Madarak

Ma este újabb tünetet fedeztem fel magamon. Ez már biztosan a vég, nincs menekvés.
Az, hogy hónapok óta összeszorul a szívem bizonyos miniatűr élőlények láttán, már megszokott jelenség. Ugyanez tapasztalható ezek bármiféle alkatrészei kapcsán a boltban vagy hozzájuk kapcsolódó történetek hallatán. De ez nem új.
A második, súlyosbodást jelző tünet az volt, mikor a Másik felhívta a figyelmemet, hogy talán nem csak azért rajzolok mindenhova fákat, és rájuk madarakat, mert az nekem úgy tetszik. 
Aztán rájöttem, hogy a folytonos átrendezési és berendezési vágyamat nem élhetem ki a lakáson, mert nincs annyi hely és pénz, így vagy lakberendezőnek kell lennem, hogy mások otthonában csináljam ugyanezt, vagy látványtervezőnek, hogy még szabadabban rendezkedhessek. De ma felfedeztem, hogy lehet, hogy ezeket mint nem azért akarom, mert a gimi óta biztos életcélom és érdeklődési köröm hirtelen megváltozott volna...
Azt hiszem, itt már csak egy dolgot lehet tenni, de sürgősen...

Téli képek

Szép, szép, de azért lehetne már tavasz...

Képek és művelődés

Lassan kezdem úgy érezni, hogy megint lenne időm és energiám festeni. Ennek eléggé örülök, már csak valami hely kéne, ami nem a hálószobaablak, és a Másik nem esik át rajta naponta tízszer, ha valaminek netalántán száradnia kell egy kicsit...

Ma elhatároztam, hogy szerzek egy műtermet, rendesen fogok festeni meg fotózni is, és lesz kiállításom is! Meg persze tájékozódom a kortárs magyar képzőművészeti élet eseményeiről és irányvonalairól... A héten voltam is három kiállításon. :)

Múlt csütörtökön el akartam menni a Műcsarnokba az Aviva-díj kiállításra. Kissé sokkolt, amikor megtudtam, hogy az eddigi képzősdiákos kétszázforintos belépő helyett mostantól 1400-at kell fizetnem minden alkalommal, de úgy döntöttem, művelődni márpedig kell. Ígyhát elmentem. Biztonság kedvéért megnéztem, mikor nyitnak, mert korán akartam menni. A honlapon és a bejáratnál 10 óra volt kiírva, ám a nagy kapuk igencsak zárva voltak. Kiderült, hogy délben kegyeskednek beengedni az érdeklődőket. Ezt pedig 1400 forintért nem vártam meg. Elmentem az Ernst múzeumba, mert elhatároztam, hogy márpedig kiállítást fogok nézni. De: "Kiállításrendezés miatt zárva"... Már majdnem elkeseredtem, de még el kellett mennem papírt venni a Pantonba, és szerencsére ott szembe jött a Godot Galéria. :) Szóval láttam egy kiállítást, még mindig nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e. Azt hiszem jó volt, de nem tetszett...

Szerdán Nórival elmentünk a Ludwigba (0 helyett 1100 Ft), megnéztünk két elég jó fotós-fényes kiállítást. Kár, hogy nem tudok akárhányszor visszamenni. :( Már a teremőr nénik is alig emlékeznek rám, olyan ritkán járok arra...

Ma meg Annával mentem valami képzőművészeti vásárra, ami rádöbbentett, hogy a műterem- és galériakeresés már nem valami távoli projekt, hanem azonnal el kell kezdenem, különben baj lesz...

Ősz

Vasárnap nem dolgoztam, úgyhogy el akartam menni kirándulni. Végül csak a Kopaszi-gát lett belőle, ahol nem volt se erdő, se avar, piros falevélből is csak néhány. Emberből viszont annál több.
Nem baj, azért találtunk egy viszonylag eldugott fát, aminek a tövében ücsöröghettünk és álmodozhattunk egy kicsit. :)

Felnövés?

Megpróbálom megtervezni a hetemet. Holnap felmondok a Fujitsunál. De szerdán még dolgozom (legalábbis szeretnék) délután 1-ig, mert kettőre kell mennem a Deákra aláírni az Elalos szerződésemet. Ezt még holnap el kell intéznem azzal együtt, hogy előbb szereznem kell egy munkáltatói igazolást. Csak elképzelem a szituációt: bemegyek a bérosztályra: "-tessék, behoztam végre a rózsaszín könyvemet, és légyszi írjátok már rá a munkáltatói igazolásomra, hogy heti 36 órát meghaladó munkaidőm van! Köszi, akkor most fel is mondanék, holnapután már nem jövök."
Azért is szeretnék dolgozni még szerdán, mert kell a folyamatos munkaviszony majd a GYED miatt, de főleg mert Gabi szabadságon lesz, és nem akarom Vivit egyedül hagyni. Aztán az aláírás után megyek nadrágot venni, mert az Elalnál az az egyenruha, és muszáj, megkérdeztem. (Amikor majd a tanfolyam elvégzése után (decemberben) a check in-ben is leszek, ott majd lehet rajtam szoknya (egyefene).) Ennek nem örülök, de mindegy. Kell fehér blúz is, meg fekete zakó. Fura lesz minden nap ugyanolyan ruhát felvenni. Mi lesz az egyéniségemmel? És a színeimmel? És egyáltalán... Amúgy biztos nagyon érdekes lesz, meg várom is, csak most azért elkezdtem izgulni. Meg ugye fel kell mondanom előbb, és még sose csináltam ilyet. Mégcsak nem is szakítottam soha (na jó, egy félszer még hetedikben).
Na, aztán a vásárlás után zenekar helyett az IKI-be (Izraeli Kultúrális Intézet) megyek egy előadásra, ahol lesznek páran a csoportomból is. Érdekesnek ígérkezik, csak sokkal jobban élvezném, ha nem pont szerdán lenne. Csütörtökön pedig reggel 6:30-ra megyek a reptérre, hogy megkezdjem az első munkanapomat az Elal biztonsági részlegénél (vagy hogy a fenébe hívják őket hivatalosan).
Ha akkorra még nem lesz meg a nadrágom, az nem tragédia, mert csak körülnézünk majd, de péntekre már kell. Szóval lehet, hogy a csütörtök délután is vásárlással telik majd... Viszont még múlt héten Valiékat hívtam szombat ebédre, szóval valami rendeset kell főznöm. És ma derült ki, hogy Pável (aki mindkét Tagliton, ahol voltam (mint résztvevő és mint madricha) ott volt, mint katona) M.o-n lesz a hétvégén. Úgyhogy meghívtam őt is péntek estére, meg az egész csoportot is (10 fős limittel). Még nem válaszoltak, és nem hiszem, hogy így az utolsó pillanatban sokan ráérnének, de meg van a lehetőség...
Így hirtelen ennyi. Ja, kihagytam a héberórát, amit kedden kell megtartanom, úgy, hogy még fogalmam sincs, mi legyen a tananyag...
Plusz kezd leesni, hogy soha többé (legközelebb nyugdíjas koromban) nem mehetek akkor és oda, amikor és ahova szeretnék. Például művésztelepre Tihanyba az osztályommal, akik nagyon hiányoznak, vagy Izraelbe Szukotra, mert Izrael is hiányzik, és még sose láttam Szukotkor. Meg Ági néniék is hiányoznak, akiket fel is kéne hívni, hogy nem megyünk. Szóval azt hiszem az már véglegesen és menthetetlenül a felnőttség kezdete, ami elől próbáltam menekülni, de úgy tűnik utolért...

Fujitsu שלום

Ma jottem ra, hogy az ujdonsult munkaelyemen megy a blogger. :) Csak nincsenek ekezetek. :(
Tudom, eleg regen irtam, csak eleg nehez beleszoknom a munkaba. Fura emberek telefonalnak, fura dolgokat mondanak, es sokat ordibalnak. Az mondjuk nem zavar annyira, ha oritanak velem, ha tudom, hogy nekem van igazam. Addig se hiv mas, akit nem ertek. :) Mert attol felek a legjobban, hogy nem ertem meg, hogy mit akar az illeto. Csomoan mar hulyenek neznek neha, annyit visszakerdezek. Mondjuk annyi kepzes utan, amit kaptam, nem varhato el, hogy jobban tudjam, csak ezt az ugyfelek nem tudjak. Meg azt sem, hogy nem Izraelben vagyunk. Es meg se lehet nekik mondani. De rengeteg uj szo van, amit mind egyszerre kell megtanulnom. Szeriaszam, garancia, adapter, akku, operacios rendszer stb. Meg magyarul sem ertek hozzajuk persze. Ezert kicsit stresszes ez az egesz. Multkor a fizikaorahoz hasonlitottam, amikor faraszt az egesz tema, de azert figyelni kell, mert nem lehet tudni, mikor felelek.

Multkor hivott valaki, 10 percig ordibalt, mert nincs faxunk, o meg nem tudja se lefenykepezni, se beszkennelni a szamlajat, hogy lassuk, hogy garancialis-e a gepe. De attol, hogy uvoltott, meg nem lett fax az idodaban. Meg azt is mondta, hogy elhozza szemelyesen, de ugye nem tudja, meg nem is ertette, hogy miert nem, mert ugye nem tudhatja, hogy itt vagyunk. Mar javasoltam neki mindent, baratokat, internetkavezot, de semmi nem volt jo. Aztan lecsapta.

Ez a faxmania is fura Izraelben, valahogy minden csak faxon mukodik, persze, hogy nem ertik meg, hogy hogy mukodet egy iroda fax nelkul.

Aztan volt ma egy neni, akinek az e-malcimet kerdeztem. Mondja: xxx@ aztan meg a szokasos. Mondom, ebbol sok lehet. Erre: hat a vege: בםצ . (Ezeknek a betuknek a helyen az angol billentyuzetben "com" van.)
Ennel mar majdnem nevettem. :) Szegeny neni...

Még még zene

 Mamitól a brácsám új húrokat, lélekállítást, lábreszelést és egyéb apróságokat kapott a szülinapomra. A hangszerész, akit Márta néni ajánlott a zenekarból egy kerteshát pincéjében dolgozik, és három kutya veszi körül. Kétszer voltunk nála, csütörtökön, amikor elvittük a brácsát, és pénteken, amikor elhoztuk. Amikor odaértünk érte, még nem volt teljesen készen, úgyhogy beszélgettünk sok dologról. Igazán kedves volt, így képzelek el egy olyan igazi mesterembert, aki érti a szakmáját. Szóba kerültek a kutyák, meséltünk Bogiról, ő is a sajátjairól. Meg szóba került a festészet, és így a tervezett tanárszakos szakdogatémám: a zene és a képzőművészet kapcsolata valahogy úgy megközelítve, hogy miért festenek a zenészek és miért zenélnek a festők. Sok érdekes dolgot vetett fel az egyházi zenétől kezdve a reneszánsz embereszményen át a hangszerészet művészet voltáig. Ott ültünk néhány órát, amíg ő állítgatta, reszelgette a hangszeremet, hogy igazán jól szóljon. És így is lett. :)
Most még több kedvem van gyakorolni és szépeket játszani, és egyre inkább szerelmes vagyok a brácsázásba.

Ciki történetek - 1. rész

Ma voltunk moziban. De nem akármilyen moziban, hanem az Aréna pláza puccos VIP mozijában. Úgy kerültünk oda, hogy Pisti dolgozójában volt néhány maradék jegy, amit nem osztogattak el ajándékba a partnereknek, és abból kaptak a munkatársak.
Szóval egy teremben kb 25-en férnek el, állítható támlájú és lábtartójú hatalmas bőrfotelek vannak és ingyenkaja. Persze kértünk is inni, meg minden. Ez oda vezetett, hogy a film háromnegyedénél, a legizgalmasabb résznél természetesen kezdtem úgy érezni, hogy túl sokat ittam... Egy darabig bírtam, de amikor egy köpcös pasi átcsörtetett oda-vissza a vászon előtt, úgy döntöttem, ezt nekem is szabad. Viszont voltam olyan figyelmes, hogy a másik irányba indultam el, hogy legalább a vászon előtt ne kelljen elmennem. Két ember előtt elbukdácsoltam, majd indultam volna lefelé, de a sor végén fal volt, és nem lépcső... Úgyhogy vissza a két ember előtt, aztán a helyünk előtt, a másik oldalon két ember előtt, lépcsőn le, vászon előtt el, ajtón ki, és próbáltam nem nagyon hangosan röhögni magamon... Visszafelé már csak két ember lábát taszigáltam arrébb, hogy bemehessek. :)

Kedvenc zenekarom :)

Ma végre eljött a napja, hogy kedvenc zenekarom kedvenc történetei is megjelenjenek itt. :)
Azért halogattam ezt eddig, mert nagyon sokrétű a probléma. Először is van az, hogy mindenki vagy zenetanár, vagy nyugdíjas zenész, vagy ezeréves zenekari tapasztalattal rendelkező hobbimuzsikus. Ez azért érint engem ilyen fájdalmasan, mert ők -ellentétben velem- minden darabot kívülről tudnak és ezerszer játszottak már. Ehhez társul a 80 éves imádnivaló karmesterünk, Norbi bácsi, akinek sajnos nincs már nincs igazán türelme lassan próbálni, úgyhogy nekem iszonyatos tempóban kell blattolnom, ami lássuk be, nem mindig megy. Persze más szólamokban is vannak emberek, akiknek az nehézséget okoz, de azokban a szólamokban még legalább 4-5 ember ül, akik közül 3 biztosan le tudja játszani a darabot, így azok, akiknek nehezebben megy nem hallatszanak ki, és tudják a jobbakat követni, és így gyorsabban meg is tanulják.
A brácsában jó esetben hárman ülünk, de legtöbbször ketten. Itt pedig át is térhetünk a következő rétegre. Szóval van ugye Norbi bácsi, aki nagyon kedves és aranyos, de hát ugye kissé türelmetlen. Igazán mindent megpróbál, hogy kevesebbet veszekedjen és üvöltözzön (aztán mindig bocsánatot is kér), de hát nem mindig sikerül neki. Főleg, hogy vannak bizonyos emberek a zenekarban, akik -remélem nem olvassák a blogomat- valahogy nem bírják ki, hogy ne idegesítsék fel. Persze ez sem direkt van, csak hát ők is ilyenek. Kezdhetjük rögtön a brácsaszólammal: most van egy francia lány, Marie. Ő nagyon kedves, jól is játszik. Próbálok neki fordítani, de anélkül is elég jól szórakozik a viszonyokon, mert így is átlátja. :) Aztán ottvan még barátunk, L. Ő az alapítvány elnöke, vagy mi. Jóindulatú egy bácsi, de valahogy mindig mindenbe beleszól. Ilyen és ehhez hasonló társalgások folynak le próbák közben.

Norbi bácsi: Az 57-es ütemben játszatok piano! Egy-két-há...
Barátunk, L: De nekünk forte van ideírva!
Norbi bácsi: Nem baj, játszd piano!
Barátunk, L: Dehát forte van nyomtatva a kottába!
Norbi bácsi: Jó, de én most azt mondom, hogy játszd piano!
Barátunk, L: Dehát...
Norbi bácsi: ÉN VAGYOK A KARMESTER, ÉS HA AZT MONDOM, HOGY PIANO, AKKOR PIANO.

Volt még a brácsában Barátunk, F is. Ő a Mátyás templom zenekarában brácsázott, és erre nagyon büszke volt. Már egy ideje nem látjuk.

A darab 8 ütem szünettel kezdődik a brácsának. Miután harmadszor sem tudjuk rendesen elkezdeni, mert Barátunk F nem lép be:
Norbi bácsi: Látom, hogy vannak itt olyan kollégák is, nem sokan, de vannak, akik rendesen megszámolják az ujjukon, hogy hány ütem szünet van. Ez nagyon dicséretes, kevesen csinálják ezt így (Eszterke gondolja: majdnem mindenki). Csakhogy ezt a darabot úgy vezénylem, hogy két ütést egyre ütök, így feleannyit kell számolni egy ütemre. Rendben? Rendben.
Ezek után, amikor megpróbáltam (mint máskor is) belépni rendesen, fogta és rátette a vonóját a húrjaimra! Ááááá! Pedig én voltam jó helyen.

Aztán valamelyik koncerten annyira nem látta jól a kottát, hogy teljesen maga elé húzta, amitől aztán én nem láttam belőle semmit.

Van még Kedves P, is aki a múltkor C-vitamint ajánlott fel Norbi bácsinak a próba közepén idegesség ellen.

Aztán van a Mogorva Ismeretlen, aki sose szól senkihez, sose segít elpakolni próba után, sose mosolyog, sosem alkalmazkodik a helyzethez. De ma csoda történt: megszólított, érdeklődött, Mamira rámosolygott és a helyére tett egy széket! Van még remény.

Norbi bácsi kap majd egy egész saját bejegyzést, mert megérdemli. Meg Ti is. :)

Igazából nagyon szeretek a zenekarba járni. Jó kicsit kívülkerülni a napi dolgokon, és jó persze szórakozni azon, hogy milyenek az emberek. Meg az is jó, hogy Mami is ott van minden héten, és ilyenkor legalább találkozunk. És ő is pont azokon a dolgokon szórakozik, amiken én, úgyhogy csak összenézünk a terem két sarkából és próbálunk nem túl hangosan nevetni...

(Ez a kép akkor készült, amikor előadtunk egy nagyon vicces négybrácsás darabot Norbi bácsi születésnapjára.)

Megint csak nosztalgia

Mint ahogy mostanában minden ünnepen és emléknapon, most, TisabeÁvkor*  is eszembe jutott, hol is voltam tavaly ilyenkor...
Ami ma este volt, az is jó volt valahol. Sokkal családiasabb, de sokkal távolibb az eredeti fájdalomtól, így sokkal kevésbé átélhető. Persze ki az, aki parancsszóra tud sírni az év egy bizonyos napján?
Azért mégis könnyebb felfogni, hogy mit jelent ez a nap a zsidó népnek, ha ott áll az ember, és látja a Szentély maradványait.

Volt egy élményem amikor a Birkát háHámára* mentünk a falhoz. Rengeteg ember volt, alig fértünk el egymás mellett. Volt rendes reggeli ima, és annak részeként kohénáldás*. Ez mindig valahogy magasztosabb az ima többi részénél, talán azért is érzem így, mert Magyarországon sokkal ritkábban lehet benne részünk, mint Izraelben. De itt vagy száz kohén áldása hallatszott a mikrofonból! Egy pillanatra visszarepültem az időben kétezer évet, és a működő Szentélyben éreztem magam. Leírhatatlan volt! Ezzel az emlékkel már könnyebb átérezni a veszteséget.

És persze idén az egésznapos böjt után nem bégelt fogok enni a Ben Yehudán...



TisabeÁv - a jeruzsálemi Szentély lerombolásának emlékére tartott gyásznap.
Birkát háHámá - a nap megáldása abból az alkalomból, hogy ugyanazon a helyen jelenik meg, mint a teremtéskor, ez 28 évente fordul elő.
Kohénáldás - amikor az imádkozás egy bizonyos pontján a kohénok (papok) megáldják a közösséget.

Kötelező bejegyzés Csillebércről

Csillebérc mellett nem lehet csak úgy elmenni.
De írni sem lehet róla, mert elvész a varázs.
Csak az tudja, aki sokszor volt már ott, hogy mit jelent a cölöpvár, a hatos altábor, a hinta (amit lebontottak), az erdő, a tábortűz...


Talán (ahogy Fuhurral beszéltük) az a legfurcsább Csillebércben, hogy nem furcsa. Hogy amikor visszamegyünk, minden onnan folytatódik, ahol egy (vagy két) éve abbamaradt. Mintha lenne egy kép, amin minden évben festünk egy kicsit, és amikor leülünk elé pontosan tudjuk, hogy hagytuk abba, és mit akartunk még ráfesteni.

Eszterke és az órák

Az úgy van velem, hogy egy idő után minden órám megáll. De nem csak simán megállnak, hanem lelassulnak, eleinte csak egy-egy órát pihennek, aztán kettőt is. (Ez nem túl kellemes, ha nem veszem észre, hogy épp állnak, csak azt hiszem, hogy egy órával korábban van.) Később napokra, majd hetekre megállnak, aztán több lesz a pihenőidejük mint amennyit dolgoznak, végül teljesen felmondják a szolgálatot. Nem értem...
A pontosság (haha) kedvéért van egy órám, ami nem állt meg, csak elveszett a hátlapja, és nem kaptam hozzá újat, pedig hetekig lakott az órásnál, aki állítása szerint próbált keresni, de nem talált.

Két hete pénteken vettem egy szép új órát. Digitálisat, hátha azzal másképp lesz. Nem is állt meg, mert el sem indult. Visszavittük. Következő kedden Andival bejártam a Westendet, ami nagyon elfárasztott és felidegesített a tömeg miatt. Nem igazán volt olcsó és tűrhető kinézetű óra, volt néhány 6000-ért, de azt sokallottam, úgyhogy még nézelődtem. Végül találtam egy 4000-os, fekete-fehér, merev fémszíjú, kicsit nehéz, de jól kinéző órát. Még aznap héberóra közben szétesett a szíja... Szerintem a többiek elmondták neki, mire számíthat, és feláldozta a szíját, csak hogy ne hordjam. :( Egy csomót szenvedtem, hogy visszategyem, de a rugó folyton kiugrott. Végül este Pistinek sikerült visszatuszkolni. Két napja volt a helyén, amikor megintcsak héberen újra kiugrott. Tényleg semmit nem csináltam vele, csak felvettem... Erre olyan mérges lettem, hogy bementem a Jeans Clubba, és megvettem egy tök jól kinéző, egyszerű órát 2000-ért, ami azóta is tökéletesen működik (remélem, nem ezzel az irománnyal rontom el). Majd lenyugodtam, és elhatároztam, hogy elmegyek az óráshoz, és minden órámat elviszem, aminél van remény, hogy működhet még. Legfeljebb mindet megcsinálja, akkor kihúzom velük egy darabig. :)

Esztergom, Nórigom

Voltunk Nórival Esztergomban 4 napig. Tulajdonképpen Búbánatvölgyben volt a szállás, ez 5 km Esztergomtól. Hétfőn indultunk, rögtön Nóri anatómia vizsgája után. Amint odaértünk, szembesültünk vele, hogy nem, hogy nem vagyunk egyedül, de egy óriási gyerekcsapattal kell osztoznunk a panzión. Másnap, amikor a reggelinél próbáltunk valami ehetőt kihalászni az én kóser, és Nóri szuperegészséges gyomra számára, azt is megtudtuk, hogy nagyszerű társaságunk a Lauderből érkezett.
Kedden, mivel Nózi még nagyon fáradt volt a sok tanulás meg a vizsga miatt, végig a szálláson voltunk, pingpongoztunk, filmet néztünk, pihentünk, szidtuk a mai fiatalság ott megjelent képviselőit.
Szerdán be akartunk menni Esztergomba, de végig esett az eső, úgyhogy megintcsak filmeztünk... Meg kihasználtuk az ajnlatban szereplő egy órás ingyenmasszázsunkat. :)És vártuk, hogy a gyerekek elhúzzanak végre... Ezt délután meg is tették szerencsére.
Aztán késő délutánra elállt végre az eső, úgyhogy úgy döntöttünk, bebiciklizünk Esztergomba, hogy legalább csináljunk valamit. Elő is kerültek a biciklik a panzió raktárából, csak hát a gumijuk volt enyhén lapos, és érdekes módon ezen a múlt ezredből előkerült pumpa sem tudott segíteni. Végül busszal mentünk, de persze már semmi nem volt nyitva, úgyhogy megnéztük a Dunát, megetettük magunkat az ottani szúnyogokkal is, vártunk sokat a buszra, és hazamentünk. Este találkoztunk egy francia fiúval (Igi), aki biciklivel járja be Európát. Majdnem két hónapja úton van, el is mesélte, hogy merre járt már, és mik a tervei. Nagyon büszke volt rá, hogy mennyi embert ismer meg a különböző helyeken, de valahogy szinte végig ő beszélt.
Másnapra sikerült a hatalmas laposgumi-problémát megoldani, úgyhogy felülhettünk két csodálatos és nagyon kényelmetlen fiúbiciklire. Még egy lakatot is kicsikartunk a panziósokból. :) Végül egy gyönyörűszép bicikliúton jutottunk el Esztergomig, ahonnan átmentünk Párkányba, amiről megállapítottuk, hogy elég kicsi. Aztán vissza Esztergomba, vettünk ajándékot Maminak, fülbevalót Nórinak, nyakláncot nekem. :) Két apáca valamiért mindenáron tőlünk akarta megtudni, hogy merre van valami kegytárgybolt, és mikor mondtuk, hogy nem tudjuk, még tovább társalogtak velünk, de a tanácsunkat (hogy kérdezzék meg az árusokat) nem fogadták meg. Elég hamar visszaértünk a szállásra, úgyhogy rávettük magunkat, hogy szaunázzunk (csak mi ketten voltunk). Közben azzal vigasztaltuk magunkat úgy kétpercenként, hogy ez mennyire egészséges... És a nap méltó befejezéseként kiderült, hogy Nóri anatómiája ötös lett.
Itt örül:

Bogi, a csodakutya

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bogi. Csak így, Bogi.
Bogi, aki mindig ugatott, mert ezzel palástolta félelmét. Mert úgy gondolta, hogy veszély van, neki pedig meg kell védeni a családját. Ő egy igazi házőrző, aki nem bújhat az asztal alá. Az ő felelőssége, hogy mindenki biztonságban legyen.
Bogi, aki sosem kuncsorgott szeretetért, mert tudta, hogy ez nem egy olyan dolog, amit kérésre lehet kapni.
Bogi, aki mindig hűséges volt, mert szeretett, és mert tudta, hogy van rosszabb élet is.
Bogi, a bölcs kutya, aki értette az életet.
Bogi, a legkutyább kutya, akiben minden benne volt. Ha házat kellett őrizni, biztonságban voltunk. Ha terelni kellett, nem lehetett megállítani. Ha játszani vágytunk, hősiesen tűrte. Ha baj volt, vigasztalt.
Bogi, akit megmentettünk a használtkutya-piactól.
Bogi, aki a nálunk töltött első heteiben megharapta az ingatlanközvetítőt, mert az behatolt a területére.
Bogi, aki világéletében ugatta a tengerimalacokat, de amikor Pamacs beteg lett, minden akadályt leküzdve bemászott hozzá, és megnyalogatta.
Bogi, aki amikor először lopott az asztalról májkrémet, büszkén hozta mutatni a zsákmányt.
Bogi, aki amikor névjegyet tettünk a kaputelefonba, és leakasztottuk a kagylót, hátha úgy nem hallatszik az ugatás, egyenesen a mikrofonba kiabálta, hogy ne jöjjön senki az ő területére, és ezt az egész utca megjegyezhette.
Bogi, aki még iskolába is járt, és a családból egyedül tudott lábnál jönni és szót fogadni, de önálló személyisége volt, és ha valamit el akart érni, azt sikerült is neki. 
Bogi, aki nem feltétel nélkül engedelmeskedett, hanem elgondolkozott a parancsok értelmén, ezzel nem kevés nehézséget, aggódást, kergetőzést és sötét utcákon való keresgélést előidézve.
Bogi, akit egyszer görkorcsolyával sétáltattam, és jól hasraestem, amikor a fűben nyargalt tovább.
Bogi, aki annyira imádta a tavasz illatát, mint én.
Bogi, aki az utolsó perceiben is csak szeretett és aggódott. Elfáradt, és elbúcsúzott. Nem volt kire rábíznia minket, de remélte, hogy helyesen nevelt, és most már nélküle is tudunk magunkra vigyázni.
Bogi, akit nagyon szeretünk...

Az első új bejegyzésemmel rá akartam emlékezni.