy mi lesz. Mindig belerohantam a szituációkba gondolkozás nélkül, aztán ott bogozgattam a szálakat, amikor már láttam, hogy mi a helyzet. Ez most egész más.