Egy kedves történet mára is...

Ma reggel kicsit tovább aludtam, mert az első órára nem kellett bemennem. A héber 10:40-kor kezdődött, úgyhogy hárman együtt elindultunk 10-kor, mert ritkán járnak a buszok. Hát igen, tényleg ritkán járnak, fél 11-kor szálltunk fel. Mivel eddig kétszer voltunk ott, és mindkétszer Yonittal, nem voltunk benne biztosak, hogy hol kell leszállni. Nagyon figyeltünk, de mégis sikerült eggyel továbbmenni. Még jó, hogy egy néni szólt, így csak eggyel mentünk túl. Viszont elég messze volt a két megálló, és ugye a busz miatt pont 10:40-kor szálltuk le a másik megállóban. Így esélytelen volt, hogy időben odaérjünk. Azért elindultunk gyalog. Fél perccel később megjelent a busz mögöttünk. Nem baj, követtük, bár ötletünk sem volt, hogy hol vagyunk. Aztán egyszer csak megláttuk a célt. Egy szakadék alján. Úgyhogy elkezdtünk keresni valami utat lefelé, de nem találtunk semmit. Aztán megláttunk egy lányt lépcsőn felfelé jönni, rohantunk, mintha 3 napja a sivatagban lennénk. A lány egy házból jött ki. Aztán azért megkérdeztem, hogy valahogy le tudunk-e jutni. A lány elirányított minket, be kellett mennünk a házba, ott le a földszintre, ott ki, még egy kis terepgyaloglás, és már ott is voltunk. Mindössze 25 perc késéssel. Viszont jó hír: kezdenek kijönni a szeplőim. :)