Utca

Épp a Hordozóházba mentem be, amikor egy néni leszólít:

-Azt hol vetted?!
-Mit, a gyereket a kabátot?
-Igen, ez milyen jó ötlet!
-Varrónő csinálta.
-Mert volt régen olyan hordóka, de az kényelmetlen volt (itt elég zagyva volt a dolog, nem pontosan emlékszem). És tudod miért jó? Mert a gyerek kevésbé fázik!
-Igen -mondom- azért van..

Hm.

Majdnem

Épp el akartam mesélni, hogy tegnap éjjel csak kétszer keltünk. Ma viszont 11-kor sikerült csak ágyba dugni a lurkót, azt sem könnyen. Teljesen felpörgött, a szopi nem is segített, csak Papa-féle ringatás és éneklés.

Szerencséje, hogy annyira cuki. Így még azt is értékeltem, amikor Kajla ketrecénél úgy dobolt, hogy a fél kezével ütötte a rácsot, és amikor épp emelte, akkor nem is támaszkodott. És ezt vagy 6-7 szer. Mindjárt elindul.

A mosipelus története

És ezt is megértük. Eszterke beszerzett néhány mosipelust. Sőt, a következő csomag is meg van rendelve.
Már szülés előtt is be-befurakodott az agyamba a gondolat, hogy ezt ki kéne próbálni, de aztán  mindig arra jutottam, hogy a fene fog még pelusokat is mosni. Aztán azóta is felmerült néha a dolog, de elvetettem. Azonban a múltkori betegség alatt az antibiotikumos hasmenéstől olyan piros lett Dovi popsija, hogy hozzáérni sem lehetett. És mivel azt olvastam, hogy a texilpelenkával ilyen nem fordul elő annyira, kínomban felnegyedeltem egyet és betettem az eldobhatóba, hogy ne azzal érintkezzen a bőre. Néhány nap alatt majdnem teljesen rendbe jött. Szóval meggyőzött, döntöttem. Akkor miért vártam mégis ennyi ideig a megrendeléssel? Hát azért, mert a régi tetrapelus-gumibugyi kombinációhoz képest most van kb százféle. All.In-One, zsebes, külső, belső, prefold, pop-in, snappy és hasonló szavak röpködtek a fejem fölött a témában. És egyik sem boltban kapható, csak netről, szóval még odamenni se lehet, hogy megnézzem a különbséget. Végül vettem egy próbacsomagot, amiben volt egy külső (arra való, hogy ne engedje át a nedvességet) és egy belső (ez meg felszívja) és egy kakifogó papír. A külső még rendben volt, de a belső ahelyett, hogy egy kis puha pelus lett volna, valami nagy és merev lepedő volt a közepén megvastagítva. Aztán kiderítettem, hogy ez a prefold (előre hajtott, ugye) nevű cucc. Hát nem ilyennek képzeltem. Elsőre inkább megnéztem néhány youtube videót, hogy hogy kel a hagyományosat hajtogatni, és azt próbáltam beletenni a külsőbe. Egész jó volt egyébként. Aztán a nap vége felé rávettem magam erre a prefoldra is, valahogy beletuszkoltam a külsőbe. Aztán este kimostam őket, és a nagy merev lepedő helyett kijött a gépből egy puha pelus, amit sokkal könnyebb volt hajtogatni. Hurrá! Aztán olvastam, hogy minél többször mossa az ember, annál jobban beszívja a nedvességet.
Egy nehézség van vele, hogy Dovi nem szeret lefektetve lenni a pelenkázón (meg máshol sem), úgyhogy elég nagy kihívás egy olyan pelust ráadni, ami ráadásul több részből áll. Végül kis erőszakoskodással (hozzá vagyunk szokva orrszívás és -csöppentés témában) és trükközéssel sikerült. Nem tudom, mi vezérelt, de felállítottam Dovit és nekitámasztottam a falnak, amíg igazgattam. És ott maradt! Megállt a fal mellett! És még élvezte is.

És hihetetlen, hogy ez a maci a fönti matricán mennyire közel van már az egyhez...

Fürdik

Kéne rendszeresítenem egy párnát a fürdőbe a kád elé, és akkor azon ülhetnék, és dobálhatnám vissza a játékokat. Így is lesz.

Megint

Vagy 5 percet egyedül játszott, amíg én a gép előtt ültem. Ezért is hálásnak kell lenni. Pedig előtte másfél órán át altattam, hogy aztán a végén mégis felébredjen. És különben is hőemelkedése van. Már megint. És nekem is tele a fejem. Már megint. És nem találom a gyógyszert. Szintén már megint. Nem tudom, mi ez az állandó megfázás nálam. Épp azon agyalok, hogy biztos a stressz miatt van, mert tanultuk a Tanfolyamon, hogy olyankor leáll az immunrendszer. És én biztos nem is veszem észre, hogy állandóan stresszben élek (ilyesmiről is tanultunk). Mert nem festek (többek között). Mert már lassan nem is szeretnék. Mert fölösleges olyanra vágyakoznom, ami úgysem lesz. Ha nem vágyom rá, legalább nem csalódom. Ugyanakkor félek, hogy nem fogok festeni, mert megfogadtam magamnak, hogy márpedig én nem leszek olyan, aki elvégzi az egyetemet, aztán hagyja az egészet a francba. Azért dolgoztam, hogy festő legyek, nem azért, hogy legyen egy papírom róla, hogy akár festő is lehetnék. De nem tudok festeni, mert mindig van valami. Vagy valami dolgom/dolgunk van, vagy nincs senki, aki vigyázhatna Dovira, vagy van, de ő épp megbetegszik, vagy van, aki vigyázzon rá, és ő épp nem betegszik meg, de aztán a rengeteg szervezés miatt valahogy átcsúszik délutánra, amikor meg már Dovi vagy álmos, vagy éhes, vagy nyűgös, és csak én vagyok jó neki. Szóval hiába lenne itt valaki, aki játszik vele, nem lehet, mert folyton engem keres. Amikor még nem volt gyerekem, mindig kiakadtam a kisgyerekes szülők agylövésén, hogy mindennek pont úgy és akkor kellett történnie, ahogy ők azt kitalálták. Most már valahogy kezdem érteni. Nem tartom magam rugalmatlannak, de vannak dolgok, amiket most kell csinálni, különben nincs értelme. Mert én látom, hogy most van Dovi olyan állapotban, hogy el lehet vinni a játszótérre, vagy lehet vele nélkülem játszani egy órát stb. És ha még előtte ezt meg azt kell csinálni, akkor letelik az az idő, és azalatt is én vagyok vele, és megint nem festettem.

És egyébként azért is hálásnak kell lenni, hogy bár 5 perc után már nem játszott egyedül a szobában, hanem itt van a lábamnál, azért mégiscsak hagy írni. Hálás is vagyok.

Hol a Dovi?

Ez az egyik kedvenc játéka, én meg büszke vagyok rá, hogy ilyen nagy és önálló.
(Van még több videó is, de egyszerre csak egyet teszek fel, nehogy megunjátok.)

Gyanús

Tegnap fürdés után:

"Dovi, ki karmolta már meg megint a szemed alatt"
"A Papa"

Ma reggel az ágyban:

"Dovi, ki húzta meg a hajamat?"
"A Papa"

Hm.

Hogy van az

hogy ha arról van szó, hogy a gyerekkel mondjuk ide meg oda megy az ember, meg ezt meg azt csinál, akkor sokan lekicsinylően mondják, hogy, az csak anyukának kell. Ha meg arról van szó, hogy egy gyereket mondjuk mindig felvesznek, ha sír, mindig megszoptatnak, ha éjjel felkel, és egyáltalán megadják neki, amit szeretne, akkor az nem jó, mert jaj, mi lesz, túl jó annak a gyereknek, és elkényeztetjük. Most akkor mit szeretnénk, kinek legyen jó? Vagy senkinek se? Miért?
(Így lesz a sok frusztrált felnőtt, aki nem hiszi el, hogy megérdemli, hogy jó legyen neki)

Voltam egy La Leche Liga baba-mama csoportban, és nagyon jó volt. Úgy működik, hogy mindig van egy központi téma, most hozzátáplálás, elválasztás, elválasztódás volt. Arról a vezető beszél néhány percet, aztán lehet kérdezni. De a kérdésekre nem egyszerűen válaszol a vezető, a többiek meg ámulnak, hogy milyen okos, hanem a többi anyuka válaszol, és közösen gondolkoznak a saját tapasztalataik alapján. A vezető meg nem hurrogja le őket, hogy hülyeséget mondanak, csak mond még valamit a végén, ha éppen úgy alakul. És ha valakinek nem tetszik, amit mond, akkor nem sulykolja, hogy te márpedig szaranya vagy, ha nem szoptatsz 4-5 évig, alszol együtt a gyerekkel, használsz textilpelenkát, szülsz otthon és hordozol napi 24 órában. És az is külön jó, hogy ha az ember kérdez valamit, akkor mind a 10-15 ember csak rá figyel, és az ő problémáján gondolkozik, és segíteni akar.

Az én problémámra persze nincs megoldás, ezt tudom is, vagyis van, úgy hívják, idő. Mégis mindenhol megkérdezem, hátha valaki okosat mond. Vagy legalább kiderül, hogy mindenki más is átesik ezen az időszakon, és egyszerűen túl kell élni. Az alvásproblémára gondolok természetesen.

Cukiságok

Dovi ül az etetőszékben és banánt eszik. Én tartom, ő harapja. Aztán egyszer túl nagyot harap, kiveszi a szájából és visszateszi a banánra.

Szombaton rámjött az alvásroham, és kértem Másikat, hogy kicsit építőkockázzanak a Kisebbikkel. Épp lefeküdtem az ágyra, amikor egy vigyorgó fej is megjelent az ágy lábánál. Örült neki, hogy megtalált. Felvettem, dögönyöztem kicsit, és letettem. Ezt még néhányszor megismételte, úgyhogy elbújtam a takaró alá. Erre nem odajött és lerángatta rólam?

Ma reggel is Másikra volt bízva, amíg zuhanyoztam. Aztán megjelent az ajtóban.

Általában nagyon aranyos, hogy mindent megoszt velünk. Akármit rág, már dugja is a szánkba, hogy mi is együnk belőle.

Rendelőben voltunk, és a várakozók épp olvadoztak, hogy milyen aranyos és barátságos kisgyerek, amikor ráadásként dobott egy puszit is. Ez újdonság egyébként, állandóan csinálja, főleg evés közben.

Ma voltak itt Zsófiék, és amikor felvették a kabátjukat, Dovi integetett nekik. Tehát felfogta, hogy kabát=elmennek=integetünk. Milyen okos!

Gyerekzár

Vasárnapi programnak azt terveztük, hogy feltesszük az örökölt gyerekzárakat az ajtókra és fiókokra. Ebből végül annyi lett, hogy egy fiókra valahogy felszenvedte a dolgot Másik. De nem tetszik. Egyrészt azt megakadályozza, hogy Dovi betolja a fiókot és rácsukja a kezét, meg azt is, hogy kipakoljon a fiókból (utóbbi pedig kicsit sem zavar), de azt nem, hogy a fölötte lévő fiókot ráhúzza a kezére. És ha mondjuk azon is lenne ilyen cucc, és jól beszorulna a keze, akkor megszívnánk, merthogy kinyitni, azt nem tudom. Így érzem magam. (valamiért nem tudom itt megjeleníteni a videót, mert nincs rajta a listán, hiába másolom be a címét)

Update: Viszont elpakoltam a fürdőből a vasalódeszkát és a vegyszereket. Tök jó volt úgy zuhanyozni, hogy közben Dovit nem kellett a hintaszékbe kötöznöm (mert ő már nagyfiú, és nem szeret bekötve lenni), hanem kedvesen ácsoroghatott a kád szélénél és érdeklődve nézte, hogy mit csinálok.

Kötődés

Megint olvasom az F-től kapott könyvet az érintés fontosságáról, úgyhogy kedvet kaptam, hogy Dovival együtt fürödjek. Bőrkontaktus, kötődés, biztonság, ilyenek. Időspórolásnak is jó volt mellesleg. Szerintem Dovi két következtetést vont le az egészből: kevésbé fért el a kádban, mint máskor, viszont engem használhatott mászókának, hogy elérje a fürdetős flakont a kád szélén...

Dovi tereget

Igen, annyira cuki volt, hogy nem volt elég 5 10 sorozatképet csinálnom róla, abból kellett egy kollázs, amit a facebookra tettem, és igen, még egy videó is van. Mentségemre szóljon, hogy nincs mit tenni, tényleg cuki.

Okosodik

Dovi meghallotta a kapucsengőt, majd talpalt az ajtóhoz, és ott négykézláb várta míg Papa és Nagymama bejönnek.

A formabedobó nagy nyílásán gond nélkül bedobálja a formákat és a kis nyílásoknak is érti a lényegét, próbálkozik is, csak még nem megy. De láthatóan finomodnak a mozdulatai. Aztán persze van, hogy megunja az egészet, és inkább minél messzebbre hajítja a dolgokat, aztán meg utánuk mászik.

Kinyitja és becsukja az ajtót.

Ha hiányzom neki, nem csak kétségbeesik, hanem utánam jön a lakáson belül.

Kaptunk egy olyan botra karikákat ráhúzós játékot. Kétszer megmutattam neki, hogy hogy mennek rá a karikák a rúdra, aztán fogta magát, megpróbálta, és nekem csak egész kicsit kellett irányítanom a kezét. Aztán a karikákat is jól megkergettük.

Már nem feltétlenül vesz mindent rögtön a szájába. A könyveket néha lapozni is szokta.

Még mindig olyan hihetetlen, hogy néhány hónapja még csak egy kis batyu volt...

?

Az olyan gyógyszert nem értem, amire rá van írva, hogy 0-2 éves gyerekeknek hogyan adagoljam, de szoptatás alatt semmiképp ne használjam, vagy ha mégis, akkor addig ne szoptassak.

A 9 hónapos

Lázas, köhög, fáj a torka, folyik az orra. Voltunk a doktoréninél, adott antibiotikumot, orrcseppet, kétféle lázcsillapítót és köhögésre való szirupot is. Azóta a hasmenés is betársult a tünetek közé.

Szóval tegnap reggel 38,7-et mértem. Felhívtam az orvost, de elnéztem, nem a mi orvosunk rendelt. És miután a múltkor -- mikor Dovi lázas volt, és nem tudtam eldönteni, hogy kihívjam-e az orvost, de nem volt receptem a kúphoz, és már nagyon kevés volt belőle -- megkaptam valami asszisztenstől, hogy a doktornő nem pincérnő, hogy receptekkel szaladgáljon, most megkérdeztem, hogy ilyen állapotban vihetem-e, vagy hívjam a doktornőt. A másik orvos azt mondta, adjak neki kúpot, és vigyem nyugodtan, attól biztos jobban lesz. Hát nem ment sokkal lejjebb a láza, de akkor már nem lehetett kihívni az orvost, úgyhogy mentünk. Megvizsgálta, adott egy halom receptet, kiváltottuk. Aztán este csak még följebb ment a láza, 39-nél hűtőfürdőztünk, utána 39,4-et mértem. Aztán csak feküdt szegényke az ágyon és csukott szemmel szuszogott. Valamikor 1 körül azért nagyjából elaludtunk, akkor hallottam, hogy bugyog a víz a lefolyóban. Végiggondoltam, hogy mi mindenben tehet kárt, és arra jutottam, hogy nem érdemes felkelnem emiatt Dovi mellől. Egyébként nem is tudtam volna ordítás nélkül. (Azért a következő gyereknek lehet, hogy lesz alvócumija, bár ebben a helyzetben a dolog azért megbocsájtható) Végül Másik valamikor hajnalban megnézte, nem jött fel a cucc, mi meg reggel 8-ig nem is ébredtünk sokszor. Aztán ma sokkal jobb volt a helyzet, reggel csak 37,7 volt, és sokkal jobb kedvű is volt, mint tegnap. Sőt, aludt is vagy 3 órát délelőtt. Aztán ebédeltünk, elég nehezen ment a torokfájás miatt. A végén még adtam neki köhögésre való szirupot. Nagyon tiltakozott, de győztem. Illetve ekkor még azt hittem, hogy győztem. Aztán bukott egy nagyot. Majd kivettem a székből, hogy lepucoljam, és a konyhában kijött belőle a maradék paradicsomos krumpli is. Meg még háromszor annyi cucc. Hogy honnan, nem tudom, de aztán mindketten átöltöztünk teljesen.
Estefelé kezdett felkúszni a láza. Másik épp a főnöke születésnapját ünnepelte valahol az messzi távolban Oktogonnál. (Akiről kiderült egyébként, hogy a lánya osztálytársam meg barátnőm volt általánosban.) Hívtam, hogy kb mikor tud hazajönni. Nem tudja, de ha baj van, szóljak és jön. Jó, de mégis, ha nincs baj? (Én tudok várni, csak tudnom kell, hogy meddig) Mondjuk 11. Jó, azért nem bánnám, ha hamarabb, de igyekszem kitartani. Addig megfürdetem a Medvebocsot. Megmérem a lázát, 38,7. Ahhoz képest jó, hogy tegnap reggel volt ennyi. Viszem a kád felé, egyszer csak hallok valamit a feneke felől. Kiviszem, hogy letöröljem. Épp a popsitörlőt keresem, amikor a lábamon érzem, hogy jön a többi. Remek. Azon kívül nagyon ki van csípve a feneke. Mindegy, beteszem a kádba, de nem tetszik neki. Ez biztos jele annak, hogy nincs jól, különben imádja a vizet. Kiveszem, megtörlöm. Aztán rájövök, hogy mindent összekenek a szaros ruhámmal, úgyhogy ledobom a földre, mert másra nincs lehetőség. Dovit nem lehet letenni, olyan rosszul van. De a feneke is nagyon piros, gondoltam, szellőztetem egy kicsit, meg bekenem. Így csak felülről húztam rá egy bodyt, és így sétáltunk fel-alá a lakásban ketten együtt félmeztelenül. Legalább a redőny le volt húzva. Itt hívtam Másikat, hogy most úgy hasznát tudnám venni. Mire hazaért még nagyjából ebben az állapotban voltunk, úgyhogy átadtam neki Dovit, én meg feltakarítottam a padlót. És megtaláltam a kúpot. Igen. Nem csoda, hogy nem ment le a láza. Másik mondta, hogy milyen jó, hogy még most is megmaradt a humorérzékem (Ezt utoljára a szülőszobán mondta a szülésznő, amikor kifogásoltam, hogy oldalra akarnak fektetni, hogy időt nyerjenek az orvosom megérkezéséig) Aztán bementem a fürdőbe és épp jött fel a víz a lefolyóból. Itt azt mondtam, hogy most kezdem elveszteni a humorérzékemet, de végül csak nevetni tudtunk.

Azóta Másik hasán alszik Dovi az ágyban.

Napközben ilyen virgonc is volt.

Drukkoljatok, hogy hétfőre gyógyuljon meg, mert kezdődik a hordozó tanfolyamvezetői képzés, amire muszáj elmennem, mert összesen 10 alkalom, és legközelebb tavasszal indul, és azt figyelembe véve, hogy ez az őszi képzés akar lenni, hát nem tudom. Szóval nagyon szeretnék menni, de Dovit 1-2 óránál többre nem tudom másra bízni, mert egyikünk se bírja.

Ráckeve

Itt látszik, hogy némi viszontagságok árán, de Dovi felért a lépcsőn. Egyébként a videózás előtt volt, hogy megállás nélkül felment egészen az emeletig. Eddig nem is tudtam, hogy tud lépcsőn menni. Mondjuk tény, hogy nem sok alkalma volt megmutatni.

Ez a kislány viszont borzasztó volt, állandóan azt leste, hogy hogy bánthatja a többi gyereket. Az anyukája azért próbálta lebeszélni, de hát hogy jut eszébe egy ekkora gyereknek, hogy lerántson egy másikat a lépcsőn, komolyan?

Nagy előrelépés történt viszont a szeparációs szorongásomban, ugyanis volt három nagyon jófej és nagyon kedves bébiszitter, akik olyanokat mondtak, hogy "egyél nyugodtan, majd én megetetem Dovit", meg hogy menj csak be egy előadásra, majd én játszom vele" és "kivigyük az udvarra, amíg bepakolsz?". Az ilyen felajánlások ellen meg nehéz ésszerű ellenérvet találni, úgyhogy egész sokat volt velük a gyerkőc (átlag egy órát bírtam egyhuzamban, naponta maximum kétszer). Most, hogy hazajöttünk, viszont elég nehéz, hogy fél percem sincs az ügyeimet intézni. Hiába, könnyű a jóhoz hozzászokni.

(Nem) Alvás

Hetek óta tervezek egy bejegyzést arról, hogy mennyire nem alszunk. De nem tudom megírni, mert nem alszunk. Hónapok óta, úgyhogy ezt már nem nagyon lehet a fogzásra/mászásra/náthára/frontra/napkitörésre fogni. Vagyis ezekre ilyen sorrendben tulajdonképpen lehet, de attól nem leszek kevésbé álmos.

Szóval nem alszunk. Dovi vagy 4-5-ször kel, de lehet, hogy többször, azt már nem tudom számolni. Én szoptatom, de az egyszerűség kedvéért közben és utána alszom tovább félig levetkőzve, kifacsart testhelyzetben. Ahogy közeledünk a reggelhez, egyre kevésbé alszik mélyen. Este még általában arrébb lehet tenni, hogy én is elférjek az ágyon, de úgy 6-7 körül már arra is felébredhet, ha elveszem a karom a feje fölül. Legkésőbb 8-kor pedig véget vet mindenféle alvásnak. Ha én véletlenül visszaaludnék egy kicsit (barikádat képezve a lábammal, hogy ne másszon és essen le az ágyról), akkor előbb-utóbb megtalálja (és megrángatja) a hajam, vagy belemarkol az orromba, esetleg tetszőleges helyen megharap (rohadtul fáj, és állandóan csinálja), de minimum mászókának használ.

A Dévény-tornás nő azt javasolta, hogy legyen olyan, hogy bizonyos ideig, mondjuk minden éjjel éjfélig nem mellen alszik el, hanem az apja  segítségével, külön ágyban, és csak utána vegyem magamhoz. Aztán tágítsuk ezt az időt folyamatosan. Olyankor általában sírni szokott, első elalváskor csak kicsit, de ha felébred, és nem tér magához, akkor már nagyon nehezen alszik így vissza. Arról nem is beszélve, hogy ettől még ugyanúgy felkel, csak magunkat szívatjuk, hogy ki is kell mászni miatta az ágyból.

A Hordozóházban azt mondták, hogy támasszam ki magamat is, hogy kényelmesen feküdjek, és aludjak nap közben is, amikor Dovi alszik (jó üzlet egyébként, ha mellette vagyok, két órát alszik, ha nem, akkor felet), akkor kipihentebb leszek és nem intézek el semmit a lakásban. És hogy egy gyereket nem lehet aludni tanítani, mert majd megérik rá, hogy egyedül menjen neki. Ha sírni hagyom, csak azt tanulja meg, hogy hiába van problémája, nem érdemes segítséget kérnie, mert senkit nem érdekel. Ezzel viszont az a problémám, hogy ha állandóan megcsinálok mindent helyette, akkor hülye lesz bármit is önállóan véghezvinni. Mondjuk Dovi nem az a mások segítségére váró típus egyébként.

Még egy Kismamablogos cd-t is vettünk, hátha mond valami megoldást, mert a fb-on, meg a blogon is nagyon liberális és gyereklélek-kímélő posztjai vannak. De csak olyanok vannak benne, hogy ha a gyereket kiskorától úgy szoktattuk, hogy ne aludjon el egyedül, csak mellen, akkor hú, most mi legyen. Egyrészt nem szoktattam sehogy, basszus. Soha nem is aludt el egyedül! Nem az volt, hogy ő aludt volna, én meg felráztam, belenyomtam a mellem a szájába, hogy neked így kell elaludnod. Mindig is (szerintem kb 3 kivételtől eltekintve) üvöltött, ha álmos volt, egészen addig, amíg valahogy nem segítettem neki. Most akkor hogy szoktattam rosszul?
(Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy még nem olvastam el az egészet, lehet, hogy megbújik valahol a csoda-megoldás.)

Egyébként meg nem gondolom, hogy rossz, hogy így alszik el, engem egyáltalán nem zavar. (Egyelőre kibírom, hogy nem tervezhetek éjszakába nyúló programokat) Csak ne keljen éjjel háromnál többször. Ez nem olyan világtól elrugaszkodott kérés, azt hiszem.

Megyek is aludni, mielőtt felkel megint.

A nem teljesen így tervezett Szukot

Szombat este, minden szép és jó, csak kicsit mintha fájna a gyomrom. Aztán egyre jobban, és nagyon-nagyon. Itt nem emlékszem pontosan a részletekre, azt hiszem, Dovi elaludt, aztán fájtam, és ő újra felébredt, nekem meg megint el kellett altatnom valahogy, és alig bírtam ki mellette fekve, amíg sikerült. Aztán felkeltem, a fürdőig jutottam, és mindent kihánytam. Megállapítottuk, hogy jobban meg kéne rágnom az ételt. Aztán még másnap fájdogált egy kicsit, gondoltuk, biztos valami vírus. Mert közben a többiek se voltak valami fényesen.
Utána szerdán Jom Kipur, egész nap nem eszem és nem iszom, úgyhogy a hasam sem fáj. Este amikor már lehet, próbálok keveset, és lassan enni. Egész jól megúszom egy kis fájással és hasmenéssel.
Aztán következő péntek este finom vacsora. Dovi is eszik, egészen önállóan. Minden maszatos, de nem bánjuk, mert ízlik neki, és mi is ehetünk nyugodtan. Az első igazi családi vacsora. Aztán korán alvás. Kicsit fáj a gyomrom, lehet, hogy túlzásba vittem a dolgot? Aztán éjjel ébredek, hogy ez nem kicsit fáj. Próbálom egyedül megoldani a dolgot, de amikor már úgy érzem, mintha szülnék, csak szünet nélkül, szólok Másiknak. Úgy másfél óra vergődés, hányás, szenvedés, sehogysejó, soseleszezjobb, menjünkeazügyeletre után nagyjából elmúlik. De másnap délután megint. Aztán több ilyen roham nincs, de a fájdalom se múlik el teljesen. Nem tudok rendesen felegyenesedni és Dovit se bírom el.
Hétfő, kedd ünnep. Nem baj, muszáj orvoshoz menni. Megnézi, az epémmel nincs rendben valami, menjek ultrahangra, és ma már ne egyek. Utána is csak főtt krumplit, almát és pirítóst. Ha esetleg nem akarnának megvizsgálni, menjek a sebészetre, majd onnan átirányítanak. Hát persze, hogy nem akarnak megvizsgálni, novemberre van időpont, illetve, ha a háziorvos telefonált volna előre, akkor megnéznék természetesen. De a fizetős szolgáltatással állnak rendelkezésemre, természetesen. Azért, mivel ünnep van, és nem lehet fizetni, teszünk egy próbát a nem fizetőssel. Nagy nehezen megértik, hogy ez most nekem nagyon kell, de értsem meg, hogy a babák jöttek SOS csípőultrahangra. Jó, értem én, hogy babák, de nálam is van egy, ha nem látná, és azért lássuk be, hogy a csípőultrahang azért nem az a sürgősségi kategória. Egyébként vártam én szívesen, csak meg kellett innom 6 deci vizet, és azt hittem, bepisilek a végére. Merthogy a rendelést félórás késéssel kezdve a 3 ottlévő baba megvizsgálása után a doktornő eltűnt úgy negyed órára, majd csámcsogva jött vissza. Addigra persze megjött még 3 baba, meg valami emberek, szóval én meg vártam. Nem volt jó. Megnézett, de nem látott semmit, mert nem éhgyomorra jöttem. A reggel 10-kor evés is sok volt (du. 3 volt ekkor). Nyilván ezt nekem senki nem mondta. Visszamegyek másnap az orvoshoz, jó, menjek újra. Nagy nehezen elérem nála, hogy beszéljen az uh-s orvossal, aki egyébként hétfő délutánonként rendel. Remek. Jó, megbeszélik, máshol is rendel a világ végén, menjek oda pénteken. Más orvoshoz nem mehetek, ha már ő vizsgált meg (?). Ez volt szerdán. De mondom, ez nekem még mindig fáj, esténként lázas is vagyok, legyen már valami! Lázas?! Ezt eddig miért nem mondta? Mert tegnap meg tegnapelőtt voltam lázas. Jó, akkor jöjjön be hozzám most. Jó, bemegyek. Dovival, hogy máshogy, a sok beteg felnőtt közé. A láz valami fertőzéstől van. De azért kiderül, hogy az "én" orvosom van most a fizetős ultrahangban az sztk-ban. Hát inkább elmegyek oda, mint pénteken a világ végére. Oda is kell azért időpont: fél 1. Éhgyomorra. A betegirányításnál rendesek, azért menjek fel, próbáljak beszélni valakivel. Próbálok. De hát itt jönnek a babák sorban SOS (!) csípőultrahangra. Mondom, nekem is van babám, éhgyomorra vagyok, fáj a hasam, szoptatok, legyenek szívesek valamit kitalálni. Aztán Dovi álmos lesz, van nálunk babakocsi, de abban nyilván nem alszik el, meg ki tudja, mikor kerülök sorra. Addig megszoptatom, elalszik az ölemben. Valamelyik SOS baba nem jön időben, úgyhogy behívnak. Hiába szólok a nővér után, nem segít az alvó Dovi betenni a kocsiba. Persze felébred. Illetve nem teljesen, csak félig, úgyhogy végigüvölti a vizsgálatot. A végén a drága doktornő még közli velem, hogy babakocsiban kéne altatnom. Épp nem voltam abban az állapotban, de legközelebbre tartalékolom azt a mondatot, hogy "szerintem nem vagyunk abban a viszonyban szituációban, hogy a gyereknevelési módszereimről vitázzunk." De szóval. Most már látszik: "A cholecysta lumenében néhány 2-3 mm-es típusos kőjel van." Terhesség alatt kialakulhat az ilyesmi, van ilyen. Hát remek, mondhatom. De valami be is gyulladt, szerencsére nem a hasnyálmirigyem. Azért kapok antibiotikumot, utána még egy hét diéta, újra vérvétel, és ők a műtétet javasolják. De azt szoptatva nem lehet, természetesen. És ha sokáig akarok szoptatni, ne legyenek eperohamaim. Kösz. Azóta beszedtem a gyógyszert, a hasam nem fáj, és akár margarint is tudok tenni a pirítósra. Sőt, kefirt is tudok inni. Az élet apró örömei. Itt tartunk most. 

Ezen az "ők a műtétet javasolják" dolgon meg ki vagyok akadva. Most akkor kell műteni, vagy nem? Ki dönti el, én? Hát ki az orvos? Mi történik, ha megműtik? Mi van, ha nem? Hogy van ez az egész?

Legalább tovább folytatom a terheskilók leadását, bár nem teljesen így képzeltem. Már csak 2-3 hiányzik a kiindulóponthoz. Aztán lehet folytatni.

Kati szerint, aki pszichológus, ez tipikus elsőgyerekes betegség, mert a tenni akarás, amit eddig kifelé éltem meg, most csak befelé tud irányulni. Nem hülyeség, már hetek óta nagyon szeretnék egy képet megrajzolni, de nem jutok hozzá. Úgyhogy most a gyógykezelés részeként Dovi elment Nagymamával a játszótérre egy órára, azalatt én rajzoltam. Egy képet be is fejeztem, a másodikat elkezdtem, és amíg Dovi aludt ebéd után, be is fejeztem. 

:)

Megyünk az utcán, épp vége a tanításnak. Néhány anyuka kisbabával várja a nagyobb gyerekeket, előre kötve a kendőben. Egy fiú és egy lány jönnek ki, mikor elmegyek a kapu előtt, olyan 7-8 évesek lehetnek. Egyszer csak hallom, hogy a hátamra kötött kisbabáról beszélnek. Amikor túljutnak a cukiság kérdésén elkezdik vitatni, hogy elöl vagy hátul jobb-e hordozni. A fiú azt mondja: háton olyan, mint egy hátizsák, elöl meg mint egy ötkilós övtáska. A lány meg hogy biztos nem valami kényelmes neki. Idáig bírtam szó nélkül, mondtam, hogy ha nem lenne kényelmes, higgyék el, kiabálna, meg hogy amikor már nagyon nehéz elöl, akkor kell háton vinni. Még folytattunk némi okosító eszmecserét Dovi fogainak számáról és táplálkozásának változatosságáról, és ehhez képest az ő fogaik számáról (és nevéről) és az ő táplálkozásuk egészségességéről (a répa nyersen egészségesebb, de azt Dovi még nem tudja megrágni, mert csak 3 foga van) aztán elváltak útjaink. Nagyon édesek voltak.

Csak azt nem értem egyébként, hogy miért van az, hogy már a második gyerektől hallom, hogy a babák, amíg kicsik, babatápot esznek? Amikor az okoskönyv "szoptassunk vagy ne" fejezetét olvastam (és kiakadtam), mindig arra hivatkoztam, hogy dehát úgy tanulja a gyerek, hogy a babák az anyukájuk cicijéből szopnak tejet, akkor felnőttként miért nem az a természetes? Úgy látszik, nem mindenhol.

Jom Kipur után

Most először érzem tényleg azt, hogy jó, ezen túl vagyunk B"H, most már csak örülni kell (Szukotkor). Ami attól még baromi fárasztó lesz, és másodszorra már a rengeteg készülés is eszembe jutott, de a böjt végén ez a megkönnyebbülés volt az első.

Hát nem volt könnyű. Böjtölni sose könnyű, de ugye szoptatva még nehezebb. Meg hogy amikor épp nem szoptatok, akkor is szórakoztatnom kell egy kisembert. Ezen kívül nem mehettem sehova, mert ugye itt még mindig nincs éruv. Másik anyukája azért nagyon rendes volt, majdnem egész nap itt volt, próbálta is lekötni egy kicsit Dovit, de fél-egy óránál többre nem sikerült, mert vagy álmos volt, vagy csak szimplán rájött, hogy nem vagyok ott.

A szoptatás miatt nagyon aggódtam, mert Tisabeávkor már nagyon elfogyott a tejem a végére, pedig akkor ittam is kicsit. Azért már Dovi több egyebet eszik azóta, de azért izgultam. Rav Adler azt mondta, kell böjtölnöm mindenképp, de fejjek le tejet előző nap, hogy legyen plusz. Hát annyi eszem volt, hogy nem előző nap kezdtem a tartalékolást, de még így se nagyon ment, tekintve, hogy pont annyi tejem van, amennyire szükség van (ez így normális ugye). Olyan 20 miliket sikerült egyszerre kisajtolni magamból. Plusz a fejőgép mellszívó is elromlott. Aztán volt egy szívós éjszakánk, amikor Dovi annyira túlfáradt, hogy nem akart szopni, de aludni se tudott, csak a járkálás + éneklés segített, de az is egy óra után, és azután még 3 ébredéssel. Szóval öröm az ürömben, hogy legalább tudtam fejni kb egy adagot. Aztán kitaláltam, hogy bár melegíteni nem szabad, de valamit mégis kell csinálnom a tejjel (meg minden más kajával is), hogy ne legyen jéghideg és ne is romoljon meg, ezért bekapcsoltam a szombati vízforralót, hogy majd beleállítom a kajákat a forró vízbe. A második használat után (reggel 9-kor) leesett a talpáról és kikapcsolt. Aztán végül egész jól bírtam a szoptatást, Dovi aludt is két rövidet, én kevésbé, mert ahogy kivettem a mellem a szájából, felébredt. Még délután kimentünk az udvarra, ott a hátamon még aludt egy kicsit. Aztán este még akart volna szopni, de abból, hogy nagyon mozgolódott, és hamar feladta, úgy ítéltem, hogy nem nagyon volt mit. Elővettem a tartalékot, ami ugye hideg volt. Hát a kezünkben melegítettük, hogy legalább kicsit langyos legyen. Nem akartam pohárból adni, nem azért dolgoztam annyit, hogy a fele mellé menjen. De Dovi (tulajdonképpen a várakozásnak megfelelően) nem nagyon tudott mit kezdeni a cumisüveggel, tekintve, hogy nagyjából először látott ilyet életében. Szegényke jól meg volt zavarodva, tej volt benne, de se rendesen szopni nem lehetett, se dagasztani, és kemény is volt, úgyhogy csak rángatta a kezével meg a fogával is. Amikor meg elvettem, kérte vissza. Visszaadtam, de nem volt jó az sem. Egy idő (kb 20 ml -- naugye, elég lett volna annyi) után feladtam, és inkább megszoptattam. Nem aludt el, de megnyugodott, és akkor már csak egy óra volt a böjtből, úgyhogy túlélésre játszottunk.

Ezen kívül nehéz volt, hogy ennek a napnak a lényege az ima és a megbánás, meg a magunkbaszállás. Na, ilyesmikre pont nem volt lehetőségem. Némi segítség volt Rabbanit Yemima Mizrachi emailes siurja, amit előre kinyomtattunk. Eddig csak a gépen olvasgattam, és általában csak az elejéig jutottam, ha egyáltalán, mert sose volt annyi nyugodt percem a gép előtt. De most majdnem végig tudtam olvasni a két anyagot nyugodtan, és tényleg nagyon jókat ír. Ezután is ki fogom nyomtatni Sábeszre, bli néder.

Azt sem tudom...

Hívom a fogorvost időpontért.

-Tessék, rendelő!
-Jó napot, S doktornőhöz szeretnék időpontot kérni.
-Akkor hívja a mobilján legyen szíves, itt csak a rendelési idejében tudok adni.
-Ja, most nem az van?
-Nem, keddenként rendel.
-Öhm. Jó. Azt hittem kedd van.
-Nem, hétfő van.
-Elnézést.
-Semmi baj, viszonthallásra!

Kellemes meglepetés

Hogy elővettem -- na jó, Másik levette nekem a szekrény tetejéről -- a téli ruhákat, és lássatok csodát, belefértem. Még nem próbáltam fel mindet, de a tetején volt két olyan szoknya, amiről emlékeztem, hogy nagyon hamar szűkek lettek, és most mindkettő feljön. Hurrá!

Ráadásként

Az elmúlt napok újdonságaihoz Dovi hozzátette a négykézlábról felülést és újra elindulást is. Négy nap alatt  azt hiszem, ez nem rossz teljesítmény egy ilyen Kismedvétől.

Babanapló

Az úgy volt, hogy pénteken lecsúsztattam Dovit a csúszdán, és valahogy megállt alján, úgy, hogy a kezére támaszkodva ült. És volt előtte egy borzasztóan érdekes sárga falevél, amit muszáj volt megfognia. De annyira érdekes és szép volt, hogy két kéz kellett hozzá. Így esett, hogy Dovi először ült önállóan, megtámasztás nélkül.

Majd szombaton (mindig szombaton történnek az ilyenek), amikor el akarta érni valamelyik játékot, egyszer csak a sajátos kúszós, hasravágódós technikája helyett elkezdte rakosgatni a kezeit meg a lábait is négykézláb. Még nem valami gyors, látszik, hogy át kell gondolnia, hogy épp milyen mozdulat következik, de határozottan mászás.

Végül estefelé valahogy gyanút fogtam, és megvizsgáltam a felső állkapcsát is fog ügyben (sokkal könnyebb, mint alul vizsgálódni), és mit láttak szemeim? Egy majdnem kibújt fogacskát az átlátszó ínye alatt. Az lesz csak az igazi élvezet, ha nem csak az alsó fogaival fog harapni, hanem a kettővel össze...

(Egyébként azt figyeltem meg, hogy baloldalt szopizva inkább harap, jobboldalt inkább markol és karmol. Nem tudom, mi alapján osztotta be így, de egyik se jobb a másiknál, már tele vagyok véraláfutásokkal, plusz olyan erősen dagaszt, hogy kitolja a mellem a szájából, közben pedig szívja, ugye.)

Ja, és azt is mondta tegnap, hogy "nyanyanya". Ezt ma reggel megtoldotta egy "bleble"-vel és néhány "gagaga"-val és "jajaja"-val. Ez már akárhogy is nézzük, gügyögés.

Első Ringató

Eszembe jutott, hogy tök jó lenne Dovinak a dalok mellett mindenféle ritmusos kis versikéket is mondani. Főleg olyanokat, amikhez mozgás is tartozik. Akkor túlléphetnénk a hintapalintán, meg az "így lovagolnak a legények" című szívemnek kedves ám igencsak rövid opuson. És nem kéne annyit gondolkoznom, hogy mivel foglalhatnám le még öt percre. Erre írt Bogi – aki évfolyamtársam volt a gimiben, most meg itt lakik a közelben, és van egy Marci-fia –, hogy vége a Ringatóban a nyári szünetnek, és hogy ugye beszéltük, hogy majd megyünk. Na, ez épp kapóra jött. Végül az első alkalomra nem tudtunk menni, ma meg ők nem értek rá, de azért mi megnéztük. Nagyon kedves, mosolygós lány tartja, az egész légkör nagyon barátságos (nem úgy, mint a tornán, ahol valahogy majdnem mindenki olyan távolságtartó volt). Volt éneklés, furulya, gitár, körtemuzsika, mondóka, versike, séta, taps, Dovinevetés. A dalok kb felét ismertem, de most valahogy nem jutnak eszembe, csak a "Jertek, jertek, nosza járjunk táncot", meg  a "Hull a szilva", amit vagy tízszer énekeltünk el, nekem minden alkalommal óriási nehézséget okozott, hogy ne a negyedik általánosban megszokott szöveggel énekeljem, miszerint "kis kalapom fekete, most szarta le a fecske, ejhaj riceruca, kukorica derce." De koncentráltam, és sikerült! Másikkal azért elképzeltük, milyen reakciókat váltott volna ki, ha kudarcot vallok...

Végül Dovi elálmosodott pont a végére (naná, mert nem aludt délelőtt), úgyhogy elkezdtem szoptatni. Persze nem fejezte be és aludta ki magát 5 perc alatt, úgyhogy ottragadtunk a következő csoportra is (3 csoport van egymás után). De mások is voltak, akik maradtak, úgyhogy nem volt gond. Meg mondta is a lány, hogy nyugodtan. Aztán Dovi a közepe-fele felébredt nagy mosolygással. Felült, épp jött a következő dal. Mindenki várakozóan figyelt. Csillogtak a gyerekszemek stb, stb. Pszt! Egy angyal szállt közénk – mondta valaki. Erre Dovi hirtelen: BÖÖÖFF! 

De más izgalmas dolog is történt. Úgy látszik, a fiatalúr ezzel elérte a "dögös csávó" szintet, mert nagyon megtetszett egy szőke kislánynak (állítólag már az apja is a szőkékre bukott kiskorában. Khm, khm. Még jó, hogy ezen változtatott). Először csak kukucskált. Aztán az ölembe ült, Dovi mellé – itt még azt hittem, hogy én érdeklem valamiért. Aztán se szó, se beszéd, lesmárolta a fiamat. Többször is. Meg is simogatta. Egy ideig azt hiszem, Dovinak is tetszett a dolog, vagy csak nem jutott szóhoz a meglepetéstől, nem tudom. De aztán elege lett, úgyhogy az anyukájának el kellett vinni a kislányt, én meg meg sem kérdeztem, hogy hívják. Azért mégiscsak jó tudni az ilyesmit. Pedagógiailag nem helyes arra nevelni a gyermeket, hogy a lány nevét se kérdezze meg, mielőtt megcsókolja. Nem mintha ebben a konkrét esetben lett volna ideje rá.

Kettes számú kedvenc játék

Várva-várt képek

 Nagyfiú. Csak azért nem itt ült, mert akkor külön kellett volna fizetni neki a jegyért. Ja, meg azért, mert az ilyen nagyfiúknak is jól jön egy kis szopi füldugulás ellen.

 Unalmamban felhőket fényképeztem. Azért nem voltak csúnyák.

Ez pedig az első számú sebesülésem, amit még utazás előtt sikerült, szereznem. Szép, ugye?

Másik ebbe a pörgettyűbe szeretett bele, de ott kellett hagynunk, mert 329 sékel volt (329 Israeli new sheqels = 18485.4572 Hungarian forints).
.

Ez meg még a legkevésbé giccses volt a cfáti művésznegyed portékái közül.

Ez meg ebéd közben készült, egy olyan helyen, ahol amikor voltam, a többiek mind ettek, és mondták, hogy milyen finom, de én mindig sajnáltam rá a pénzt. Hát most kipróbáltuk, nem volt rossz, de annyira jó sem. Valamiféle palacsinta volt, amit nem fordítottak meg, hanem rápakoltak mindenféle zöldséget meg sajtot, így kicsit olyan lett, mint a pizza. Palapizza.

Ezt a kötési módot tanultam a hátonhordozás-tanfolyamon. Még azt hiszem, lehet rajta finomítani, mert egyrészt Dovi nehezen alszik el benne, meg ha felébred, csak sír, és nem alszik vissza, amíg le nem veszem. Holnap megkérdem, úgyis vissza kell vinnem a kölcsönkapott csatos hordozót, amit Másik kedvéért kölcsönöztünk, hogy ne kelljen kötögetnie.

Ez a kibucban van, Dovi a falkavezérke, vagy állatszelídítő, nem tudom.

Gránátalmafa. Az ilyeneket látni mindig olyan furcsa. Nem csak három darab van belőlük pukifóliában a boltban, hanem igazából fán nőnek, mint egy rendes gyümölcs.

Eléggé kanyargott az út Cfátra menet, valamit ki kellett találnom. Nem kockáztathattuk meg, hogy felébredjen szegény, mert mivel nem tud egyedül elaludni, és én sem tudok minden anatómiai akadállyal megbirkózni (előre nézett a kölcsönülés), addig üvöltött szegény, míg mégis sikerült neki valahogy. Mit lehet ezzel kezdeni?

Ez a túraútvonal a patakban vezetett végig. Nagyon szép volt, csak az volt érdekes, mikor egy-egy ág alatt kellett lehajolva átjutnom, Dovival a hátamon.

Itt értünk Jeruzsálembe. Olyan nagyfiús, ahogy így ül. Elolvadok.

Barátkozik. Egyébként máskor is, szinte mindenkivel.Csak azt veszem észre, hogy valamin nagyon röhög a buszon az ölemben, és körülnézek, hát épp valakivel beszélget a hátam mögött.

Nagyon készültünk rá, hogy Dovit a Falhoz vigyük. Bementem vele, ahogy odaértem, elkezdett hangosan sírni. Ki kellett vinnem megszoptatni, amire mondanom sem kell, nem nagyon találtam megfelelő helyet. Az egyetlen, ahol csak nők voltak, az a Fal női része volt. Azt talán mégsem. A másik a wc. Azt aztán főleg nem. Maradt a nőt rész bejárata, az már nem annyira szent, de nincsenek férfiak. Másodszor is sírt, de kicsit lelassítottam, akkor abbahagyta. Végül is én is sírtam, mikor először voltam ott. Aztán nagyon édes volt, ahogy fogdosta a Falat, és nevetett hozzá. Ki is kellett mennem a fényképezőért. Aztán persze már sokkal nehezebb volt közvetlenül a Falhoz kerülni. Sose lehet kiszámítani, hogy ki meddig áll ott, zavarni meg ugye nem illik persze. Azért kibírtuk, valaki odaengedett. Aztán mikor eljöttünk viszonylag rövid idő után, és meg akartam köszönni, láttam, hogy imádkozik, és sír. Megsimogattam a vállát, azt hiszem, hálás volt.

Ezt a múzeumboltban néztem ki. Csak drága volt. De majd gyűjtök rá.

Mirjam, a pótnagymama, a vendéglátónk. Jól kijöttek Dovival. Ő egyébként is egy varázsló. Álltunk sorban a boltban, amikor a pénztáros egyszer csak eltűnt. A mögöttünk lévő férfi kérdezte, hogy hát ez meg hova lett? Erre Mirjamnak eszébe jutott egy '60-as évekbeli dalszöveg, olyasmi, hogy "hová lett, mi nem tudjuk, már a rendőrség is keresi stb". Ezt a férfi is ismerte, és együtt énekeltek meg nosztalgiáztak, amíg meg nem jött a lány. Ha nem Mirjam van ott, a férfi valószínűleg veszekedni kezd, de ideges lesz, az biztos.

 Ez az igazi Dovi-tartó a repülőn. Itt épp kikapcsolja a telefonját. Nem volt sokat benne egyébként, de legalább pakolni lehetett ide, amikor az ölemben aludt.

Ez pedig már a Duna. Úgy szeretem, ha a repülőről olyan dolgokat lehet látni, amit a földrajzatlaszból már ismerek, és akkor rá kell jönnöm, hogy tényleg úgy néz ki. Láttunk például egy tavat, amibe két folyó is torkollt, az egyik tölcsér-, a másik deltatorkolattal. Arról nem is beszélve, hogy milyen büszke voltam magamra, hogy ilyenekre emlékszem.

Megjöttünk

Tegnap megint szembesültem vele, hogy a hazaérkezés után nem lehet pihenni, hanem ki kell pakolni, és  a kényelmes otthon helyett szennyeskupacok, üres bőröndök és ruhaszárítók vesznek körül még napokig. (Brrr, most egy ideig nem szeretnék pakolni). Ezt az egész rendezkedést elég nehéz egy nyűgös és fáradt gyerek mellett kivitelezni, főleg, ha a szárítási kapacitás is korlátos. Mindenesetre kimostam egy adagot, addig pakoltam, Dovit altattam, egyebek. Aztán kiteregettem, beraktam a másikat. Amíg mosott, mindenféle dolgok történtek, nem is emlékszem. Dovi elálmosodott, Másik megfürdette, lefektettem, elaludtam mellette. Úgy fél egykor ébredtem, ruhában az ágyon. Másik motyogott valamit a teregetésről, hogy megcsináltam-e. Hát nem, persze, hogy nem. De akkor már néhány más félbehagyott dolgot is megcsináltam, úgy kettő volt, mikor visszamásztam az ágyba, de a fürdést reggelre hagytam. Na, Dovi onnantól nem aludt normálisan. Nem tudom pontosan, mennyi időnként kelt, de én úgy éreztem, hogy óránként. Reggel hétig bírtuk, akkor felébredtünk. 8-kor Dovi megint álmos lett, visszaaltattam, de én már nem akartam aludni, hogy haladjak a pakolással. Felkeltem, akkor láttam, hogy a világ legrendesebb Másikja elpakolta és elmosta a tegnapi vacsora maradványait. Egészen meghatódtam. Aztán egy kis netezés után elmentem zuhanyozni. És Dovi mikor ébredt fel, na mikor? Hát amikor épp kinyomtam a sampont a tenyeremre. Nem baj, laza anyukának ez sem probléma, kimásztam, felvettem, de attól nem nyugodott meg, mert nem tudtam megölelni, hiszen tiszta víz voltam, ugye. Hát fogtam egy törölközőt, a hasára terítettem, felvettem, megnyugtattam, betettem a hintaszékbe, és bevittem magammal a fürdőbe. Ez is vicces volt, mert akkor is sírt, amikor eltűntem a zuhanyfüggöny mögött, meg akkor is, ha lefröcsköltem, mert nem ott voltam. Azért remélem, nemsokára visszarázódunk mindannyian.

Gyerek-kérdés

Már a szülés előtt sokat beszélgetünk róla Judittal, hogy mennyire más a hozzáállás a gyerekekhez M.o-n és Izraelben. Mivel Izraelben sokkal több a szülés és így a gyerek is, kevésbé misztifikálják túl a dolgot. Nincs szülés-élmény és társai, de fölösleges császárok is sokkal kevésbé.
Viszont van másik oldala is a dolognak. Egyszerűen nem nagy szám, hogy gyereked van. Nem különleges, még akkor se, ha egész pici, mert mindenkinek van. Nem engednek előre a sorban, mert az előtted állók is mind gyerekkel vannak. Legalább eggyel. Nem kell minden sarkon megállni, mert egy néni leszólít, hogy jajmilyenkisédes, és az unokája is épp ennyi idős/még kisebb/még nagyobb/már megnőtt/még meg sem született, közel lakik, és rá emlékezteti a te gyereked/messze lakik, és sose látja stb. De azt se mondják, hogy adj neki/ne adj neki cumit, nem fullad-e meg a hordozóban és hogy nem kényelmetlen-e neki. Csak azt kérdezték többen, hogy nekem kényelmes-e, hogy a hátamon van, miért nem veszem előre. Mondtam, hogy mert nem bírom el. (Néhányan azért így is megszólítottak, azt extra nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy még e között a rengeteg gyerek között is cukinak tartják az enyémet.)
Aztán ahogy hazajöttünk, az útlevél-ellenőrzésnél kiemeltek a sorból és kiengedtek minket. Ma pedig ahogy kiléptem a lakásból, ketten is leszólítottak.

Első napok

Kivételesen volt tervünk. Úgy volt, hogy péntek reggel elhozzuk a bérelt autót, aztán megyünk Imréékhez, aki Másik nagybátyja, onnan Micpe Jerichoba szombatra, onnan Északra keddig, aztán vissza Bné Brákba, és visszaadjuk az autót. Ezzel az összes olyan program egy helyen volt, amit nem lehet tömegközlekedéssel megoldani. Vagy legalábbis enyhén szólva nem egyszerűen.
De. Valahogy Izraelben mindig van egy de.
Szóval nem adtak nekünk autót, mert ez lett volna az első alkalom, hogy bérelünk, és nem tudtuk, hogy hitelkártya kell hozzá, és nem jó a sima dombornyomott. Kissé kiborultunk, Másik egész csütörtök délután ezután mászkált Mirjámmal, a vendéglátónkkal együtt, és semmit nem sikerült elérnie. Aztán hazajött, és én se voltam felhőtlenül boldog. Hiába gondolkoztunk, nem jutott eszünkbe semmi megoldás. Még Micpe Jerichó talán elérhető lett volna, de Északra autó nélkül semmi értelme menni, mert ha el is jutunk valahogy a szállásra, utána nem tudunk menni sehova. Aztán Anna hívott, hogy nem tudunk menni hozzájuk szombatra, mert valamitől belepte a por a lakást, ők meg nagytakarítanak. Közben két gyerek megy először iskolába. egy először óvodába holnap. A szállást pedig 23-ig lehetett lemondani ingyen, de ezt úgy értették, hogy 22-e éjfélig. Abból kicsúsztunk. Én meg úgy emlékeztem, hogy Imréékhez eljutni is nagyon bonyolult és hosszú, úgyhogy mi otthon maradtunk Dovival. Szóval szép sorban minden összedőlt a szépen felépített programtervemből. Azért amíg másik távol volt, én a kibucot hívogattam, ahol a szállásunk volt lefoglalva, hogy hogy a legegyszerűbb eljutni hozzájuk. (busz fél óra, vonat másfél óra, busz egy óra, kijönnek értünk plusz várakozás) Aztán visszahívtak, hogy nem lesz ez így jó, autó nélkül nem tudunk ennivalót se venni, és ők csak reggelit adnak. Jó, akkor mi lehetne  a megoldás? Nem tudják, megpróbálnak segíteni. Másik 5 óra körül jött haza, azzal, hogy nagyon csalódott volt mindenki, hogy nem láttak minket (értsd Dovit), még egy távoli nagynéni is eljött csak ezért. Puff neki. Egész nap azon dolgoztam, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, amiért egyszer a saját szempontjaimat tartom fontosabbnak.
De! A második de már mindig sokkal jobb.
Imre segített egy ismerősénél autót bérelni, úgyhogy ma (vasárnap) reggel Másik elment érte, aztán beugrottunk Imréékhez ebédelni, onnan indulunk Északra. Pihenésképp megálltunk Caesarian, gyűjtöttünk kagylókat, láttunk szép trendeliket, csak nagyon drága volt, amibe beleszerettünk, úgyhogy nem vettük meg, csak egy bordugót. Hét körül értünk a kibucba, nagyon szép, egy kedves emberrel három kedves kutyával és néhány félős macskával találkoztunk eddig. Holnap megyünk Cfátra, aztán meglátjuk. És mielőtt visszaadnánk az autót még a távoli nagynénit is meglátogatjuk.
Azt hiszem, az eseménye ilyen alakulására mondják itt, hogy jije beszéder (rendben lesz minden).
Képeket holnap teszek fel.
Ja, és kimaradt, hogy szombaton belerúgtam egy székbe, úgyhogy most a másik lábam is fáj. Kérdeztem Másiktól, hogy vajon mit akar ezzel üzenni nekem az Univerzum, erre volt képe azt válaszolni, hogy azt, hogy nézzek a lábam elé.

Csak púp a lábamon

Amikor lefeküdtem Dovi mellé szoptatni, gondoltam, hogy na, milyen okos vagyok, hogy a telefonomat is hoztam, így Másik el tud érni, ha akar (igen, ilyen problémáink vannak). Csak ne felejtsem el magammal vinni, ha felkelek, nehogy valaki hívjon, és Dovi felébredjen rá. Egyet lehet találni. Elfelejtettem. Hívtak. Berohantam. Kifelé menet bevágtam a lábam az ágyba. Beszéltem telefonon. Hallottam a nyüszögést. Visszafeküdtem. Visszaaltattam. Most meg nem bírok lábra állni. Holnap utazunk. Hurrá.

Gondolom

hogy az, hogy egy egész család áll meg mellettem zavartalanul a boltban és zajong a játékokkal, azt jelenti, hogy tényleg nem látszik, ha épp szoptatok (a hordozóban).

A piac-problematika

F inspirálta bejegyzés beteges bevásárlási szokásaimról

Nehezen kezdődő barátság volt a miénk. Ugyanis a piacon - a Sparral ellentétben - nem lehet kártyával fizetni (tehát előre kell tudni, hogy mennyit költök), nem lehet kiválogatni, amit veszek, és főleg, mindent külön kell kérni, külön embereket megszólítva. Aztán olyan gondjaim is vannak, hogy mit tudom én, hogy mennyi egy kiló. Azt se tudom, hogy mennyi kell az ebédhez, de azt kitalálni, hogy ennyi és ennyi pénz van nálam, amannyi a hagyma kilója, akkor abból mennyit kérhetek, hogy elég legyen a kajába, ki tudjam fizetni, és haza is tudjam cipelni, és maradjon a többi dologra is, amit vennem kell, számomra a lehetetlennel határos feladat. Az árusok pedig türelmetlenek, és mérgesek, ha gondolkoznom kell. De rá kellett jönnöm, hogy olcsóbb és jobb is, mint a bolt, úgyhogy muszáj volt közelednem felé. Sőt, be is kellett lépnem. Itt jöttek a második szintű problémák. Úgy kezdődött, hogy van a Piacnak két szintje, az alsó és a fölső. A fölső drágább, de őstermelői, vagy milyen. A nénikék a saját termésüket hozzák árulni (legalábbis úgy néznek ki a legtöbben). Az alsó olcsóbb és személytelenebb. Meg ugye nem is lehet annyira tudni, hogy mi honnan jött. Sokáig nem vásároltam a fölsőben, mert drága. Lent meg órákig keringtem, mert messziről nem látom, hogy milyen az áru. Közelebb menni nem tudok, mert megkérdezik, hogy mit akarok (ami még rosszabb, mintha nekem kéne kezdeményeznem, mert váratlanul ér), és kiderül, hogy én sem tudom. És különben is, utálom, hogy fél kiló paradicsomért meg kell szólítani az eladót. Aztán mikor megkérdi, hogy "még valamit?", gyorsan mondom, hogy semmit. Aztán jut eszembe, hogy még krumpli is kellett volna. De akkor már ciki, úgyhogy inkább megyek egy másik árushoz. Én gondolkozni szeretek meg válogatni. Elvenni dolgokat, aztán meggondolni magam, és visszatenni. És főleg magamnak kiválogatni, nem pedig elviselni, hogy amikor nagy fej gombát kérek, lehurrogjanak, hogy nem képzelem, hogy válogatni fogja. (Nem, nem viseltem el, otthagytam, de nem lett gombám). Mindenesetre az egyik legfontosabb szempont, hogy az árus kedves legyen (elvégre meg kell szólítanom). Csakhogy az árusoknak is vannak jobb és rosszabb napjaik. Végre találok valakit, aki kedves, erre legközelebb bal lábbal kel fel, és bunkó lesz. Aztán már nem megyek hozzá. Az egyik néni például egyszer adott egy paradicsomot kóstolóba (a 9. hónapban voltam), de elég kevés dolgot árul, és a következő alkalommal még csak nem is mosolygott. Van egy árus, ahol lehet válogatni, és pénztár van, és sor, mint egy rendes boltban, és egész normálisak is mostanában. Ez még elviselhető megoldás.
Mióta Dovit hozzátáplálom, többször járok a fönti részen is, mert nem szeretek neki teherautóban érlelt gyümölcsöt adni. Ennek köszönhetően vettem észre, hogy a ribizli és málna beszerzésére nem csak szökőévente egyszer kerülhet sor 10 dekás kiszerelésben a szupermarketben, és nem is csak a saját kerttel rendelkezők privilégiuma. Sőt, még az áfonyát is megkóstoltam. Itt persze rögtön találtam egy kedves nénit, aki mondta is, hogy délután szokott lenni. Beszélgettünk is (ki ne beszélgetne egy 6 hetes gyerek anyjával), vettem tőle medvehagymát. Azóta nem láttam. Egy másik pasi nem kedves, ellenben rámenős. Megszólít embereket, hogy vegyenek tőle mindenfélét. Múltkor be is dőltem, vettem szedret, aztán láttam, hogy a szomszéd pulton olcsóbb. Szóvá is tettem, de csak lukat beszélt a hasamba, hogy mert ez szebb, és nagyobb doboz stb. Ott kellett volna hagynom, de tőlem már ez is nagy teljesítmény volt. Többször nem dőlök be neki.
Persze máskor meg egymás mellett áruló három néni mind megcsodálta Dovit, én meg vettem levendulát, a másik nénitől meg 500 pénzért egy nagy doboz szedret és egy zacskó körtét is, mert már ment volna haza. De még kedvesen elbeszélgettünk, ajánlgatta a lekvárját, és valamelyikük még Dovi fejére is visszatette a sapkát. Ilyen is van.
Mostanában azt csinálom, hogy először veszek Dovinak barackot, aztán ami megtetszik, és ha elfogyott a pénzem, hazamegyek. Ennek az az eredménye, hogy sok gyümölcs van itthon, viszont kevés vacsora. Képtelen vagyok előre gondolkozni. Meg hát lássuk be, a ribizlit meg a barackot cipelni mégiscsak jobb érzés, mint krumplit.
Egyszer írtam bevásárlólistát, és rádöbbentem, hogy sokkal gyorsabb és egyszerűbb így az élet. Azóta sem jutottam hozzá újra. Hogy csinálják a háziasszonyok, hogy minden napra van mit főzniük? Minden nap vásárolnak? Vagy ha nem, akkor hogy cipelik haza a rengeteg cuccot, és főleg, hogy nem romlik meg minden, mire sorra kerülne? És hogy tudják kitalálni hétfőn, hogy mit egyen a család csütörtökön? Nekem a szombatra való készülés is kitölti a hetemet. Már szerdán arra vásárolok, és azt alig bírom kitalálni meg hazacipelni, persze, hogy nincs ebéd csütörtökre.
Az egyetlen reményem, hogy Dovi nemsokára főzelékeket fog enni, és akkor majd mi is azt eszünk.

Azt hiszem, nem csak nekem tetszik az új táskám és neszesszerem

Zazáleától vannak.

Alvás gondok

Először örültem, hogy nálunk nem gond, hogy Dovi álmában hasrafordul, mert amúgy is hason alszik. Aztán azt hittem, hogy most viszont hátra fordul álmában, és arra ébred fel. De nem. Rájöttem, hogy már sokszor elalszik háton is, illetve nem ébred fel, ha nem fordítom hasra a szoptatós pozícióból. Viszont magától néha visszafordul hasra. Erre még nem is ébredne fel, hiszen szeret hason aludni. Ellenben, amikor a lába magától mászni kezd alatta...

Hogyan nem próbáltuk ki a BKV-hajót

Sietnünk kellett az indulással, mert Dovi 8 körül kel, és fél 10-kor már indulni akartam volna.
Kimásztunk az ágyból, Dovit átpelenkáztam, felöltöztettem hajós ruhába. Betettem a székébe, amíg én is felöltözöm. Egyszer csak érzem, hogy valaminek szaga van. Hát jó. A pelenkázón láttam, hogy ruhát is cserélünk. Hurrá. Azért háromnegyedkor kint voltunk az ajtón. 10:10-kor szálltam le a villamosról, elmentem a Ferenciek terére jegyet venni, aztán megtaláltam a megállót, és még volt 5 perc. Ott derült ki, hogy a lány, akivel megbeszéltük a találkozót 9:29 helyett 10:29-et írt az emailbe. Mondjuk remélem, hogy 4 gyerekkel csak ennyire leszek figyelmetlen, mint ő mert szerintem már nem állok messze. De az már nem az ő hibája, hogy a hajó kikötött (10:40-kor), megnézett minket magának, majd közölte, hogy nem férünk föl, és továbbment. Javasoltam, hogy menjünk villamossal a Kopaszi-gátra, de a többiek (akik szintén az email alapján mentek oda) megunták és inkább elmentek hajózni a másik irányba. Azért én elmentem, úgyis arra kellett volna hazamennem. Voltunk ott kb fél órát, aztán valaki hazahozott autóval.

Épp le akartam tenni Dovit aludni, mikor írt sms-t a sétapartnerünk, hogy van-e kedvünk kimenni. Nem bírtam ellenállni, pedig kellett volna, mert ezzel értem el azt a fáradsági szintet, amit se én, se a környezetem nem igazán tolerál. Ami persze nem segít a megnyugvásban, se a dolgok elintézésében. De még a pihenés kivitelezésében sem.

Aztán jött Mami meg Nózi, akik voltak olyan kedvesek, hogy bevásároltak helyettem. De hamar elmentek, plusz Dovi se aludt el, mert Másik pont akkor jött haza, és felébredt.

Majd kiderült, hogy holnap mégsem találkozunk Zazáleával. Majd az derült ki, hogy talán mégis. Ez a fény a folyosó végén.

Félszületésnap

Ádámtól és Tomitól kaptuk ezt a játékot. Azt hiszem, még nem teljesen rendeltetésszerűen használja, de végül is nem az a lényeg, hanem hogy határozottan ízlik tetszik neki. 

 Volt itt a védőnő (kérdezte, hogy ő jöjjön, vagy én megyek, hát hülye leszek rohangálni ;) ) mértünk, beszélgettünk, megdicsért, hogy mindent jól csinálunk. Dovi csak 200 grammal nehezebb, mint múlt hónapban. Ennek örülök, már féltem, hogy sose lassul le a növekedése, és egyévesen 15 kiló lesz. Aztán cipelhetem. Most 7900 g, 69 cm. Nagyfiú.







Add már ide azt a fényképezőgépet!












Találkoztam egy volt évfolyamtársammal. A napokban szül, arab a férje. Otthagyta az egyetemet az utolsó félévben, már nem is fest, mert a férje vallásos, fura lenne, ha ő mindenféle figurálisakat csinálna. Hát ennél már jobb vagyok.

Füred

Az első családi táborunk. Ráadásul a szülinapom és a zsidó naptár szerinti házassági évfordulónk is beleesett, így rá tudtam beszélni Másikat, hogy ne később jöjjön utánunk, hanem vegyen ki szabadságot, és menjünk együtt. Fürödtünk, pihentünk, beszélgettünk, megmutattuk egymásnak Dovit és a Balatont, gyakoroltuk a hátonhordozást mei taiban, szülésélményeket osztottunk meg egymással (én boldog voltam, hogy nekem is van olyan) és növesztettünk egy fogat.

 Ismerkednek. Azért Dovi nem volt elragadtatva a 24 fokos Balatontól a 37 fokos fürdővize után.

Indián.Már egyre jobban kúszik, eléri, amit akar. Sőt egy majdnem négykézlábat is láttam tőle ma. Csak mindig mérges lesz amikor már pont sikerülne.

A 28 fokos babamedence kicsit jobban bejött. Kellett szoktatni, felváltva vigyorgott és kiabált. Aztán Másik mondta, hogy elég volt, szedjem ki, én meg még egyszer utoljára meg akartam próbálni, és akkor jött el a szerelem. Íme:

Én meg büszkén viseltem a cniesz fürdőruhámat, amiből nem lóg ki mindenem, amikor egyszercsak odajött valami úszómester-féle, hogy ebben a ruhában nem mehetek be a vízbe. Én mondtam, hogy ez pedig itt egy fürdőruha. Odajött egy másik is, neki is mondtam, a másik is mondta neki, hogy elméletileg ez fürdőruha, jött Másik harciasan, hogy ez gyakorlatilag is az. Még felajánlottam, hogy fogja meg azt a részét, ami nem ért hozzám, de úgy tűnik, elég meggyőzőek voltunk, mert elmentek és békén hagytak minket. Hehehe.

Még ma indulás előtt gokartoztunk egyet Zsófiékkal. Mi ültünk az utánfutóban. Sok programot csináltunk együtt, jó volt nagyon. Végre nem egyedül fürödtem ruhában (bár az enyém ugye fürdőruha), és ezt ő is pont így gondolta. Csináltunk kendőkötő kurzust is a könyvemből, de arról nincsenek képek, mert ilyen szemérmesek vagyunk, nem mutogatjuk a hajunkat.

 Azért Dovi gyakorolt egy kicsit.

És a fogacska.

Kedden, az autóban ordítás sírás közben folt alkalmam megfigyelni az ínyét, és láttam, hogy van ott valami buborék, ami akárhányszor kinyitja a száját, ugyanott van. Aztán elaludt (kellett némi biztatás hozzá), majd az utolsó fél órára megint felébredt, hogy ugyanott folytassa, ahol abbahagyta. A buborék még a helyén volt. Ebből nagyon okosan kikövetkeztettem, hogy az nem lehet egy szokványos buborék, sőt inkább egy fogacska, ami az ínyen át is látszik. És tényleg, pénteken az ölemben alvás után sírva ébredt, és a szopizás se segített, úgyhogy megvizsgáltam a dolgot, és ezt találtam. Nagyfiú.
Jól kifáradtunk mindannyian, Dovi négy óta alszik (most van 9), és közben forgolódik, és nem ébred fel! Én meg egy hős vagyok, és már ma kipakoltam a cuccokat. Már csak a mosás maradt holnapra. Brrr!

Szakdoga - nyomok

Ha már kulturálódtunk, írok egy kis okosat is.

A nyomokat önkényesen két fő és több alcsoportba soroltam. Véletlen és szándékos nyomok. A véletleneken belül vannak természetben előfordulók, mint például az árnyék, különböző állatok által létrehozott dolgok (vakondtúrás, hódvár) vagy vízmosás, és ember által létrehozottak, mint a lábnyom vagy különböző cselekvések nyomai. Vagy kevésbé direkt módon egy félig leomlott ház, amely az ott töltött élet(ek) nyomait mutatja (nagyjából erről szól a festő szakdogám).

A szándékosan létrehozott nyomok létrejöhetnek puszta élvezetből, magáért a nyomhagyás öröméért, amikor például a gyerekek rajzolnak, vagy művészi célzattal is. Ebben is két csoportot találtam, az egyik, amikor valaki megtanul egy festészeti/grafikai/szobrász technikát, és azt mesterien alkalmazza az általa kiválasztott dolgok ábrázolására. Ez az, ami kevésbé érdekel. A másik, amikor valaki egyértelműen azt vizsgálja, hogy bizonyos történések milyen hatással vannak a látványra vagy a tárgyakra. Előre megvan a kiindulási szituáció, megtörténik az esemény, de abba már nem szól bele a művész, hagyja, hogy megtörténjen, aztán pedig elfogadja az eredményt. Rengeteg példát láthatunk erre Maurer Dóra munkásságában ("Nagyon magasról leejtett lemez" és "Lemez átmaródása").

(Erről lesz külön bejegyzés is remélhetőleg.)

Meg még sok már művészről lesz szó, meg technikáról is. Itt van a fotogram például, ami megintcsak szívügyem, és véletlenül különösen alkalmas a nyomok rögzítésére.