Babaskype

Dovi: Szia!
Joel: Szia! Na mi újság? Milyen napotok van?
Dovi: Egész nyugodt, ma eddig nem csinált nagy hülyeséget.
Joel: Akkor jó. Kiheverted már a múltkorit?
Dovi: Ja, kezdem. De komolyan, kinek jut eszébe 40 fokban még egy farmert is feladni a gyerekére, amikor amúgy is a kendőben hurcol? És még abban a túlfűtött rendelőben sem szedte le rólam, pedig más gyerekek egyszál pelenkában flangáltak. Sokszor kértem pedig... Süketek ezek, komolyan.
Joel: Hát igen, fárasztóak ezek az anyák. Állítólag az első három hónap a legnehezebb, utána már csak jobb lesz.
Dovi: Csak látnám már...
Joel: ...
Dovi: Nálatok van valami újság?
Joel: Nem sok.Anyám folyton valami kis szögletes izével közelít felém, aztán úgy egy méterre megáll, és csak tartja. Nem tudom, mire jó, de ha mosolygok, mindig boldog. Próbálom szórakoztatni, addig se engem izélget.
Dovi: Jaj, olyan cucc nálunk is van, remélem, nem valami újfajta fegyver.
Joel: Hú, remélem nem. Bár ha az is, nem fáj.
Dovi: Lehet, hogy csak később fog, mikor nagyobbak leszünk.
Joel: Lehet.
Dovi: Mit meg nem enged az ember az anyjának!
Joel: Csak nehogy elkényeztessük őket!
Dovi: Igen, nem szabad mindent hagyni nekik, meg minden szavukra ugrani...
Joel: De olyan édesek, mikor örülnek!
Dovi: Ez igaz. Alig várom már, hogy összehozzuk őket, és együtt játszanak. Mi addig végre beszélgethetünk.
Joel: Apafronton mi újság?
Dovi: Kezd belerázódni. Nincs valami sok önbizalma, pedig jobban elférek a kezében, mint a Mamáéban. Nálatok?
Joel: Semmi új, mi tök jól megvagyunk. Tök jófej, mindig szórakoztat, és sose kell aludnom. Bezzeg mikor átad Anyának, ő rögtön azzal jön, hogy késő van, bla bla bla...
Dovi: Az én apám is szórakoztat. Bár ő közben azt hiszi, hogy unatkozom, mert nem beszélget velem, de valójában rettentő szórakoztató... Majdcsak megtanul beszélni, akkor majd jobban megérjük egymást. Addig is nyugodtan gőgicsélhetne, miért nem tudja, hogy így fog megtanulni normális nyelven kommunikálni?
Joel: Nincs mit tenni. Nem olvassák az okoskönyveket. Pedig lenne rá idejük, nem lóg rajtuk mindig egy Anya, akitől ne tudnának mással foglalkozni.
Dovi: Jaj, a tied is állandóan a szádban van? Nem bírnak ezek nélkülünk létezni. Rám hólyag nőtt a ettől az egésztől.
Joel: Igen, bár mostanában valami műanyag cuccot is dugdosnak a számba. Valami anyapótlék lehet, mert ezt Apa csinálja. Biztos készülnek valamire.
Dovi: Ajjaj. Nekem ezt még nem csinálták. Jön belőle valami?
Joel: Jön valami cucc, egész olyan, mint a tej, csak valahogy mindig kihűl. Viszont gyorsabban jön, sokkal könnyebb így enni.
Dovi: hmm...
Joel: Még szerencse, hogy melegen finomabb, különben csak így kérnék ezután.
Dovi: Én is kipróbálnám...
Joel: Nem tudom, hogyan vehetnéd rá őket. Ha itt lennél, adnék szívesen.
Dovi: Jaj, ez a másik, nem tudom, meddig fognak még ebben az országban tartani. Én rendes iskolába akarok járni!
Joel: Csak észhez térnek addigra.
Dovi: Reméljük.
Joel: Na, látom lassan mennem kell, már veszi elő a babakocsit. Kíváncsi vagyok, mit talált ki, már megint.
Dovi: Jól van, akkor én sírok egy kicsit, már biztos unatkozik szegény Mama egyedül a konyhában.
Joel: Akkor majd beszélünk
Dovi: Ok, szia!
Joel: Szia!

Ez komoly?!

Ma, az orvosnál (akihez orrcsöppért mentünk megfázás ellen) amikor végre (először nem akartam, pedig sokszor mondta és hangosan) levettem róla a ruhákat. Szóval akkor, amikor az utolsó feleslegeset is lehámoztam végre, határozottam láttam, hogy rámkacsintott. Olyan "jól csinálod, anyám, kezdesz belejönni" fejjel. Hozzá pedig mindentudóan mosolygott.

A várva-várt hathetes növekedési ugrás...

Dovi napok óta háromóránként eszik, de két órán keresztül. Éjszaka is, pedig eddig maximum egy keléssel kibírta, de volt, hogy anélkül is.
Ráadásul valamelyik kétórás alvásom alatt azt álmodtam, hogy terhes vagyok. Valahogy nagyon gyorsan történtek a dolgok, először kiderült, utána valahogy magamat ultrahangoztam, kiderült, hogy fiú, aztán már szülnöm kellett volna, de én nagyon nem akartam. (Dovi meg valahogy csak 3 hónapos volt eközben.) Ráadásul a nevét se tudtuk eldönteni, sőt nem is beszéltünk róla, csak a szülőszobán. De mielőtt eldöntöttük volna, felébredtem, na, vajon mire? El se tudom képzelni, hogy lehet ezt ikrekkel csinálni.

Idén is van tavasz

Dovival kint voltunk tegnap délután a ház mögötti udvaron sétálni. Messzebbre nem mehetünk szombaton, mert az már cipelés lenne a részemről. De ez is jó volt, vagy egy órán át róttuk a nem túl nagy köröket, Dovi már rég aludt, én meg még mindig énekeltem, hogy ne legyen olyan unalmas. Ma is visszamentünk, Dovi aludt a kendőben, én tavaszt fényképeztem. (Majd megismétlem napsütésben is.)

És ha már Dovi meg a fényképező elérhető távolságra voltak egymástól, nem hagyhattam ki.

Hathetes jelentés

Kezdem érteni azokat a közhelyeket, amik arra vonatkoznak, hogy milyen gyorsan is nőnek a gyerekek. Azért nem fogom őket felsorolni, csak azt a sok mindent, amit Dovi már tud.

Ezt a bejegyzést például már ő írja (apja fia):

Nem mindig, és nem egyedül, de volt már, hogy megtalálta az ujját, és benn is maradt a szájában néhány percig. Máskor csak a szája felé rántja a kezét, de nem talál bele, vagy ha bele is talál, nem marad ott a keze. A baj ott van, hogy nem nyújtja ki a hüvelykujját, az ökle meg nem marad ott, ha nem szívja. Még kitartok, és nem veszek cumit. Ha háromhónaposan se találja meg az ujját rendesen, majd akkor.

 Beszélget a tevével, amit Rubentől, Gyulától meg Barbustól kapott.

Játszik az ív alatt, van, hogy egy órán át. Van, hogy rugdos mag bokszol, van, hogy csak néz. Ha megunta, nyöszörög. Akkor elfordítom, ha az sem használ, bekapcsolom az adu ászt, a zenélő macit. Ennek a hangjára meg is nyugszik, ami nagy szó. Aztán ha azt is megunta, felveszem, és általában egy kis sírás után elalszik.

 Már meg is fog dolgokat. A nyakláncomat például, amikor a hasa fáj. Meg ezt a karikát.

Hangokat ad, ami nem sírás. Olyanokat, hogy "heő", "gua", meg "eee".
Ülve megtartja, hason fekve felemeli a fejét.
Ha megtámasztom, megáll az ölemben.
Könnyekkel sír.
Néha nevet.
Éneklésre megnyugszik.
Határozottam kommunikál a szemével, egyre jobban érdekli a világ.
Tegnap találkozott Deborával is, nagyon tetszett neki. Csináltam képet, de csak a telefonom volt nálam, abból nem tudom, hogy kell kivarázsolni. Majd Másik segít.

Ma voltunk a ház mögötti udvaron sétálni. határozottan messzebbre nézett a fejemnél, lehetett neki mutogatni a rügyeket meg a virágokat.

És iszonyú büszke vagyok magamra. Valakivel beszéltünk a hasfájás elleni szerekről, és hogy ők a cumisüveg elejébe tették, és a gyerek onnan kiszopogatta. Erre mondtam, hogy hát Dovinak nincs cumisüvege. Megvan az első mérföldkő. Valamiért úgy gondoltam, hogy ha nem is tudok végig, 6 hónapos koráig szoptatni, azért 3 hónapig minimum kéne, de ha 6 hétig se megy, az már aztán nagyon gáz. Ezt kipipálhatjuk. Ezért megdolgoztam. Ezután vezetni is megtanulok.

ז''ל

Múltkor hallottam egy online előadást Rabbanit Yemima Mizrachitól, amiben azt is mondta, hogy valahogy Ádár hónapban mindig történik valami rossz. És hogy idén nem történt. Akkor még.
Nem akartam róluk írni, se sokadszorra megosztani a képeket a facebookon, mert nem is tudok mit mondani, és nem segít a helyzeten. Csak az van, hogy ez nem egy egyszerű gyilkosság volt. Már ha lehet egy gyilkosság egyszerű egyáltalán. Ami történt, önmagában borzasztó, nincsenek rá szavak. De vajon mikor történik meg újra? Alig telt el egy év a Fogel család tragédiája óta. És hol?  

Izraelben? Európában? Amerikában? Akárhol. Hova vigyem a gyerekemet, hogy megvédjem? Mindig, mindenhol, mindenkinek zsidók leszünk, és mindig lesz, akinek ez elég ok lesz rá, hogy lövöldözni kezdjen. Most először kezdem úgy igazán megérteni a Nagymamám féltését. És erejét, amikor nemhogy belenyugodott, hogy fél évre Izraelbe megyek, hanem mindenki közül ő biztatott a legjobban, hogy minden rendben lesz, és csak az történik  velem, aminek történnie kell. Azt hiszem, ez az egy, amibe kapaszkodni lehet. Hogy az Ö-rökkévalónak terve van velünk, ami teljesül, akárhol élünk is. Egyet lehet tenni, imádkozni.

Ez a lány évfolyamtársam volt, velem egy évben született. Két napja leugrott a harmadikról és meghalt. Nagyon sikeres volt, minden díjat megnyert, mindenhol ott volt, mindenki mondta, hogy milyen tehetséges. Ez mégsem volt elég.
Az zaklat fel igazán, hogy velem egyidős volt, ugyanazokra az órákra jártunk, én esetleg mellette ültem, és fogalmam se volt, hogy milyen az élete.
A velem egyidősek nem szoktak meghalni. Főleg nem azok, akiket ismerek, és főleg nem így.




Beszélgettem valakivel, akinek az első terhessége alatt nagyon rossz lett az AFP eredménye. Kérhettek volna amniocentézist, de nem tették. Inkább jobban kezdtek imádkozni, végül egy teljesen egészséges, okos gyerekük született. Azt hiszem, sokszor túlságosan is mi magunk akarjuk megoldani a problémáinkat ennek a világnak az eszközeivel. Szombatot tartunk, kósert eszünk, de minek, amikor nem bízunk benne, hogy lehet kérni.

Ma délután

Amikor épp próbáltam kialudni a lázamat, erre ébredtem:

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19-20-Anyu, mi jön a húsz után?-Huszonegy!-21-22-23-24-25-26-27-28-29-Anyu, mi jön a huszonkilenc után?-Harminc!-30-31-32-33-34-35-36-37-38-39-SZÁZ!-Aki  bújt, aki nem, megyek!

Itt valami zavar került a rendszerbe, azt nem értettem pontosan, hogy mi, úgyhogy újra kellett kezdeni.

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19-20-Anyu, mi jön a húsz után?-Huszonegy!-21-22-23-24-25-26-27-28-29-Anyu, mi jön a huszonkilenc után?-Harminc!-30-31-32-33-34-35-36-37-38-39-SZÁZ!-Aki  bújt, aki nem, megyek!

Itt becsuktam az ablakot, mert én már megtanultam, hogy mi jön a húsz után.

Dvár Torá

Hétvégén Szirákon voltunk Sábátolni. Rav Keleti megkérdezte, hogy szeretnék-e dvár torát (tanítást, néhány gondolatot, ami nekem eszembe jut a hetiszakaszról, vagy az aktuális ünnepekről) mondani.Nem igazán szeretek sok ember előtt beszélni, de volt egy téma, amin már sokat gondolkoztam, úgyhogy végül azt elmondtam.



Íme:

Az egyiptomi fogság alatt a nők nagyon sokat tettek azért, hogy sok zsidó gyerek szülessen. Például az egész napos fárasztó munka után ahelyett, hogy pihentek volna, kicsinosították magukat, hogy tetsszenek a férjeiknek. Amikor a fáraó meg akarta öletni a csecsemőket, a bábák azt mondták neki: a zsidó asszonyok úgy szülnek, mint az állatok, nem kell nekik segítség. És rengeteg gyerekük lett, akár hatosikrek is.

Ebből - hogy hatosikreik születtek - tudjuk, hogy a nép létszámának a növelése az Ö-rökkévaló akarata volt (mert ez nem egy mindennapi jelenség, és mi nem tudjuk befolyásolni). Ennek az akaratának a teljesítéséhez a nőket használta eszközül. A nők pedig szívesen vállalták - és vállalják ma is - ezt a szerepet, annak ellenére, hogy nagyon nehéz dolguk volt.

Hiszen a terhességnek rengeteg olyan tünete van, amelyek külön-külön kellemetlenek és bosszantóak. Megnő az ember hasa, vizes lesz a lába, szédül, hányingere van, a szülés fájdalmairól nem is beszélve. És ekkor még csak éppen elkezdődik a gyereknevelés, ami még több nehézséget hoz egy nő életébe.

Mégis, azzal, hogy egy nő gyereket szül, nem valakinek a kérését teljesíti. Nem azért viseli el ezt mind, mert az Ö-rökkévaló így akarta. Egy nőnek a lényéből fakadó legbelsőbb igénye a gyerekek szülése és nevelése. Olyannyira, hogy ez elhomályosítja a sok kellemetlenséget, amelyeket így, hogy tudja, hogy mindez minek az érdekében történik vele, örömmel tapasztal meg.

És, hogy ez a legbelsőbb igény megegyezik az Ö-rökkévaló akaratával (hogy szaporodjunk és sokasodjunk) a nők úgy köszönik meg, hogy minden reggel elmondják: Báruh [...] seászáni kircono (Áldott [...], aki az akarata szerint teremtett).



Még sose beszéltem így, maximum a diplomavédésemen. Na, ez annál sokkal jobb élmény volt. Rav Keleti meg még néhányan mondták, hogy szép volt. Meg énekeltek is nekünk mazel tovot a végén.

Szakdoga - Kreativitás

Évek óta küzdök a tanárszakos szakdogámmal. Most van egy jó témám, még a címét nem fogalmaztam meg, de valamiféle "nyomhagyás, kreativitás, kreatívvá nevelés, nyomok a művészetben" lesz. Lesz egy pszichológiai része a nevelésről, gyerekek kreativitásáról, nyomhagyásáról, egy másik, művészeti része pedig nyomokkal, lenyomatokkal foglalkozó művészekről, művekről. Nagyon régen szenvedek vele, nem bírok nekiállni, mert tudom, hogy 30-40 oldalt kell írnom, és nagyon soknak tűnik. Már több jó témám volt, de minddel az történt, hogy addig gondolkoztam rajtuk anélkül, hogy írtam volna bármit is, hogy a végén már nem is érdekeltek. Hát most megvan a módszerem. Részletekben, ami épp előjön, leírom a blogra, aztán összerakom a szakdogában. Ha hosszú és unalmas, nem muszáj elolvasni. :)


Itt az első rész:

Mikor először vigyáztam egy másfél éves kislányra jöttem rá valami fontosra. A kislány valami építőkockákat dobált be a radiátor mögé, és nagyon élvezte, hogy azok alul kiesnek. Először rá akartam szólni, hogy ne csinálja. Aztán rájöttem, hogy miért ne csinálhatná? Se magában se a bútorokban nem tesz kárt, ha őt érdekli, hadd játsszon vele. Elég evidensnek tűnhet, de nekem nagyon fontos felfedezés volt. Viszont azóta is sok szülőt látok, akik -úgy érzem- gátolják a gyerekük kibontakozását úgy, hogy rájuk szólnak, ha valami -szerintük- értelmetlen dologgal foglalatoskodnak. A játékokat csak egyféleképpen, a szabályoknak megfelelően hagyják használni, nem engedik, hogy koszosak legyenek stb. Ezáltal a gyerekeknek azt az alapvető igényét törik le, hogy a dolgokat a maguk módja szerint megnézzék, kipróbálják, magyarul felfedezzék. Ha valakinek mindig megmondják, mit hogyan kell csinálni, hogyan is fejlődhetne a problémamegoldó-készsége? Ha valakinek mindig megmondják, hogy a füvet zöldre, az eget meg kékre kell színezni, hogyan fejlődhetne a megfigyelési-képessége, a kreativitása? Mostanában minden állásinterjún elhangzanak bizonyos divatos szavak. Mindenkinek fiatalosnak, lendületesnek, és főként kreatívnak és innovatívnak kell lennie. De hogyan tudjuk ezt megvalósítani, ha kiskorukban nem tanultunk meg alternatív megoldásokat találni, nem tanultunk meg "friss szemmel" nézni egy-egy új tárgyat vagy problémát?
Ha a gyerek lerántja az abroszt vagy földhöz vágja a tányért, és én megbüntetem anélkül, hogy elmagyaráznám neki, miért nem jó, amit csinál, nem csak azt tanulja meg, hogy nem szabad az abroszt lerántani, hanem azt is, hogy új dolgokat sem szabad kipróbálni, legfeljebb ha engedélyt kap rá, akkor is pontról pontra betartva az utasításokat. Az ilyen gyerek sokat fog unatkozni, mert nem tudja lefoglalni magát. Végül olyan kamasszá válik, aki az iskolában kevéssé érdeklődik az új ismeretek iránt, felnőttként pedig jó beosztott lesz ugyan, de önálló döntéseket nehezen hoz.

A kicsi gyerekek nem tudnak valamit csak megnézni. Szükségük van a megfogásra, kipróbálásra is, így veszi birtokba az adott tárgyat. Élvezi, hogy ami azzal történik, az ő cselekvésének a következménye.

"Amikor lerántja a terítőt vagy szétkeni a lekvárosüveg tartalmát a frissen lakkozott parkettán, nem véletlenül cselekszik, de szándékosságában nincs rosszindulat, vagy rombolási kedv. Az átalakulás, a változás mibenlétét kutatja, és saját hatékonyságát (a pszichológia nyelvén: kompetenciáját) a tárgyi világban."
(Ranschburg: Szülők könyve: A kíváncsiság)

De ugyanakkor rendre is kell tanítanom a gyerekemet, mi legyen? Szerintem ha a gyerekem szétkeni a lekvárt a parkettán, elmagyarázom neki, hogy amit csinál, nem jó, mert a parketta koszos lesz, fel kell takarítani, ami fárasztó, a lekvárt meg nem lehet már megenni. Majd együtt feltakarítjuk. Lehet, hogy így nekem még több munkám lesz, de ő látja, hogy a cselekedeteinek további következményei is vannak, és még a lekvárkenési vágyát is kiéli. Én pedig látom, hogy ez őt érdekli, úgyhogy legközelebb bevonom a sütisütésbe, ahol lehet kenni és önteni, még bele is lehet nyúlni, a végén pedig finom süti lesz belőle. Így talán pozitív irányba terelődik a vágya, és mindannyian jól járunk.


RJ szerint is az a megoldás, ha a gyerek olcsó és praktikus játékokat kap, amik az ő tulajdonát képezik. Tehát ha valami tönkremegy, én nem szólok bele, a gyerek ezzel is tapasztal.

"Hihetetlenül érdekes, amint a kisautó kereke leválik a karosszériáról, és - lám csak! - egyedül, önmagában is gurul! És milyen érdekes, hogy a papír szakad, de vannak tárgyak, amelyeket . bár próbálja az ember -, nem lehet elszakítani! Ezekből viszont sok kicsi izgalmas darab lesz, ha földhöz vágjuk őket. És az miért van, hogy utána hiába tesszük a darabokat egymás mellé, mégsem ragadnak össze? A két-háromévesek világában még a játék és a "vizsgálódás", a "felfedezés" tevékenysége és öröme összefonódik, a játékszert hamar megunja, ha csak azt lehet vele játszani, amire elkészítették. "

Ezzel részben egyetértek. Nem jó, ha a gyerek nem csinálhat semmit, mert a játék eltörik, a ruha piszkos lesz stb. De láttam már szomorú gyereket, aki nem tudott ugyanúgy játszani a kisautójával, ahogy előtte, mikor kitörött a kereke, pedig szeretett volna. Nem nagyon hatotta meg, hogy a kerék külön is gurul.
Persze ezáltal megtanulja, hogy mit bír ki egy játék. Egy idő után előre tudni fogja, hogy mitől törik el, és azt csak akkor fogja csinálni vele, ha direkt a törés a célja. Amiről meg azt fogja tudni, hogy utána már a játék már soha nem töltheti be előző funkcióját.


RJ azt is mondja, hogy a felnőtt világ tárgyait se zárjuk el a gyerekek elől, hanem hagyjuk, hogy mindent felfedezzenek, megvizsgáljanak. Csak akkor lépjünk közbe, ha valóban veszélyes, amit csinálnak, és akkor is a figyelemelterelés módszerével. Tehát, ha látom, hogy már az abrosz sarkát húzza, nem szóljak rá, hogy "ne csináld", hanem hívjam fel a figyelmét a sarokba gurult labdára.

Bölcsis tapasztalataim szerint ilyenkor nem túlságosan érdekli őket a labda... Másrészt én (a kiáltás helyett, vagy után) elmagyaráznám, hogy mi történik, ha lerántja a terítőt, és azt miért nem szeretném. Aztán keresnék valamit, ami jobban érdekelheti. RJ is ezt mondja fél oldallal később.

A kiabálás más okból sem célravezető:

"Bármilyen meglepő, ilyenkor [amikor a gyerek lerántja a terítőt, pedig rászóltam, hogy ne tegye] a gyerek nem a tilalom ellenére cselekszik, hanem éppen a tilalom miatt! Az önkontroll, a cselekvések belső vezérlése még nem elég fejlett ebben az életkorban, és a szülő váratlan, harsány kiáltása nem a megkezdett cselekvés leállítását váltja ki, hanem automatikus befejezését!" (194.o.)

(Forrás: Ranschburg Jenő: Szülők könyve A fogantatástól az iskolakezdésig. Saxum 2007, 2009.)

Azért ez elég furcsa érzés

Meg mikor az orvosnál kérdezték, hogy "mikor született?", én meg majdnem kezdtem mondani, hogy "nyolcvanötaugusztusegy".

Drukkoljatok

Mert nem sokára indulunk a sebészetre. A bcg oltás helye nagyon begennyesedett, tegnap mondta a doktornő, hogy ki kell tisztítani. Azóta még csúnyább lett, a közepe fehér. Remélem, legalább kap valami fájdalomcsillapítót, ami a hasfájását is elmulasztja. (Ami már annyira jó volt, hogy nem adtam az infacolt. Kellett volna.)



 Na, túléltük. Nagyon kedves doktornéni volt, felvágta, kipucolta, nem engedte, hogy odanézzek. Holnap megyünk kötözésre. Volt egy kis sírás, de ahogy beraktam a kendőbe, megnyugodott. Aztán itthon ettünk, és még aztán is sírt, de az is lehet,hogy a hasa fájt. A doktornéni szerint ez a seb nem szokott fájni, de azért eléggé tiltakozott, amikor szoptatáshoz rá akartam fektetni arra a karjára. Még, jó, hogy megtanultuk a hónaljtartást is. Evés után nagy nehezen elaludt a kezemben, aztán együtt aludtunk vagy egy órát, most letettem, és még mindig nem ébredt fel.

Mindig a jövő

Az összes legtöbb nevelési iskolának az a vesszőparipája, hogy azért kell valamit így vagy úgy csinálni, hogy majd később jó legyen. Hogy ne  kényeztesd el a gyereket, hogy megtanulja, hogy nem körülötte forog a világ, hogy napirendre szoktasd, hogy egyedül aludjon el, egyedül egyen, egyedül csináljon mindent.

Van is sok dolog, ami egyértelmű.

Éjszaka aludni muszáj, mert így működik a világ, nappal vannak kötelező programok, amiket nem lehet éjjel bepótolni. De ez egy kéthetes csecsemőt érthetően nem nagyon érdekel. Ő alszik, amikor álmos, és hogy az anyja is álmos, az kit érdekel. De igen, neki meg kell tanítani szép lassan, hogy éjszaka alszunk.

Tanulni is muszáj, mert különben nem lesznek jók az eredményei, nem veszik fel arra az egyetemre, ahová szeretné, nem foglalkozhat azzal, ami érdekli, és boldogtalan ember lesz. De ha ezt ő nem érti meg, és csak azért tanul, mert én kényszerítem, hol az a határ, ahol már az ő felelőssége és választása?

Fogat mosni is muszáj, különben kilukad a fogunk.

Muszáj köszönni az embereknek, mert hozzá tartozik a társadalmi normákhoz, így tudunk normálisan együtt élni.

És a fő dolog, ami mindenkinek a legnagyobb félelme: ne csináld ezt meg azt, mert elkényezteted a gyereket!

De hol van ebben a határ? Hol van az, ahol a pillanatnyi boldogság és megelégedés már előbbre való a későbbi haszonnál?

Ranschburg Jenő azt írja a kényeztetésről:

Az élet első hónapjaiban ugyanis a gyereknek nincsenek kívánságai, szeszélyei, jogai vagy kötelességei, csupán biológiai szükségletei vannak, melyeknek kielégítése éppen olyan fontos, és éppen úgy nem kényeztetés, mint a gyógyszer a beteg gyermek számára. Minden szülő tudja, hogy az éhség, a szomjúság és az alvás biológiai szükséglet, azt azonban már kevesebben, hogy a testi kapcsolat is az! Éppen ezért, amikor a csecsemő nyugtalan, sír, ölbe kívánkozik - holott nem éhes, nem szomjas, nem beteg -, sok szülő úgy véli, nem szabad felvenni, mert kívánsága puszta szeszély, melyet ha kielégít, elkényezteti gyermekét. [...] Az orvostudomány és a pszichológia folyamatosan tárja fel azokat a hormonális és idegrendszeri folyamatokat, amelyeket a testi kapcsolat a bőrfelületek érintkezése révén megindít, és amelyek hiánya életre szóló sérülésekhez vezethet. Ma még talán túlzottnak hangzik az az állításom (de nagyon komolyan gondolom): hogy az az anya, aki élete első hat hónapjában nem veszi ölbe a gyerekét, éppen olyan megbocsáthatatlan bűnt követ el, mintha éheztetné.

És akkor itt beszélhetnénk az igény szerinti szoptatás alapján igény szerinti ölelgetésről is.

...a hatodik-nyolcadik hónap táján a gyerekben csökken a testi kapcsolat igénye, és ettől kezdve a folytonos ölbe vétellel, dédelgetéssel már valóban el lehet kényeztetni a gyereket. De a folytonos ölbe vétel és becézgetés már nem a gyermek igénye, hanem a szülőé - és ezzel egy nagyon fontos megállapításhoz érkezünk el: az elkényeztetés nem onnan ered, hogy kielégítjük a gyermek szükségleteit, hanem onnan, hogy saját, vele kapcsolatos igényeinket elébe helyezzük a gyermek természetes szükségleteinek! [...] Ne féljünk tehát már az első hónapokban sokat és hosszan ölben tartani, magunkhoz szorítani gyermekünket; ez a meleg, bensőséges kapcsolat anyjával nem teszi elkényeztetetté őt, ellenkezőleg: esélyt biztosít számára arra, hogy szeretni - és a kapott szeretetet értékelni - tudó emberré váljék.

A mintaanya

Fél kézzel elteszi a ruhákat, kitereget, vacsorát főz, azt megeszi, aztán szoptat, gyereket fürdet, magát is lezuhanyozza, és alvó gyerekkel, kedvesen, mosolygósan várja haza a nehéz munkában kifáradt férjét. Egy szépséghiba van a dologban, hogy az alvó gyerek rám van kötözve, mert második napja így alszik el, és tudom, hogy nem lesz ennek jó vége, nagyon nem. Persze tegnap, miután bevarázsoltam az ágyába este 11-kor, reggel hatig nem kelt fel. Ha ez az ára, akár kétéves koráig altalom így bli néder.

Pidjon haben, Purim

És íme a jegesmacicsalád. Nem teljesen értem, de csomóan azt hitték, nyulak vagyunk. Melyik nyúlnak van kicsi, kerek füle? Volt farkincánk is, jó az talán egy kicsit nyulasra sikerült, de akkor is.
Végre Másikat is sikerült rávennem, hogy beöltözzön. Remélem, jövőre már Dovi beszéli rá. Na jó, két év múlva.

 Ez pedig a pidjon haben. Dovi pont felébredt, nagy sikert aratott, mindenki odavolt, hogy milyen aranyos. Az is. És éjszaka is várakozáson felül teljesített.

Furcsa volt, hogy az elején, még a Megilaolvasáskor mikor a Másiknál volt Dovi, én próbáltam leülni, de nagyon nehezen találtam helyet, mert mire odaértem egy székhez, már mindig valaki leült. Rá kellett jönnöm, hogy már nem vagyok terhes, hogy mindenki körülöttem ugráljon, és ha nincs nálam a demonstrációs eszköz (Dovi), akkor az se látszik, hogy nemrég szültem. Ez jól esik (bár az se látszik, hogy kilométerekre milyen messze állok a versenysúlyomtól), de azért a sokáig ácsorgás még nem megy annyira jól.

Végül egy közös fotóval ünnepeltük meg, hogy én nem hiába szenvedtem eddig a szoptatással, Andrásnak meg mégsem kell mostantól újra pelenkáznia.

Fejlődünk

Az egész éjszaka átordítása után ártatlan bociszemekkel való nézelődés például egész jól megy. Miután őt megetették, és aludt is egy kicsit persze, éppenhogy eleget a boldogsághoz. Már az övéhez, nem a miénkhez. 

De egyébként hálátlan vagyok és nekem semmi se jó, mert egyrészt az éjszaka nagyobb részében Másik vállalta az ügyeletet, másrészt mert reggel alhattam a fotelban vagy másfél órát egy jóllakott Kisvámpírral az ölemben.

Persze az egészért leginkább a Purimi bulit teszem felelőssé, mert ott annyira sok ember volt, meg sok dolog történt, hogy ő nemtetszése jeléül végig aludt. Ezek után még jó, hogy este nyűgös volt. Előre várom a ma éjszakát, mert ma meg a pidjon habenre* kell mennünk. Ha nem kifejezetten nekünk kéne csinálni, valószínűleg inkább itthon maradnék.

Egyébként az a bizonyos Kisvámpír ma egy hónapos, a tegnapi mérések szerint 3940 g. Már nem kell sok! :)

*Az elsőszülöttek kiváltása a kohéntól. Régen az elsőszülöttek végezték a szentélyszolgálatot, de az aranyborjú megépítésével Lévi törzse kivételével érdemtelenné váltak erre. Azóta az elsőszülötteket pénzen meg kell váltani 30 napos korukban.

Ezt nem bírtam ki

Mostanában

Amikor épp nem szoptatok, nem altatok, nem vigasztalok és nem alszom, ilyeneket csinálok.

Nézőpont kérdése

Most próbáljuk vigasztalni Dovit, hogy már nem sokáig fogja ilyen erősen érezni a bélmozgását, és nem lesz mindig ilyen rossz. Aztán egy-két év múlva azt fogjuk magyarázni neki, hogy honnan kéne tudnia, hogy most kakilni fog, és hogy szóljon előre.

Akkor azt is fogjuk magyarázni neki, hogy a nagyok nem hordanak pelenkát, és milyen jó lesz, ha már ő sem fog. Most az ő szemében az én fogyatékosságom, hogy nincs pelenkám és minden alkalommal ott kell hagynom őt, amikor wc-re megyek.