Szobatisztulás

Ez a poszt pisiről és kakiról fog szólni, akit zavar, az ne olvassa el.

Egészen két nappal ezelőttig Dovi hallani se akart róla, hogy pelus nélkül legyen, és wc-be pisiljen. Még fürödni is pelusban kellett. Pedig tudtam, hogy vissza tudja tartani, ha nincs rajta semmi. De ő annyira félt tőle, hogy bepisil, hogy nem akart pucér fenékkel lenni egy percre sem. Aztán tegnap előtt kértem, hogy cseréljünk pelust. De ő nem akart. Aztán azt találtam mondani, hogy aki a wc-be pisil, annak sose kell pelust cserélni. Én lepődtem meg legjobban, amikor közölte, hogy jó, akkor kér bugyit. Ráadtam. Azóta csak alváshoz vesz pelust.
Délután egy doboz gyönggyel kezdett játszani, de folyton szétszóródtak. Ezzel egy időben pelust akart volna venni. Aztán ahogy magyaráztam neki, hogy azért nem jó, ha a gyöngyök a földön vannak, mert Eli megfogja és lenyeli őket, rájöttem, hogy akár hangsúlyozhatnám is, hogy ő viszont nagyfiú, aki tud vele játszani. És hogy csak a bugyis nagyfiúk játszhatnak gyönggyel. Azóta nem fél nagyfiúnak lenni, és nincs baja a bugyival. Persze nem ér el mindig a wc-re, meg meg kell szoknia, hogy erre is figyelni kell. De ma már bugyiban ment a bölcsibe is. Találkoztam a bölcsinénivel ebéd után, még aludni se adtak rá pelust. Emiatt kicsit aggódom, félek, hogy ha bepisil, az olyan rossz élmény lenne, hogy visszavetné a dolgot. De hátha nem pisil be.
Amikor bepisil, viszont nagyon sír. Pedig egyszer se mondtuk neki, hogy baj lenne. Csak valahogy nem fér bele a rendbe, ami az ő fejében van a világról.


Érte mentem. Nem pisilt be. Hazafelé viszont igen, de nem akadt ki. Nem is sírt, csak mondta, hogy töröljük le a bicikliről. Aztán este még kakilt is, ami nagyon nagy szó, mert hiába kap minden nap hashajtót, több, mint egy hete nem sikerült neki. Tikivel aggódtunk, hogy mi lesz így, hogy kaki-gond is van, és pont most kezd szobatisztulni, de úgy látszik, inkább jó hatással van rá, mint rosszal.
 

Nyelvi fejlődés

-Nézd, Dovi, gombák

-Azok nem gombák.

-Hanem?

-Hanem azok pitriot-gombák. És azok, amiknek nincs gombájuk, azok másfajta pitriotok. Azok kátán-kátán pitrot-gombák, azok a másikok meg gdolá-gdolá.

Ma pedig a rendelőben egy nénivel labdázott. Amikor dobta, mondta, hogy házák! (erősen). Aztán a néni sorra került. Jött egy bácsi, aki szintén labdázni akart vele, de ő állva, a néni meg ült előtte. Úgyhogy Dovi odaszaladt a székhez, rámutatott, és közölte, hogy po (itt). A bácsi megértette. 

Kaki-dolgok

A bölcsiről szóló következő ömlengésemet olvashatjátok. Az úgy volt, hogy Dovi mostanában elég nehezen kakil. Bementem a bölcsibe, hogy Tikitől tanácsot kérjek. Azt sütöttük ki, hogy a lelki okok mellett az is biztos, hogy nem iszik eleget, és nem eszik elég zöldséget. És hogy megfigyelte, hogy mindig inkább kenyeret eszik. Felvetettem, hogy ha először csak zöldséget látna a tányérján, akkor talán jobban megenné. Erre Tiki mondta, hogy jó ötlet, és mostantól ezt fogja csinálni. De nem csak Dovinak, hanem mindenkinek, hogy ne legyen különbség. Szóval az a helyzet, hogy az egész csoport először zöldséget eszik minden étkezésnél, azért, hogy Dovi tudjon kakilni. (Ettől még nem tud, de ez egy másik kérdés)

Özönvíz

Úgy kezdődött, hogy kimostam egy csomó ruhát és pelust a szomszéd mosógépével. De ahogy beraktam mindent, és ráöntöttem a mosószert, elromlott. Illetve lehet, hogy hamarabb elromlott. A lényeg, hogy nem indult el. A gép ajtaja meg valami elektromos izével záródott, és a ruhák bent ragadtak. Az egész mosógépet szét kellett szerelni, hogy kiszabaduljanak. Szegény, azóta is itt áll darabokban az ajtó előtt. Einav megengedte, hogy náluk kimossuk harmadnap. Aztán elkezdett esni az eső. Éjjel Másik behozta őket. Aztán a mosodából is visszajöttek a ruhák. Kiderült, hogy tök normális, hogy a zacskóba rakott ruhák télen nem száradnak meg. Mivel a szárítónk a ház falára van szerelve, és nincs fölötte tető, egyéb kreatív megoldásokhoz kellett folyamodnunk. A szárító letakarása viaszosvászon terítővel nem hozta a várt eredményt. Ellenben a ruhák zuhanyfüggöny rúdjára akasztása és egymáshoz csipeszelése egész jól működött. Amikor végre minden megszáradt  feladtuk, és nyirkosan mindent elpakoltunk, kiválogattuk, hogy melyik ruhákon nincs még szám, és két nagy zsákba gyűjtöttük. Az egyik már ott is van a mosodában. Még a mostani szennyes egy részében nem volt szám, azt is kimostam a pelusokkal (a másik szomszéd mosógépében), és hamarosan azok is elmennek a számozóba. Akkor minden ruhán lesz szám, és amin van szám, azt nem kell a zacskóba tenni. Amit nem kell a zacskóba tenni, az pedig megszárad.

Jó lenne...

...ha nem minden reggel azzal kezdenénk az ulpánt, hogy megbeszéljük a híreket, és újra átismételjük a szavakat. Minden alkalommal ugyanazokat. Merénylet. Gyilkosság. Megölni. Megsebesülni. Terrorista. Meghaltak.

Écbáot

Dovi azt mondta Elinek, hogy dáj (=elég). Megtanulta a lényeget.

D: Écbáot, écbáot, écbáot (=ujjak).
M: Hol van az ecbaot?
D: A bölcsiben.
M: A bölcsiben hol?
D: Az asztalnál
M: De melyik részed az écbáot?
D: A bölcsi részem.

Fél perccel később: hiányozik a Papa, hiányozik a Papa, hiányozik a Papa...

Most pedig mindkettő ordít, én meg felmondok.

Amikor panaszkodtam, hogy nehéz lesz két gyerekkel egyedül

Nem gondoltam komolyan. Két egészséges gyerekkel nem volt nehéz. Egyáltalán.

Szóval Dovi nagyjából két napja taknyos meg köhög. Semmi különös, de azért elkezdtem adogatni neki mindenfélét, amit ilyenkor szoktam. Ma este hallottam, hogy sípolva veszi megint a levegőt. Szuper. Már megint. (Kezdek aggódni, hogy mi lehet ennek a hátterében) Úgyhogy elkezdtünk inhalálni is, egyelőre csak sós vízzel. Holnap meglátjuk, mi lesz. Orvoshoz is el tudom vinni. Aztán lefeküdtünk nagy nehezen. Fél óra nyakig vizes fürdés után feladtuk, hogy kijöjjön a kaki. Eli közben elaludt. Letettem, utána leültem egy percre. Arra mentem be a fürdőbe, hogy Dovi kihúzta a dugót, lefolyt a víz, és épp a maradékot önti ki belőle. Én úgy meghatódtam. Aztán őt is vittem aludni. Nagyon köhögött. Aztán szólt, hogy valami nincs rendben, csak nem értettem, mert sírva mondta. És mire rájöttem, hogy ki kell vinnem a szobából, mert nem tudja csöndben elmondani, addigra Eli felébredt, én meg visszamentem Dovival, és úgy próbáltam kideríteni, hogy mi a baj, hogy közben Elit szoptattam. Emiatt nagyon lelkiismeret-furdalásom van. Aztán Dovi hányt. Aztán kivettem az ágyból, de ahova tettem, ott volt még két pokróc, meg a takaróm. Naná, hogy odahányt még egy óriási adagot. Aztán persze Eli végigsírta, amíg áthúztam a lepedőt, meg átöltöztettem Dovit, úgyhogy még ő se nyert semmit az egészen. Ennyi erővel hagyhattam volna eleve sírni, akkor legalább eljutunk a wc-ig. Aztán annyira felhergelte magát, hogy nem tudott visszaaludni. De legalább addig csöndben volt, míg Dovi elaludt, szopizás nélkül szerencsétlen, hogy ne hányjon megint. Egy hang nélkül elfogadta, hogy így lesz most jó. Aztán ki akartam vinni a szennyest, de Elit nem lehetett letenni. Ilyenkor ezt csinálja, hogy álmos, de kézben vigyorog meg beszél, de ha leteszem egy fél másodpercre, akkor kiabál. Azért megpróbáltam volna bepakolni, vagy megkérni valakit, de ahogy kinéztem, megláttam a tegnapi 10-12 centis pókot. Úgyhogy visszajöttünk, bezártam az ajtót, Elit elaltattam, a cuccokat meg további intézkedésig lezuhanyoztam. És most nem tudom, hogy holnap el merjünk-e menni Juditékhoz sábeszre.

Felfedezések

Rájöttem, hogy tulajdonképpen szeretem az esőt. Az egész hangulatot, amikor minden vizes, és  be kell menni a házba. Csak azt nem szeretem, ha egész nyáron ilyen a napsütés helyett. Olyankor mindig úgy érzem, hogy a melegre nem jut idő. De így, hogy volt elég ideig meleg, rájöttem, hogy megvan a szépsége ennek is.

Rájöttem arra is, hogy nagyon-nagyon szükségem van egy kreatív munkára. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy hogy lehet úgy élni, hogy az ember egész nap dolgozik, aztán mikor hazamenne végre, hogy töltődjön, meg pihenjen, akkor ott vannak a gyerekei. Hát, most megvilágosodtam. Olyan munka kell, ami tényleg feltölt. És ez esetemben csakis olyan lehet, amikor a nap elején még nincsenek szép tárgyak, a nap végére pedig lesznek. Természetesen az én közreműködésemmel. Csak ki kéne találni, hogy mi legyen az pontosan, és hogy legyen annyi, hogy meg is éljek belőle. De az elmúlt napokban kiderült, hogy ha csinálok valamit nap közben, akkor sokkal jobban és nyugodtabban bírom a nap többi részét, ha meg nem csinálok, akkor egész nap azt várom, hogy legyen már vége. Ma például megvarrtam a több, mint fél éve halasztgatott nádibigós szoknyámat, hogy legyen Dovi nadrágjához illő.

Dovi pedig egyre több dolgot mond héberül. Csak úgy véletlenül. Ül, játszik, és egyszer csak elkezd héberül mondókázni. Vagy tegnap pl héberül számol, mielőtt leugrott a sámliról.  

Fog-dolgok

Másiknak egyszer csak elkezdett fájni a foga. Nem múlt el, úgyhogy ki kellett deríteni, hogy hogy működik itt a fogászat. Einav segített, úgyhogy még aznap megnézték. És másnap megröntgenezték. Nem emlékszem pontosan, hogy mi hogy volt, volt a történetben bunkó orvos, gyökérkezelés, irreális várakozási idő, és irreális ár. Úgy döntött, nem vár tovább, bement Bét Seánba. Ott is megerősítették, hogy gyökérkezelés kell, kapott antibiotikumot. Az orvos nagyon kedves volt, magyar. Viszont az irreális ár több, mint négyszeresét kérte volna. Hát jó. Van valami muslám nevű biztosítás, amivel olcsóbb lett volna, de 3 hónap az átfutási idő. Másik felhívta az otthoni szuper fogászunkat, hogy mi legyen. Titokban abban reménykedtünk, hogy a gyógyszer elmulasztja a fájást, és ki lehet vele bírni februárig, amikor úgyis akartunk hazamenni. De nem ezt mondta. Úgyhogy osztottunk-szoroztunk, és arra kellett jutnunk, hogy hazamenni, megcsináltatni, és visszajönni kevesebb, mint a felébe kerül, mint itt megcsináltatni. Úgyhogy ma este elrepült, mi meg itt maradtunk hármasban. Az első estét túléltük. Csak rövid ideig sírt mindenki, amikor öltöztetni próbáltam őket. Dovi is néha elfelejti, Eli meg még nem jött rá, hogy az alváshoz pizsama kell... Már csak egy hét.

A hely, ahol lakunk

Ez a hálószoba, de azóta átrendeztük kicsit. Most a másik falnál vannak az ágyak ugyanilyen elrendezésben. 

Eddig ez a legjobb együttalvó felosztás.

 Ilyen lett a második verzió. O-o-ó...

Ez lett az alkotó sarkom a konyhában. Bár ma láttam egy kidobott asztalt, lehet, hogy örökbe kéne fogadnom inkább. 

(Látszik még a sütőnk sarka is)

És a konyha másik fele. Hát igen. Nem túl nagy. Viszont nagyon kicsi.

A játszós sarok és a másod-masiniszta:

És nincs bejegyzés cuki (de életlen) babafotó nélkül:

 Ez a nappali egyik fele:

 Ez a másik. Dovi szerint előszoba. Van benne valami, mert az a bejárati ajtó.

 Ezt a részt jobb híján nevezzük lépcsőháznak

 Fürdőszoba is van, pont ennyit érdemes megemlíteni róla. Pici és kényelmetlen. Még zuhanytálca sincs, csak egy függöny, ami kb jelzi, hogy hol kell zuhanyozni. Meg egy lefolyó, abba szokott Dovi pisilni, ha olyanja van.

 A szomszédék mosógépe, aki a lépcső alatti gardróbban lakik, és jól érzi magát. Szerencsére megengedték, hogy használjuk. Így kényelmesebb, hogy egyrészt van hol mosni a pelusokat, másrészt ha valamin gyorsan kell, akkor azt. Na meg a számozatlan ruháinkat. Mert a mosodába csak számozott ruhákat lehet dobni, de mire számot kaptunk, már eltelt néhány hét, ami alatt hordtuk a ruhákat, és valahogy azóta se sikerült behoznunk a lemaradást, és egy csomó ruhán nincs szám. Másokon meg van, pl a pizsamán, amit Eli kapott, de eddig nem vette fel, mert túl meleg volt, most meg rápróbáltuk és kinőtte.

 Fregoli és kert. Reméljük, kinőnek a virágok, amit az utolsó pillanatban ültettünk Ros Hásáná előtt. Mert most Smita év lesz, ami azt jelenti, hogy a földnek is pihenni kell, és nem szabad művelni. Kaptunk postán egy egész oldalt arról, hogy mit szabad csinálni, és mit nem, de csak a kulcsszavakat nem értem.

 Az épület szemből kertészkedőkkel.

 Kertészkedők közelről

A "mi csúszdánk".

 Az ajtónk. Azóta kevesebb ott a doboz, és tervezem egy névtábla felakasztását is.

 A bengáli fikuszok. Fura gyökerük van.

 Az épület és a mi csúszdánk messziről.

 A zsinagóga. Egész jól néz ki.

Nem aggódó szülőknek való vidék

Az úgy volt, hogy kellett bérelnünk autót, hogy Mamaját visszavigyük a reptérre. Már amikor érkezett Másik próbálta a bérbeadókkal megbeszélni, hogy most megint fog kelleni. De nem tudták előre megmondani, hogy lesz-e autó, és előjegyzéssel nem dolgoznak. De telefonáljon szerdán. Aztán telefonáljon vasárnap. Ja, nincs autó. Hétfőn kellett indulni. Nati odatelefonált. Hirtelen lett autó. Hoztak valami másik telephelyről. Vasárnap este még elmentünk Tveriára megnézni a fénysót, ami egy éve nem működik. Nem baj. Másnap délben indultunk volna a reptérre, amikor nem indult be az autó. Szerencsére csak valami rosszul volt beállítva. Már éppen hívtam a céget, mikor megoldódott.
Meglátogattuk Imrét Or Yehudában. Beszélgettünk, amíg nem kellett indulnunk a reptérre. Kb 7-kor értünk oda, megkerestük a terminált és Ilát, aztán elbúcsúztunk. Mamaja a lelkünkre kötötte, hogy ne várjuk meg, amíg felszáll, hanem siessünk haza.
Dovi a hátamon volt, Eli meg a babakocsiban, a kagyló ülésben, mert aludt éppen, mikor megérkeztünk (és miután kiszálltunk is legalább három percet). Amikor Elit tettük volna az autóba, azt láttuk, hogy mindenhol kakis. A ruhája, az ülése, a játéka, a szoptatós kendő az ölében. Másik Dovit odatette az ablaklehúzóhoz, hogy nyugodtan tudjunk takarítani. Nagyjából fél csomag popsitörlőt használtunk el. Másik tartotta, én sikáltam. Aztán cseréltünk. Néha a fény felé tartottuk a fenekét, hogy mindenhol lejött-e. Közben röhögtünk, Dovi meg bentről kérdezgette, hogy "mi töjtént?". Nagy nehezen találtunk két zacskót, egyet a szemétnek, egyet a szennyesnek. Ezek után beültünk az autóba, bekötöttünk mindenkit, betettük a Maszat hegyet, és... Nem indult az autó. De nem úgy, mint délben, hanem tényleg. Csak fura zajt adott. És egyre lassabban húzta fel az ablakot. Gyanús. Legalább már benne volt a telefonomban a cég száma. Jó, mindjárt visszahívnak. Jó, küldenek valakit. Jó, majd szólnak. Jó sokáig nem szóltak. Még jó, hogy központi helyen vagyunk, így gyorsabban megy, mondják ők. Közben próbáltunk valakit keríteni, akinek van bikakábel az autójában, de elég kihalt volt minden. Pont addigra sikerült, mire a nő visszahívott, hogy másfél óra múlva érkezik a segítség. Valahogy beindult az autó. De onnantól hazáig nem szabadott leállítani a motort. Nagyjából ekkor szállhatott fel a gép. Hát mégis megvártuk.
A gps valami nagyon fura úton vitt. Végig szerpentin volt, de ez csak egy dolog. Tök sötét volt minden (csak a mecsetek fényét láttuk). Néha úgy nézett ki, mintha a szakadék felé rohannánk, mert bucka volt előttünk, amit nem világított be a lámpa. Az egyik sötét kanyar után hirtelen ott termett három tehén. Még a Hold is fura volt. Vörös, óriási, ferde, és túl lent is volt. Először azt hittük, valami hőlégballon, vagy hasonló. De tényleg a Hold volt. (Másik már elsőre megmondta, hogy az volt természetesen)
Tudtuk, hogy kijöttünk a területekre, de amikor az egyik kereszteződésnél egy nagy piros tábla jött szembe, három nyelvű felirattal, hogy izraelieknek tilos a belépés, mert életveszélyes, örültünk, hogy a gps szerint el kellett kanyarodnunk. Viszont végre ki volt írva Bét Seán.
Addigra már éreztem a szerpentin hatását. De az összes zacskónkat elhasználtuk a kakis cuccokra. Elképzeltük, ahogy megállunk hányni, majd keresünk egy szimpatikus arab bácsit, és megkérjük, hogy tegyen már mindenféle drótokat az autónkba, mert nem indul, ugye... Szerencsére nem volt rá szükség. DE nagy dilemma volt minden esetben, hogy megnézzem-e a gps-t, ami lent volt, hogy mennyi van még hátra az útból. Még jó, hogy a gyerekek végig aludtak. Amikor hazaértünk, és Dovit behoztam, félálomban annyit mondott, hogy "A Ejit is hozzuk be!"

Ulpán fronton

Doviért mentem a bölcsibe, és megölelt, ahogy meglátott. Tiki, a bölcsinéni is kérdezte, hogy megöleli-e. Én tolmácsoltam a kérést. Majd Dovi azt mondta: Tikinek hibuh-ölelést adok, mert ő csak azt tudja mondani. Hát szóval így.

Eli kezdi unni a tanulást. Azt hiszem, sok neki annyit a teremben lenni. Egyre inkább igényli a játékot. De azért még nem látom, hogy kész lenne bölcsibe is járni. (Főleg, hogy azt ki is kéne fizetni valamiből). Ezen kívül én is úgy látom, hogy nincs annyi új információ az órákon, amiért érdemes lenne ott ülnöm reggel 8-tól délután 1-ig. Energiám sincs rá egyébként, de ha rengeteg új dolgot tanulnék, úgy érezném, hogy van értelme az erőfeszítésnek. De nem. A tanár jó, de a csoport nagy része sokkal kevesebbet tud. Azt hiszem, fogok erről beszélni a tanárral.

Másikból csak annyit látok, hogy egyre több dolgot mond és ért héberül, és egyre gyorsabban és folyékonyabban válaszol. Bár a tanárra sokat panaszkodik, és az elmondottak alapján valóban nem tűnik egy IQ bajnoknak.

Alakul

D: Bejövök, mert jött a bácsi-szomszéd.
E: De miért, ők is kedves emberek, szoktak köszönni.
D: De én nem szoktam köszönni, mert nem tudok úgy köszönni, hogy sájom.
E: De hát most mondtad, hogy sálom!
D: De azt úgy mondtam neked, hogy nem tudom azt mondani.

Innentől elég meddővé vált a beszélgetésünk. De voltam ma a bölcsiben beszélgetni, hogy hogy mennek a dolgok, és azt mondták, hogy már egyszer mondta, hogy ken. Meg egyébként az alapján, amit mesél, nagyon sok mindent megért. Ma azt mondta, hogy Ádi azt mondta neki, hogy majd meg fogja tanulni mondani, amit akar. Ez azért elég bonyolult mondat. És válaszolni még nem tud, de tényleg ért. Tiki, a másik gondozónő azt mesélte, hogy kérte tőle, hogy vigye oda neki a babát, de közben nem mutatta. És Dovi megcsinálta. Az egyetlen probléma, hogy mindig elálmosodik ebéd közben, és alig bírják ébren tartani. Kikérdezett az alvási szokásainkról. Nem talált benne semmi kivetnivalót, de nem értette, hogy miért olyan álmos Dovi. A délelőtti program a következő: 8 előtt fejlesztő játékok. 8-1/4 9-ig ima, éneklés stb. 9-1/2 10-ig reggeli, aztán udvar, aztán benti játék, aztán kirándulás a kibucban (tehenek, kecskék, nyuszik, gyümölcsök), aztán bent gyümölcsevés, mesehallgatás, ebéd, szabad játék, alvásra rákészülés, és alvás. Mondtam neki, hogy én alapból sem csodálkozom, hogy egy ilyen program végére elfárad, de mindezt idegen nyelven azért elég megerőltető. Erre azt mondta, hogy ja, tényleg, ebben lehet valami.

A lényeg

Altatás közben (az első óra után) egyszer csak rám néz és azt mondja:

Ne sírj Mama, hogy Izraelbe jöttünk, mert az új lakásunkban van légkondi.

Hmm.

A melltartó története folytatódik

Kinyílt a mosózsák. Természetesen a három közül pont az, amelyikben a méregdrága melltartóm volt. Pedig jól becsuktam, vagy hatszor körbekötöttem. A bugyijaim nagy része is odalett. Van valami talált tárgyak kupac a mosodában, de arra csak azt mondta valaki (aki egyébként ezt a kötési technikát tanította), hogy nem jelenti azt, hogy mindenki megtalálja, amit keres. Hát mi azért holnap megpróbáljuk. Vicces lesz feltúrni a kupacokat. Drukkoljatok, anélkül a melltartó nélkül nem tudok élni. És mondjuk bugyival is kellemesebb, mint anélkül.

Újabb kalandunk az egészségüggyel

Dovi javában benne van a dackorszakban. Azt mondta rá a hébertanárnő, hogy "gil sel háuff", amikor mindenre csak duzzognak. Mondjuk Dovi nem duzzog, inkább röhög, miközben pont az ellenkezőjét csinálja, mint amit kéne. Szóval tegnap nagy nehezen meggyőztem, hogy menjünk vacsorázni, de csak azzal sikerült elérnem, hogy a hátamra teszem. Aztán persze elkezdett ugrálni, meg elszaladni. Végül valahogy sikerült megfognom a kezét, de elengedte magát, és megrándult a keze. Volt nagy sírás, nem tudta megmozdítani se. Akartunk rá valami hideget tenni, de a fagyasztónk üres (mert még tűzhelyünk sincs), úgyhogy kapott egy zacskó tejet. Kétségbeesve hívtam a nővért, de nem tudtam elmagyarázni, hogy mi történt pontosan. Mondta, hogy mindjárt az ebédlőhöz ér, menjünk oda, és megnézi. Valahogy rávettük Dovit, hogy menjünk, de minden mozdulatnál nagyon sírt. Volt már egy ilyen eset kb egy éve, amikor ugyanígy fel akartam tenni a hátamra, de messzebb volt, tőlem, mint számítottam. Akkor a sebészeten tették helyre, és napokig fájt neki még. Most is azt mondta Jáel a nővér, hogy lehet, hogy a csuklóját fájlalja, d igazából a könyöke ugrott ki a helyéről, és csak vissza kéne tenni valahogy. De neki nem sikerült. Felhívta az orvost, hogy ott van-e még a közelben, aki szerencsére még nem volt messze. Míg odaért, mindenki, aki vacsorázni ment jó alaposan megnézte, hogy milyen katasztrófa történt velünk már megint. A doktorbácsi biciklis ruhában jelent meg, és 3-4 próbálkozásra sikerült csak helyretennie a csontot. Az anatómia tudásom elég korlátozott, az is művészeti, de ahhoz pont elég volt, hogy elképzeljem, hogy mi történt, és hát nem volt jó belegondolni. Nem nagyon hittük el, de a nővérrel együtt azt bizonygatták, hogy ha sikerül végre visszatenni, rögtön elmúlik a fájdalom. Közben kérni kellett Dovit, hogy fogjon meg dolgokat, hogy lássák, hogy jó-e már. Aztán végre sikerült, szerintem ő is megdöbbent, mert kérdeztem, hogy akar-e szopizni, de nem akart. Nem akart elmenni onnan, ahol ült, úgyhogy kivittem neki a vacsorát. Jobb híján mi is ott ettünk, úgyhogy akkor meg annak jártak a csodájára az emberek, hogy hogy piknikezünk odakint. Mire hazamentünk, már semmi nem látszott a kezén az egészből. Aztán mikor otthon előjött a dolog, közölte, hogy én rántottam meg (mert a múltkor tényleg úgy volt). Na, kösz. Nem baj, a lényeg, hogy azt is megbeszéltük, hogy többet nem ugrándozik, amikor a hátamra teszem. Remélem, tényleg így lesz.

Kéne

Egy felfújható medence kiskád helyett, egy beülő Elinek, egy sámli Dovinak, egy edényszárító és néhány apróság. Például só. De ebben a miniboltban nem lehet kapni. Na jó, sót lehet, csak drágább. Bét Seán a legközelebbi város, Izrael második legkisebb városa, de állítólag ott lehet kapni ilyesmit. A szupermarketben nem, azt már néztük. Mást nem néztünk, mert ezt is csak úgy sikerült, hogy a bankba vitt el minket valaki (mert azt muszáj, és határidős volt), és megkértük, hogy később jöjjön értünk, hogy bemehessünk. Azalatt kiderült, hogy a kibucban a kolbo (bolt) minden híresztelés ellenére jóval drágább, mint az ottani nagy bolt. Szóval nem fogok 36 sékelért sámlit venni. A nevezett cuccok közül más nincs is. Viszont annyira jó lenne, ha már együtt fürödnének. És Eli nem csak addig lehetne a vízben, amíg le nem szakad a kezem. Tudom, hogy addig kéne valaki nyakára járni, míg be nem visz autóval, de ez azért nem olyan egyértelmű. Egyrészt nem is tudom, hogy kinek mikor van autója (mert mindenki a kibucét használja, de csak tagok kérhetik), másrészt, nem akarom, hogy ott nézze végig valaki, ahogy vásárolok.


Na, azóta ma sikerült bejutunk. Kiderült, hogy van egy lista, amin rajta van, hogy mikor megy be valaki a városba, és ha van hely, lehet csatlakozni. Elvileg előre is fel lehet iratkozni, de arról csak annyit tudtunk meg, hogy bonyolult, két nappal előre kell és az interneten. De a bácsi (Hezi) bevitt minket, és ez a lényeg. Sőt, még haza is hozott. Kicsit morcos és türelmetlen volt az elején, de aztán megenyhült, mikor kiderült, hogy még csak most költöztünk ide. Vettünk virágmagot, Másiknak valami mindenre jó csodaszert, éééés kiskádat és beülőt. Mondjuk ketten nem fognak beleférni így sem, valószínűleg. Sajnos. Talán majd, ha Eli ülni fog, és nem kell majd a beülő. Felfújható medencét akartam volna, de az túl nagy volt, és túl sok víz kellett volna bele.

A szomszéd

azt mondta, ha bármikor bármire szükségem van, forduljak hozzá. Lehet, hogy átkéredzkedem pisilni egyedül. Az a baj, hogy amikor Dovit kérem, hogy jöjjön ki, mert egyedül szeretnék menni, ő van helyzeti előnyben, mert nekem kell, ugye. Végül megállapodtunk egy együtt pisilésben, én a wc-be, ő a zuhany lefolyójába. Mijéjt? Mert szobatisztulsz.

(A szomszéd tényleg kedves, sütött még sütit is nekünk. Mi meg adtunk mindenkinek kókuszgolyót, mert csak azt tudtam sütés nélkül megcsinálni. Kéne egy sütő.)

Képek

Jó játék a locsoló, csak néha túl közel van.

Ilyen szép a fű.

 A híres nevezetes traktoros játszótér és gurulós csúszda.

 Bét knesszet és pálmafák.

 És ilyen fák vannak közel a házunkhoz. Valami különleges fikusz, vagy mi.

Dovi kezdi belakni a lakást

Ezek meg szimplán cukik. Eli úgy tud nézni Dovira, úgy várom, hogy igazán együtt játszanak.

Bölcsi hírek

Tegnap otthagytam Dovit a bölcsiben kb 10 percre. Nagyon sírt, aztán megnyugodott. Aztán mikor visszamentem, megint sírt, egészen amíg haza nem mentünk. És közben mondogatta, hogy azért sír, mert nélküle volt dolgom. Aztán megbeszéltük, hogy ma is megyünk, és ma is nélküle lesz dolgom. Erre ő, hogy akkor ő megint sírni fog. Mondtam, hogy szabad neki sírni, mert ez nehéz neki is, meg nekem is. Ma csak ketten mentünk, Eli itthon sírt Másikkal. Így könnyebb volt eljönnöm, mert tudtam, hogy itthon is kellek. De nagyon sírt és kapaszkodott szegény, mikor eljöttem. Aztán nemsokára hívtak, hogy minden rendben. A boltból jövet láttam is őket, ott sétált velük, nagyon cukik voltak. Egészen ebédig ott maradt, és mikor meglátott egyszer kért cicit, de aztán elvonta valami a figyelmét, és megebédelt, ls ragyogó arccal mesélte, hogy jó volt, és játszott és kirándult, és igazi bocikat látott és adott nekik enni füvet, mert azt szeretik. A gondozónéni meg videót csinált róla, hogy hogy játszik. Olyan profik, és annyira jó, hogy figyelnek rá is meg rám is.

(nem sok látszik belőlük, de csak telefon volt nálam, és nem mertem közelebb menni)

Tegnap még ráadásként itthon pucér fenékkel elkezdett szólni, hogy mikor kell pisilnie, és megy a lefolyóhoz.

Eli meg átfordult a hasáról a hátára.

Apróságok

Nagyon erősen süt a nap. Amikor kimegyünk, Dovi sikítva menekül és mondja, hogy "vegyél fel, vegyél fel, süt a nap!!!"

Megkezdtük a bölcsibe szokást. Nagyon profik a gondozók, nagyon tetszik. Azért aggódom, hogy milyen lesz neki, hogy nem értik, amit mond. Írtunk egy rövid listát a fontosabb szavakkal, hogy mégis valami támpontjuk legyen. Olyan kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz, amikor héberül megszólal majd.

Voltunk a boltban, jó drága minden. Majd be kéne mennünk Bét Seánba vásárolni. Kell egy edényszárító meg sámli, meg még egy csomó minden.

Ebédnél odajött egy néni, és magyarul kezdett velünk beszélni. Tel Avivban született, M.o-n még sose volt, a szülei magyarok.

Van egy nő, aki keramikus meg ilyesmik. Van egy műterme, de csak sötétben láttam, mert még sábesz volt. Majd még meglátogatom, és remélem, megengedi, hogy néha én is csináljak ott dolgokat.

És láttam ma egy mosható pelusos gyereket! De a testvérével volt, nem a szüleivel, úgyhogy nem tudtam bemutatkozni. Lassan én is előveszem a mieinket. Talán holnap kiderül, hogy hogy működik a mosoda pontosan. Lehet, hogy Dovira is azt kéne adni pár napig, mert a melegtől nagyon csúnya lett a bőre.

Lassan fogynak a dobozok, már szerintem minden kint van, amire most van szükségünk. Csak téli ruhák (amikre gondolni se tudok) és a Dovikonyha (ami később lesz kész) részei vannak még bent.

A sábesz is jó volt, de nem hiszem, hogy sokszor akarunk majd a heder ohelben enni este, mert Dovi már nagyon fáradt volt, és nem tudtam mit kezdeni vele. Otthon sokkal könnyebb lett volna. Amúgy kezd feloldódni, vannak ismerős emberek, helyek, tárgyak. Csak furcsa neki, hogy nem értik, amit mond. Tudja, hogy ez egy másik nyelv, de nem tudja hova tenni, hogy nem értik. Ő inkább megérti, hogy miről van szó, ha hozzá beszélnek.

Érkezésünk története

A képeket sebtében csináltam, hogy megörökítsem a beköltözés előtti állapotot, úgyhogy elnézést a minőségért. A berendezett lakásról szebbek lesznek.

Kedd reggel mindenki ideges, siet, aggódik, rossz az egész. Megjön Gy a taxis. Meglátja a csomagokat, majd közli, hogy ez ugyan hozzá nem fér be. Türtőztettem magam és nem kérdeztem meg, hogy még sose szállított alijázókat? Nem gondolta, hogy sok lesz a cucc? Na mindegy. Szólni kell Misinek, hogy jöjjön mégis. Szegény épp akkor feküdt vissza aludni. Jó későn érünk a reptérre. Még ott ragasztunk, pakolunk, a biciklit hozzá kell fóliázni a sporttáskához. Késik a gép egy órát. Még szerencse. Feladjuk a poggyászt, de rengeteg kézitáskánk marad így is. Egy óra mire átjutunk a biztonsági ellenőrzésen. Az egyik táskát ki kell nyitni, mert benne van a storage. Én meg mellé tettem a gyapjút, ami természetesen beleakad a zipzárba. Hát most megjegyeztem, hogy többet nem csinálunk ilyet. Jó sokáig próbálkozunk vele, aztán még tovább a visszacsukással, hogy tovább tudjunk menni. Szállunk be a gépbe, már majdnem ott vagyunk, mikor egyszercsak nem látjuk Dovit. Más felé nem mehetett, beszállt a gépbe. Utánaszaladok, nehogy megijedjen, hogy nem lát. Épp időben érkezem, már kezd keresni, kérdi, hogy hova ülünk. Felszállunk. A kajával nincs gondunk, Ervin sütött nekünk külön pogácsát, úgyhogy valahogy nem hiányzik a tojásporból készült rántotta. Azért víz lehetne több. Valahogy mindig csak egyikünket kínálják. Aztán hátraviszünk egy üveget, és kérjük, hogy töltsék meg.
Az első óra után érzem, hogy Dovi lázas. Nincs nálunk gyógyszer. Kapunk valakitől. De elég rosszul van szegény. Tele az orra, nem tud szopizni. Még ma is ezt mesélte. Volt egy futó gondolatom indulás előtt, hogy a kézipoggyászba kéne tenni az orrpumpát, de nem jutok hozzá, hogy megtegyem. Mire leszállunk, mindketten elalszanak az ölemben, meg se tudok mozdulni. Meg kell várnom, míg mindenki leszáll. Másik közben elmegy a babakocsiért, hogy tudjuk vinni a táskákat. Aztán a stewardessek jönnek segíteni. Mindenki a mi cuccainkat cipeli, még a pilóta is. Aztán valahogy kiderül, hogy alijáztunk. Hát miért nem mondtuk? Mert nem kérdezték. És akkor mi lett volna? Kapunk mégis több vizet? Kol hákávod. Azt hitték, a gyerekek miatt van ennyi cuccunk. Én még mindig nem hiszem el. Akarom nekik mondani, hogy ez csak ilyen egy év, vagy ki tudja mi lesz a végén, ez nem is velünk történik. Aztán hagyom, hogy legalább ők had örüljenek.
Aztán elég simán megérkezünk az irodába. Papírok, meg minden. Nem vészes. Másnap jöttünk rá, hogy jó lett volna a gyerekek második héber nevét is beleírni, amit magyarul végül nem engedélyeztettünk. Már mindegy. Aztán nagy nehezen eljutunk a taxihoz. Lassan megy, mert több kocsira van rakva a cuccunk, mint ahányan vagyunk, és mindig vissza kell menni az egyikért. Aztán előbb Petah Tikvára megyünk, mert a fiú, aki velünk együtt jött, ott fog lakni. Onnan még két óra autóval a kibuc. Szegény Dovinak már nagyon elege volt a végén. Fél 8-kor érkezünk meg, 12 óra utazás után. Az új lakásunkban az asztalon egy kedves levél és vacsora vár a szomszédoktól.
Dovi hajnalban 5-kor felkel, mert "elaludta magát". Játszunk kicsit, de hallom a légzésén, hogy ez nem egy sima megfázás, orvoshoz kell menni. Másnap szólok Dávidnak, aki nem tudom, ki itt, de ő segít nekünk mindenben. Elmegyünk, de itt csak nővér van, aki annyit állapít meg, hogy orvos kell. Ezt mondjuk én is tudtam. Minden esetre ad egy inhaláló gépet kölcsön. De be kell menni Bét Seánba az orvoshoz. De még nem vagyunk tagjai a biztosítónak. Szerencsére van velünk valaki, aki segít. Egy darabig megy a huzavona, hogy mi is legyen. Ráadásul összekevertem a táskákat és nem azt hoztam magunkkal, amiben a papírok vannak, ezért vissza is kell menni  kibucba megint. Néhány óra után sikerül bejutni a doktorhoz. Tüdőgyulladás. Ezt sejtettük már mindannyian. Kap antibiotikumot, szteroidot meg inhaláló hörgőtágítót. De valamiért a patikában is probléma, hogy nem vagyunk még tagok a biztosítónál, ezért el kell menni máshova megvenni. Valahogy hazaérünk. Amichaj, aki velük volt, meg akarja mutatni, hogy működik az inhaláló, de nem találjuk sehol. Végül estefelé lett meg, Dávid valahogy letette egy helyen, ahol megálltunk hazafelé jövet, és leadták a nővéreknél. A gyógyszerek hatására Dovi nagyon hamar jobban lett, ma már rohangált, a köhögésen kívül semmi baja. Éjjel viszont Eli lett lázas. De egyelőre egész máshogy néz ki, mint Dovi. Nem veszi olyan sípolva a levegőt, nem köhög, és tele az orra, ami Dovinak nincs. Reggel kapott kúpot, de azóta nem, és ezzel együtt lejjebb ment neki estére. Szóval reménykedünk.
Ma láttuk a bölcsit. Dovinak nagyon tetszett az udvar, még utána is ottmaradt játszani. A bölcsinénije is kedves. Vasárnap megyünk is már pár órára játszani.
Egy nő körbevezetett a kibucon, de kb semmire nem emlékszem, hogy hol van. Elivel ketten mentünk vele, mert Dovi már nagyon fáradt volt, és Másikkal hazajöttek. Láttuk a mosodát, amit még nem tudunk használni, mert kell hozzá valami szám. Meg van bolt, amit már nagyon meg kéne látogatni, de nem tudom, hogy fogom megtalálni megint. A mikve működése se volt teljesen tiszta, de majd ha aktuális lesz, megkérdem megint. Addigra már remélem, összebarátkozom valakivel.

Tök menő ez a bölcsiudvar. Első ránézésre olyan, mint egy roncstelep, de igazából kincsesbánya. Mindenhol van valami felfedeznivaló. És nagyon jó, hogy igazi tárgyakkal játszanak és azt csinálnak velük, amit akarnak.