Miért?

Tegnap a bölcsiben a beszoktatós anyukák lebuktattak. Az egyikük még a kislányának is elmesélte, hogy nekem kisbaba van a pocakomban, aki persze meg akarta nézni. Magyaráztuk is neki, hogy ott nő bent, lubickol, és játszik, aztán majd ki fog jönni, amikor elég nagy lesz és már nem fér többé a pocakomba. Szegény kislány meg csak kérdezgette, hogy "de miért" és emelgette a szoknyámat, hátha talál valami választ a kérdéseire. :)

Az kimaradt

hogy az okoskönyvek szerint most frissnek, fittnek és üdének kéne lennem, mert már nem vagyok rosszul, elmúlt a fáradékonyság, de még nem olyan nagy a hasam, hogy ne tudjak mozogni tőle. Hát én ezt valahogy egyáltalán nem érzem. Nem tudok egy olyan napot tervezni, ahol reggeltől késő délutánig programok vannak, és nem jövök haza pihenni közben. Ezen kívül folyton figyelnem kell rá, hogy egyek, mert ha nem, akkor elkezdek szédülni, és csak hosszas fekvés és szénhidrátbevitel segít rajtam. És még mindig nem kívánok sok mindent, sőt ebben a kérdésben határozott visszaesést érzek. (Szóval Judit, legalább nem hányok, de remélem ez megnyugtat egy kicsit.)

Terhestorna és szülésfelkészítő

Ezek lettek volna a ma esti programom (mindkettő először). A terhestornára azért nem jutottam el, mert annyira fáradt voltam, hogy muszáj volt egy órát pihennem, a szülésfelkészítőre meg azért, mert fél óra várakozás után közölték, hogy elmarad, mert mindenki szabadságon van. Mondjuk ha már se egy szülésznőt, se egy orvost nem tudtak keríteni, legalább kiírhatták volna az ajtóra, hogy hé hülyék, menjetek haza. Legalább ötvenen voltunk. Arról nem is beszélve, hogy ha tudtam volna, hogy csak egy egyórás tornát kell kibírnom, aztán mehetek aludni, talán meg bírtam volna magam erőltetni annyira, hogy mégis elmenjek arra a tornára. Vagy a halaszthatatlan dolgaimat elhalasztottam volna két órával, és akkor még a pihenés is belefért volna. Na mindegy, gám zo letová (ebből is jó fog kisülni).

Jó hír viszont, hogy a kisebbik Bukfenc (a nagyobbik én vagyok) tegnap és ma valami fergeteges bulit csapott odabent. Ezt már nem lehet a beleimre fogni. :)

Holnap kezdődik a bölcsi

És nem mondhatni,  hogy nagyon lenne kedvem hozzá... De legalább felpörögnek majd az események, lesz vérvétel, nemsokára megint ultrahang meg védőnő. Meglátjuk.

Kicsit félek az új gyerekektől, mert nagyon kicsik és egyszerre négyüket kell beszoktatni. Ezen kívül pelenkázni is kell őket, amivel a a baj, hogy a pelenkázó derékmagasságban van, oda pedig valahogy fel kell jutni a gyerekeknek. Ezen kívül megbeszéltük még szünet előtt, hogy összeszedem a hetiszakaszokat röviden, hogy ne akkor kelljen nézegetni, hogy miről is szól. De kapásból az első 7 nem igazán szól másról, mint törvényekről. Azt nagy nehezen el tudnám képzelni, hogy a tavalyi nagy (már óvodás) gyerekeknek hogyan találok benne valami érdekeset, de a másfél éveseknek? Na mindegy, Szimhát Tóráig kell kihúznunk valahogy, onnan már jönnek a mesésebb részek.

Csipkebogyó

Erre a bejegyzésre már nagyon régen készülök. Ez a csipkebokor az ablakunk előtt áll, így igazából láttam, hogyan változik át csupasz botok és piros bogyók halmazából virágzó bokorrá, és vissza. Jó így látni a természetet, hogy tavasszal nem csak úgy általában virágoznak a fák meg a bokrok, hanem az én csipkebokrom virágzik. És amikor leesnek a szirmai, már ott vannak alattuk a kis zöld csipkebogyók, amelyeket napról napra látok pirosodni. A legszebb pedig, hogy amikor tavasszal megjelennek az új bimbók, még ott vannak a tavalyi, fonnyadt bogyók is.

A bölcsiben történt, amikor a csipkés aljú szoknyám volt rajtam. Maya jött az anyukájával, aki mondta neki, hogy nézze, milyen szép csipkés a szoknyám. Erre Maya: "mint a tea!" Merthogy csipkebogyóteát iszunk minden reggel. :)

Új szoknyák

Úgy döntöttem, hogy megpukkadhatnak a kismamaruhás boltok, nem veszek csúnya szoknyát sok pénzért. Varrtam kettőt, amik jók még nyár végére, meg őszre is harisnyával. Az egyik elegánsabb, a másik meg farmer, és van zsebe is. :) A maradék anyagokból meg majd varrok hozzájuk táskát is.

Már csak a fölsőkkel lesz gondom, de egyelőre vannak jók. Majd télen veszek pár jó kis bő pulcsit. :)

Megint egy furcsa álom

A kórházban voltam, és épp szülni mentem. Valahogy a hasam nem volt sokkal nagyobb a mostaninál és fájásaim sem voltak, de az orvosok (vagy talán csak a szülésznő?) azt mondták, hogy most kell szülnöm. Aztán lefektettek egy ágyra, és elővettek valami kést. Kérdeztem, hogy az meg minek, én normálisan fogok szülni, nem császárral? Erre ők, hogy nem baj, ezt akkor is így kell csinálni. Vágtak egy kis sebet a hasamon, majd kihúzták a köldökzsinórt! Aztán közölték, hogy jó, most menjek sétálni vagy amit akarok, megvárjuk, míg beindul a szülés. El is indultam, hogy körülnézzek a kórházban. Elég érdekes dolgokat láttam, például koncerttermet. De fájásaim csak nem voltak. Aztán elkezdtem érezni valami pici dolgokat, és nem tudtam megállapítani, hogy most csak nagyon szeretném a szülést és beképzelem magamnak, vagy ez tényleg csak ennyire fáj. visszamentem az orvoshoz, hogy nézze meg, hogy mi újság, de épp mikor bementem volna valahogy bevillant, hogy milyen jó, hogy most ezt álmodom, legalább fogom tudni, hogy milyen a szülés. Erre felébredtem...

Anya leszek

• És ennek megfelelően kezdenek bennem felébredni az anyai érzések. Főleg amikor ilyet látok. Meg akkor is, amikor ilyet. Az elsőt nem kommentálom, mert nincs értelme. De ezek a nyelvoktatást variáló nemtomkik aztán tényleg... Hogy nehogy elbízzák magukat, mert angolul megtanulni túl könnyű?! Na persze, majd a latin igeragozás után marára lesz kedvük egy új nyelvbe belekezdeni. Arról nem is beszélve, hogy a latint, mint holt nyelvet nem használják beszédre. A nyelvvizsgán is csak olvasni meg fordítani kell. Azután aztán marha könnyű új nyelvet tanulni, hogy fogalma sincs a szegény gyereknek, hogy milyen egy másik nyelven beszélni, pláne gondolkozni. Meg hogy angolul amúgy is megtanulnak, mert mindenhol azt hallják? Hát hány ember él Magyarországon, aki nem tud angolul, pedig még tanulta is? Talán fektetnének inkább kicsit több energiát abba, hogy a helyes kiejtést is megtanítsák a gyerekeknek, amíg még kicsik és van esélyük megtanulni valamennyire. 

• A végére hagytam a vidámabbat: amikor gyerekekkel vagyok, és valami jót csinálunk velük, vagy valamit nagyon élveznek, végre nem az a gondolat jelenik meg nagy piros betűkkel a fejemben, hogy "jajj, nekem mikor lesz már végre kisbabám?", hanem elkezdem tervezgetni, hogy Pistitől kérek  hanukára ilyen fürdőruhát, és akkor majd elmegyünk babaúszásra. Aztán ha kicsit megnőtt, Pisti nagy örömére az a Akvaparkba is. :)

Most aztán tényleg

meg kell tanulnom nemet mondani az olyan dolgokra, amiket nem bírok, nem pedig utólag panaszkodni, hogy milyen fáradt vagyok, amikor már lábra sem tudok állni. Elég sokszor elértem már a nagyon kifáradást, igazán észrevehetném mostmár azt is, ha épp csak közeledem hozzá.

Ma először

valaki minden előzetes tájékoztatás nélkül megkérdezte, hogy "és visszamész a bölcsibe szeptembertől?". Aztán meg azt, hogy "Meddig fogsz dolgozni?".
Szóval igen, egyértelműen látszik a külső szemlélő számára is. (Persze lehet, hogy valaki megsúgta neki előtte, de ezzel az eshetőséggel inkább nem számolok.)

Kicsit a csomagolásról is

(Ez itt Eszterke kicsiben)

Az a furcsa, hogy sokan mesélik, hogy amikor terhesek voltak mennyire rosszul érezték magukat, és alig bírtak tükörbe nézni, meg hogy akkorák voltak, mint egy bálna.

Nem tudom, hogy leszek ezzel 4-5 hónap múlva, de most kifejezetten jól érzem magam. Élvezem, hogy már látszik a pocakom (bár nem mindenki számára egyértelmű még), és nem kell takargatnom. Mindig is utáltam, ha látszik a hasam, és ki nem állhattam, ha valaki nézte. Most viszont élvezem, hogy szabad nagynak lennie, hiszen van benne egy gyerek. :) Persze nyilván figyelek rá, hogy ne hízzak túl sokat, de ez ezen az érzésen nem változtat. Most az öltözködésnél inkább az a szempont, hogy minél jobban látszódjon., nem pedig a takargatás. :) Még a végén a terhesség fogja helyretenni az önértékelésemet. Tök jó!

Mozog!

Ma délben határozottan éreztem valami furcsa remegés- vagy dobolás-félét. Gondoltam, hát ez meg mi volt, gyorsan mégegyszer akarom érezni, hogy jobban behatároljam. De mégegyszer nem éreztem (azóta sem). Épp a kiduson voltunk, úgyhogy Valit kérdeztem, azt mondta, jól gondolom, hogy azt gondolom. :)
Persze tudom, hogy ez nem jelenti azt, hogy mostantól napi rendszerességgel ez lesz, de azért jó tudni, hogy valami történik odabent. Meg hogy őbabócasága szereti a sütit. :)

Nyaff

Na jó, tegnap végül megálltam, hogy panaszkodós bejegyzést írjak a derékfájásomról. Aztán reggelre el is múlt, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra, hogy nem sajnáltattam magam fölöslegesen. De mostanra megint visszajött, és fáj!

Egyszer

Ha majd Babóca (és a testvérkéi) már nem csak 20 cm-re fog(nak) látni, és érdekelni fogják ő(ke)t a külvilág dolgai, akkor minden hónapban egyszer kirándulni megyünk majd. Viszünk növény-, madár-, meg rovarhatározót. Nem sietünk, hanem mindenhol elidőzunk egy kicsit, ahol valami érdekeset találunk. Tudni fogjuk a növények nevét, és nem félünk majd a futrinkától. Sőt rajzlapot is viszünk, és ha valami szépet látunk, lesz időnk megállni, és lerajzolni, nem pedig a fényképezőgépünkkel kattintgatni. És majd senki nem mondja nekik, hogy hé, az a fű nem is piros, és hogy az ott nem is hegy, hanem csak egy fa. Minden úgy lesz jó, ahogy ők látják.

(Macikáéknál ilyen virág nőtt a kertben, amit nagyon szerettem. Másik mondja, hogy fürtös gyönygyikének hívják. Szépe neve van. :))

Védőnőnél is voltam

Pénteken. Nem is volt olyan rossz. Sokan ijesztgettek vele, hogy a védőnők maradiak, azt mondják, hagyd az ágyban sírni a gyereket stb. Ő egész kedves volt, több, mint egy órát voltam nála, felírt mindent, adott kiskönyvet, kérdezgetett, én válaszoltam. Igazából most először éreztem úgy, hogy valakinek tényleg van ideje rám, és tényleg érdeklem. Nyilván lesznek véleménykülönbségek, ha nem is a terhességgel kapcsolatban, de a gyereknevelésben biztos, vagy legalábbis elég valószínű. De így elsőre elég nyitottnak tűnt, szóval remélem, ez így is marad.
És mostmár csak a szülésznőválasztás van hátra ahhoz, hogy mindenkit megismerjek, akiket a következő hónapokban gyakrabban kell látnom. Ez persze nem kötelező, de mivel az orvosom ki tudja, hogy ott lesz-e a szülésnél, szeretnék valakit, akit nem először látok életemben. Persze ez a választás nem olyan egyszerű, mert ugye tisztán szimpátia alapján kell hogy történjen, de hogy tudom kiválasztani egy halom név közül, hogy ki a szimpatikus? Nincs más választás, el kell mennem a kórházba. De ott aztán mit mondok? Helló, jöttem megnézni a szülésznőket, most akkor legyenek szívesek, álljanak sorba, és mutatkozzanak be.
Persze Vali megijesztett kicsit, hogy már nem lesz hely az ő szülésznőjénél, mert ő is 12 hetesen szólt neki, és még éppen befért. Kedves az a nő, meg minden (ő a recepciós néha a rendelőben), de nem az a szerelem első látásra.
Szóval azt hiszem, nem fogok sietni a dologgal (az orvos legközelebb szeretne beszélni a szülésről a szülésznővel együtt, de az még 5 hét), elmegyek a Tétényibe a szülésfelkészítő tanfolyamra augusztus végétől, és akkor megismerem őket. Ez lesz.

Igazuk van az okoskönyveknek

Az első trimeszter után tényleg elég eseménytelen a terhesség. Hacsak az állandó orvoshozjárást és vérvételeket nem számítjuk. De az a helyzet, hogy nem számítjuk, mert mostanra már hozzászoktunk. Ma is voltam vérvételen. Ráadásul nekem kellett eldöntenem, hogy milyen fajta vizsgálatot kérek, és ez szerintem nem fair. Vagy mondják meg, mi legyen, vagy ne csináljanak semmit. De hogy én tudjam, hogy a kombinált, integrált vagy négyes meg tudomisénmilyen teszt a legjobb és a legbiztosabb eredményt adó, azért elég nagy elvárás egy ötperces felvilágosítás után. Meg ugye nem javasolnak semmit, csak hogy ha így akarod, ezt is lehet, vagy ha úgy akkor azt is. Na mindegy, végül kértem egy integrált tesztet, azzal mindent mérnek, és le van tudva a dolog. Majd meglátják, és megnyugszanak, hogy nincs semmi baj. Én nem fogok megnyugodni, mert én már most tudom, hogy nincs semmi baj. Az uh megmutatta és kész. Mindene össze van záródva, a tarkóredője meg pont jó méretű. Amúgy meg nem vagyok éppen abban a korban, amikor akkora nagy esélye lenne a Down-kórnak.

Első nem titkos blogbejegyzés

És igen, ma voltunk a 12 hetes ultrahangon, és minden rendben volt. Dobogott a szíve, hallottuk meg láttuk is (illetve csak Másik látta, akkor én épp azt kerestem, hogy melyik a feje a képen), megvan minden végtagja. Eleinte nem akarta annyira mutogatni magát, mert éppen aludt. Mondta is a pasi, hogy milyen nyugodt gyerek. (Lehet, hogy mégse Nózira fog hasonlítani?) Köhögéssel meg nevetéssel kellett felébresztenem és rávennem, hogy fordítsa el a fejét a tarkóredő méréséhez. Végül az is rendben volt szerencsére. Hiába mondogattam magamnak (meg a Másikkal mondogattattam naponta kb 10-szer), hogy minden rendben van, azért nagyon megkönnyebbültem.

Negyedik számú titkos blogbejegyzés

(2011.07.22.)

Úgy látszik kezdenek enyhülni a szédülések és a kajaundorok. Enyhülni, nem megszűnni, attól még nem kell félni. Viszont ezzel egyidőben jönnek a hangulatingadozások. Remek. Délután, mikor bevertem a fájós lábujjamat, 10 percig bőgtem reménytelenül. Még szerencse, hogy Másik nem volt itthon, rögtön abbahagyatta volna velem, hogy ne csináljak ilyen hisztit, és különben is, hogy fogom így elviselni a szülést, ha már ennyi fájdalomtól is kiborulok. Úgy látszik, ő nem tudja, milyen jó érzés néha nem fegyelmezettnek lenni, nem gondolni rá, hogy ez a viselkedés társadalmilag mennyire elfogadott (vagy épp nem az), hanem egyszerűen csak sírni és kiabálni és szomorúnak lenni. Ki kéne próbálnia.

Harmadik számú titkos blogbejegyzés

(2011. 07.12.)

Az aggódós és az örülős napok nagyjából felváltva törnek rám. Amikor az előbbi van, nem tudom megnyugtatni magam, mindenáron tudni szeretném, hogy minden rendben odabenn. Ilyenkor sose szédülök persze. Úgy várom már, hogy elteljen az a három hét, és láthassam végre!

Máskor meg teljes nyugalom száll rám, kiegyensúlyozott vagyok, boldog, és mindenkinek elújságolnám a hírt. Ma is ez van. Lett is délutánra egy jó kis hányingerem. Szerencsére a dolgok hihetetlen egybeesése folytán volt itthon kóla (sose szokott, csak Barbusék hozták filmnézésre a múltkor) és Juditnak köszönhetően megtudtam, hogy segít a hányingeren. Tényleg segített. És még jól is esett, pedig különben utálom a kólát. :)

Második számú titkos blogbejegyzés

(2011. 07.10.)

Lassan kezdem elviselni az ennivalók gondolatát. Na jó, a tojás meg a hal még mindig tiltólistán vannak, de egyéb főttkajákat már néha meg is tudok enni. Sőt, azon gondolkozom, hogy csináljak-e Másiknak lángost ebédre. Merthogy elment szegény Sopronba, a világ végére, hogy kifizesse előre a panziót, ahova augusztusban megyünk, mert akkor már nem lesz érvényes az üdülési csekk. Egy félálomban megkent sajtoszsömlét tudtam adni neki útravalóul, úgyhogy valamit muszáj alkotnom, mire hazaér. Egyelőre még a császármorzsa van versenyben, de az ugye édes, ő meg jobban szereti a sósat. Meg most cserélték ki az ablakokat nálunk (ez egy külön történet), úgyhogy most a konyhában a tűzhely felől nyílik, ami azt jelenti, hogy talán jobban szellőzik. Esetleg megkockáztatom azt a lángost…

A Babóca dologról egyre többen tudnak, a bölcsiben is mindenki, meg a zsinagógában sem titok már. Mindenki nagyon örül. Mi is. :) És tök furcsa, de akik eddig is tudták, de lakat volt téve a szájukra, mesélik, hogy többen mentek oda hozzájuk, hogy babát várok-e. Fura. Mert tényleg vannak olyanok, akik régóta ismernek, meg amúgy is ki van hegyezve a szemük az ilyesmire, ők rájöttek nyilván, de olyanok is kérdezgetik, akik nem is ismernek olyan jól és főleg nem látnak olyan gyakran. Na mindegy, nemsokára úgysem tudom majd letagadni, nem mintha akarnám persze. :) Még három hét és 12 hetes lesz, és bár próbálok most sem aggódni, de onnantól még kevésbe fogok, ígérem!

Első számú titkos blogbejegyzés

2011. július 3.

Bevallom, eddig titkolóztam előttetek egy kicsit. De ennek vége, itt van minden, amiről lemaradtatok.

 

Hát igen, minden jel arra mutat, hogy nem vagyunk egyedül. Vagyis hogy valaki lakik bennem. Ezt néha jelzi is, bár egyelőre elég közvetett módon, szédüléssel és kajaundorral. Meg némi pocaknövekedéssel persze. A lényeg, hogy ezentúl nagyrészt erről fog szólni az élet, és így a blog is természetesen. Egyébként mindhárman nagyjából jól viseljük az akadályokat. Másiknak egyelőre le kell mondania a házikosztról, mivelhogy nem tudok huzamosabb időnél (értsd 3 perc) többet eltölteni
a tűzhely mellett. Ha mégis, akkor semmi olyat nem tudok csinálni, aminek szaga van. (Ma pl pogácsát ebédelünk). Ez eléggé leszűkíti az amúgy sem nagyon tág lehetőségeinket. Főleg, hogy pl a főtt tojás és a hal gondolatától is hányingerem van. Szerencsére ez könnyen megszüntethető, csak nem szabad gondolnom ezekre a bizonyos dolgokra. Ez persze a főzést nehezíti meg, mert még el sem jutottam a gáztűzhely meggyújtásáig, a szagokig meg pláne, már telitődtem az ételek gondolatával... Szóval egyelőre a nyers gyümölcsöket és zöldségeket szeretjük, mi ketten legalábbis (meg a sütiket persze, ebben biztos rám hasonlít), Másik meg ehet Laky konyhás menzakaját, vagy mehet anyukájához ebédelni. Szegény. A pocaknövekedés kezd egyre látványosabb lenni, a szoknyák dereka hetek óta szorít. Vettem is pár hete egy kismamaszoknyát egy outletben, az eladó jól szórakozott rajtam, mert még nem látszott semmi. De hát szorított, nem tehetek róla. Aztán múlt hétvégén egyet varrtam, egy régi szoknyámat meg brutális módon átalakítottam. Most van ez a három. Lassan felsőket is kell szereznem, meg ugye harisnyát, ha ilyen szép marad az idő. Hogy
ez is mekkora biznisz azoknak, akik ebből élnek... Minden blogban meg újságcikkben az van, hogy az ember csak öltözzön úgy, mint eddig, meg hogy nem kell stílust változtatni. Na persze. De ha mindenhol csak nadrágok, meg köldökig kivágott fölsők, esetleg miniszoknyák (!) vannak, ezt igencsak nehéz megtenni. (De komolyan, a sima ruhatárammal is nagy problémáim vannak bővítés terén, csak ott több időm volt (pl félév Izraelben), és összegyűltek a dolgok. Eddig egy bolt honlapján láttam néhány viszonylag normális felsőt, de azok meg nyilván horror áron vannak.) Ki az, amúgy, aki terhesen, nagy pocakkal, visszeres lábakkal miniszoknyát vesz fel? Meg mi ez a hülyeség, hogy ha az embernek nagy a hasa, arról a kilógó mellekkel kell elterelni a figyelmet? Na a lényeg, hogy egyelőre nincs szó a stílusom megőrzéséről, ha valami nagyjából, ilyen-olyan toldásokkal elég
cnieszesre alakítható, akkor már örülünk. Ezen kívül nehézségeim csak a hidegallergiával vannak, amire nem lehet gyógyszert szedni ugye, és rohadtul viszket, meg a néha rámtörő egésznapos migrénes fejfájásokkal (szintén gyógyszer nélkül). Az allergia állítólag a 16. hét (még kb. 2 hónap) után enyhülhet. Remélem is, mert ez a nyár még hagyján így, de februárig nem tudom, hogy bírnám ki a folyamatos viszketést és a mindenemet elborító vörös hólyagokat... De egyébként nagyon jó lesz, meg már most az, csak mostmég nagyon kevesen tudják a dolgot, és nem lehet ennyire nyíltan örülni. Bár szerintem a többiek is tudják, csak nem mondják. Nem baj, nemsokára már nem lesz titkos a dolog. Szóval tök jó lesz, mert ahogy Barbussal meg Valcsival márciusban megbeszéltük, jövő márciusban együtt fogjuk tologatni a babakocsit a parkban. :)