Dovilogika

Múlt héten jött volna hozzánk játszani Dovi barátja, Igi. De reggelre lázas lett. Másnap vittünk neki Dovicseppet, hogy meggyógyuljon. Megbeszéltük, hogy ettől elmúlik a láza, és jöhet játszani. Dovi fel is sorolta, hogy rajzolni, meg Kisvakondot nézni tévében és könyvben. Aztán most Dovi lett lázas. Rögtön kérte is a Dovicseppet. De nem ám akárhogy: kibontott pelussal! Szerencsére azért szájon át gondolta, de a pucér fenékhez ragaszkodott. Aztán rájöttem, hogy az benne a logika, hogy ott mérem a lázát, akkor ott is kell meggyógyulnia. Azóta oda van készítve a lázmérő mellé a csepp, mert rögtön kéri, és még le se ment a torkán, már közli, hogy "meggyógyult a lázad".
Azért azon az elgondoláson még szeretnék csiszolni, hogy "eszünk Dovicseppet, meggyógyul a Dovi láza, és jöhet Mamához". Valahogy nem tetszik, ha azt gondolja, hogy lázasan nem jöhet hozzám.

Mérges

Dovinak hasmenése van. Úgy kb két hete. Nem tudjuk, mitől. Mivel nem múlt el, felhívtam az orvost. Azt mondta, ne adjunk neki tejterméket legalább egy hétig, plusz probiotikum. És ha kell tápszerrecept, akkor ír, menjek el érte. Nem tudom, mi köze a tápszernek a hasmenéshez. De én valami miatt (talán mert ezen is gondolkoztam) inkább megosztottam vele, hogy még szopik, de én babát várok, és most ami kevés tej termelődik, az kolosztrum, ami tud ugye hasmenést csinálni (mert arra -is- találták ki, hogy kihajtsa a mekóniumot az újszülöttek beleiből). Erre azt válaszolta, hogy hát amúgy se ajánlott ilyenkor szoptatni, úgyhogy jó lenne elválasztani Dovit. Valami belém nevelt udvariasság és az, hogy még máskor is kell beszélnem a nővel megakadályozta, hogy nagyon elküldjem a francba. Csak annyit mondtam neki, hogy megbeszéltem az orvosommal, aki azt mondta, hogy amíg minden rendben van, addig semmi akadálya (ez azért csúsztatás, mert az orvos semmit nem reagált, teljesen természetesnek vette a dolgot). Erre ő, hogy akkor el tetszik dönteni.
Annyira rosszul esett! Nem is az, hogy más a véleménye, még ha az én "véleményemet" tudományos kutatások és sok ember gyakorlata támasztja is alá, meg igazából konkrétan semmi meglepőt nem mondott, mert tudom, hogy általában mi a hozzáállás ebben a témában, és tulajdonképpen nem is olyan nagy dolog. De mégis nagyon bánt. Valószínűleg a hormonjaim is rátesznek egy lapáttal. Csak azt nem értem, ha kérdezek valamit, akkor miért valami másra kell válaszolni, és ezzel rögtön minősíteni is?

Védőháló nélkül

Az úgy volt, hogy szeretném átszabatni a hordozós kabátomat, mert így nem valami praktikus. Illetve az, de lehetne sokkal jobb is. Viszont nem tudtam, hogy hol van, hetek óta keresem. Viszont jövő szerdán megyek a lányhoz, aki remélhetőleg vállalja. Ezért nem láttunk más megoldást, és leszedtük a szekrény tetejéről a nagy vákuumos ruhazsákokat. Azokban nem volt. Ellenben Másik szekrényének a felső polcán tök elérhető helyen igen. (Biztos, hogy néztem már ott.) De ha már lent voltak a zsákok, kiválogattam a maradék kismamaruhákat, és eltettem a helyükre, amik már nem jönnek rám. A zsákok visszaszenvedése a szekrény tetejére esti programnak maradt. Volt hozzá egy nem túl jól működő, folyton leálló porszívónk (amire vigyázni kell, mert múltkor leállt orrszívás közben, utána Dovi napokig azt kiabálva ébredt, hogy "elromlott a nagy fehér porszívó") meg a túl nagy méretű, egyébként régen kilyukadt zsákok, amikből csak azért kellett kiszívni (Dovi szerint kipucolni) a levegőt, hogy amíg feltesszük őket, egyben maradjanak annyira, hogy meg lehessen őket fogni. Utána már leereszthettek, és ezt meg is tették. Szóval elég nehéz volt kivitelezni a tervünket. Mikor végre kész volt, és egyéb dolgaink után néztünk, egyszer csak ezt hallom a szobából: "felmásztál Papa székére" Benézek, és tényleg! Halál nyugodtan ácsorog a létraszék utolsó előtti fokán. Én csapot papot eldobva rohanok, Másik nem is érti miről van szó, de szalad ő is. Mikor odaérünk, Dovi fülig érő mosollyal közli, hogy "naaagy Dovi". Hm. Most számlálom az ősz hajszálaimat.

Ilyenek történnek nálunk

El ne felejtsük

Izraelből datolyát is kell hozni. Ezért.

Testvérek

Amikor a Nagyobbik egyszer csak közli, hogy neki kisbaba van a hasában. Én megkérdem, hogy akkor az én hasamban ki van? Erre odajön, elkezdi simogatni, és mondja: hahó, Kisbaba, mit csinálsz? Játszom veled (ha) kijöttél. És akkor a Kisebbik rúg egyet odabent.

Terhestünet

Azzal kezdődött, hogy kivittem a szemetet, és ahogy leértem a járdára, a zacskó füle elszakadt, és minden a földön landolt. Kajlapisis macskaalom, koszos pelusok, kajamaradékok, és a használt zsepiken már fenn sem akadok. Sőt, azokkal fogtam meg a többit. A bölcsibe vezető utat túléltem, bár lehet, hogy az átok átszállt a körülöttem lévőkre, mert egy nő elesett mellettem, egy pasinak meg eldőlt a csomagja, és mindenféle fém alkatrészek gurultak szét belőle.Aztán mikor hazaértem vacsorakészítésnél Másik szólt, hogy hagymavágás után besózta a deszkát. Hát nem rátettem a zsömléket? Aztán mikor Dovi vizét ellenőriztem, kivertem a saját kezemből a hagymás kenyeret. Végül az előbb levertem a tálcát a fotel karfájáról, ami kb 2 napja nyugodtan pihent ott. Rajta volt a notebookom, és egy doboz gombostű. Most megpróbálok már semmihez sem nyúlni ma este.

Dovi a bölcsiben

Már rég meg kellett volna írnom azt a bejegyzést, és most is a normális alvásom kockáztatásával látok neki, ugyanis a fent nevezett bölcsis nagyfiú betegen és köhögősen fekszik az ágyában és ki tudja, meddig és hogyan hajlandó aludni. Tehát nem is megy holnap a bölcsibe, ami mindkettőnknek nagy csalódás. Mert ő egyszerűen imádja. Ha kérdezem reggel, hogy hova mész ma, akkor rávágja, hogy BŐCSIBE!!! És naponta többször fel kell neki sorolnom, hogy ki mindenki várja ott. Egyik nap mentem érte, megkérdeztem, mit csináltál a bölcsiben? Zenéztél! Tornáztál! Aztán azt is imádja, ha végigkérdezem, hogy ettél? Ettél! Játszottál? Játszottál! Aludtál? Aludtál! stb.

Első nap végig vele voltam mindenhol. Ott is aludt, hogy ne boruljon fel teljesen a napunk a hosszú hazaút miatt, de külön szobában. Másnap ha nélkülem ment be valahova, nem mentem utána, csak ha hívott. És bár velem, de a többiekkel egy szobában aludt. Ugyanez volt csütörtökön is (közte volt egy nap szünet, mert okt. 23. volt.) Kivéve, hogy nélkülem ment le a játszóra a többiekkel. Ezt csináltuk hétfőn is. Kedden már Másik vitte, mert én orvosnál voltam, én csak ebéd után mentem oda. De nem mentem be, hogy próbálják meg ők altatni, de legyek ott, ha bármi gáz van. Nem volt. Ahogy felébredt, engem látott, és azt mondta: bőcsibe vagy. Másnap már csak a délutáni foglalkozás végére mentem.
Egyszer sem volt semmi gond, nem sír, jól érzi magát, itthon énekli az összes dalt, amiket még szerencse, hogy ismerek. Így ha elkezdi, együtt énekeljük. Van, hogy többször a teljes reggeli imát. Tök jó érzés, hogy ismerem, ami történik vele, bár azért rossz, hogy nem látom, milyen a többi gyerek között, amikor nem vagyok ott. Kéne valami kamera. (Hú, ezt nemrég mások is felvetették egy óvodában, de egész más célból...)

A lányok azt mondják, látszik, hogy volt már közösségben. Én azt mondom, biztonságosan kötődik. Mert a 2 hét velem együtt a másik bölcsiben a gyerekek mellett eltöltött időt nem nevezném azért közösségnek. Ja, és másik bölcsi. Ugye azt mondták, hogy az a baj, hogy nem tudok más gyerekhez odamenni, mert Dovinak annyira szüksége van rám. És már akkor is úgy gondoltam, hogy ebben a bölcsiben ez nem lenne gond néhány hétnél tovább. Hát most bebizonyosodott, hogy még addig sem. Egyrészt biztonságban érezzük magunkat (én Dovit), másrészt a lányok odafigyelnek rá, hogy Dovi velük is játsszon, és beszokjon. És ezalatt én a többi gyerekkel játszom, egyrészt mert miért ne, másrészt mert odajönnek hozzám, harmadrészt mert K-val összeszokottak vagyunk, és ez egyértelmű. Szóval ebben sem volt igazuk, he.

Kicsit tartottam tőle, hogy mit fog kezdeni a többi gyerekkel. Mert eddig amikor én láttam, nagyon nem tudott mit kezdeni vele, ha elvettek tőle valamit. Na, most a 4-5. napon, mikor bementem, és az egyik lány el akart tőle venni valamit, ő határozottan rászólt, hogy "ne vedd el tűzoltóautót!" (a névelőkkel még csak most barátkozik).

És hát holnap a szabadnapom helyett itthon betegeskedünk, unatkozunk, és nem lesz magamra 5 percem se... De majd jövő héten!

.

Tegnap elkapott az ellenőr. Nem mintha nem lett volna bérletem, de mióta megvan a kisgyerekes, most először nézték meg, hogy érvényes-e az igazolványom. Persze nem volt, de jogosult lennék rá, csak ugye nem intéztem el, mert elfelejtettem. De a nő nem akart elengedni, csak fogta az igazolványomat, semmi mást, én viszont siettem, és nem akartam két nap alatt meghosszabbíttatni, és bemutatni az Akácfa utcában, úgyhogy otthagytam mindkettőt. Azért az vicces volt.
Viszont itthon amikor előkerestük a papírt, kiderült, hogy valamiért csak november 10-ig kapok GYED-et, ami ugye a gyerek kétéves koráig járna. Úgyhogy ma reggel elzarándokoltunk az OEP-be (elköltöztek szerencsére, úgyhogy nem kellett a világvégére menni), és megkérdeztem, hogy mégis miért. A néni nagyon kedves volt (ott valahogy mindig kedvesek és türelmesek, és foglalkoznak az emberrel), de nem tudta. A gépben minden rendben volt a munkaviszonyommal, a biztosításban töltött időmmel, mégis az volt írva, hogy novemberig kapom a pénzt. Úgyhogy írtam egy reklamáló levelet, otthagytam nála, és hét napon belül felhív valaki, hogy megmondja, hogy mi van. Remélem, nem alvásidőben fog hívni, és meghallom majd. Most hét napig izgulhatok. És addig nem kaphatok új bérletigazolványt. Itt az idő, hogy elkezdjek vezetni...

Viszont ezt az ellenőrt az Ö-való küldte rám, különben csak akkor jövünk rá a galibára, amikor már nem kapom a pénzt.

Festés ügyek

Az történt, hogy volt itt ez a nagy vászon (80x190 cm), és sokáig üresen állt, és útban volt. Papitól kaptam, egy kidobott ágy hátuljára feszítette fel. De hát olyan nehéz egy ilyen nagy fehér tiszta vászonra bármit csinálni. Az ember fél hozzányúlni, azt gondolja, hogy ezt aztán nagyon meg kell tervezni, mert ez aztán egy nagy dolog kell, hogy legyen. De bennem már annyi gát volt ebben az ügyben. Először is volt az egyetem. Ahol az utolsó néhány évben azt hallottam nagyon sokat, hogy okosnak kell lenni, és okos képeket kell csinálni. De én nem tudok előre okos lenni, én nem tudom megtervezni az egészet. A következő lépést igen, de ha megpróbálom előre látni az egész képet, és aztán megcsinálni ami a fejemben van, annak sosincs jó vége. Van, aki így dolgozik, de én nem. Nem is így élek. (Erre Másiknak biztos lesz néhány megjegyzése.) Én festés közben tudok csak gondolkozni. Szóval ez annyira gátolt, hogy sokszor inkább el sem kezdtem valamit. Mert itt a másik dolog: hogy időm se volt leülni és elkezdeni. Amikor az ember folyamatosan fest, nem látszik nagy különbség a két megközelítés között. De így egy Dovival nem lehet folyamatosan festeni. Ez volt a másik gát. Aztán elegem lett, és egyszer csak elkezdtem. Először jött rá egy réteg. Csak szín, ami nekem tetszett. Nem kellett se gondolkozni, se sok időt rászánni. Csak jó volt végre festeni. Annyira, hogy rá is írtam a lila foltra, hogy "szabad örülnöm a festésnek". Aztán néhány napig (hétig?) nem nyúltam hozzá. Amikor megint volt kedvem és időm, jött rá még egy réteg. Aztán valahogy került rá egy piros dömper. A szövegek és a gondolatok meg egyre vadabban lettek! Mindent megengedtem magamnak a képen! Még azt sem kellett eldöntenem, hogy figurális lesz-e, vagy nem. Pedig korábban úgy éreztem, hogy ezt nem csak egy képen, de egy egész munkásságon belül is illenék eldönteni. Vagy legalább néhány évtizedes időszakokra bontani. De most felszabadultam. Aztán jött egy pályázat. Elég rangos. Itt az eredmény.
Ez most nekem annyira kellett. Tulajdonképpen ez az első igazi elismerés mióta felvettek a Képzőre. Egy válasz, hogy nem csak nekem jó, amit csinálok, hanem ez jó, és kész. Van létjogosultsága, és tényleg "nem kell okosnak lennem".
(Most pedig, hogy Dovi heti 2x bölcsiben lesz, enyém a világ!)

Első látogatásunk az ügyeleten

Szerencsére semmi komoly és sürgős nem volt, de szerdán (okt 23-án) reggel úgy ébredtünk, hogy Dovi szeme a kétszeresére dagadt. A kezén is találtunk két csípést, úgyhogy kikövetkeztettük, hogy a szemén is az lehet. Felmerült bennünk a kósza gondolat, hogy bevihetnénk az ügyeletre, és biztos adnának neki valami Kalcium injekciót, aztán gondoltuk, még várunk. De délutánra már nem látszott ki a szeme a szemhéja alól, úgyhogy elmentünk a Jánosba. A szemészetre küldtek, úgyhogy oda mentünk. Kaptunk valami krémet rá (mármint a receptet), és kb egy hét lesz, mire meggyógyul. Mentünk a patikába, ahol a nő megkérdezte, hogy miért nem Calcimuscot írtak. Mintha ezt mi tudnánk. Recept nélkül nem lehet kapni természetesen. Itthon szerencsére találtam kettőt, a legutóbbi betegségből. Odaadtunk neki egyet este, még nem telt le a hét:

Anatómia

Dovi már második alkalommal kérte elalvásnál, hogy vegyük elő a harmadik cicit. Elsőre elég jól fogadta, hogy csak kettő van, de ma már jobban tiltakozott. Meglátjuk, holnap mi lesz.

Mozog.

Határozottan.
Eddig  néha éreztem mindenféle húzást meg rángást, de egy részük nem is azon a részén volt a hasamnak, ahol a méhemet pillanatnyilag el tudom képzelni, úgyhogy inkább nem éltem bele magam. Aztán egyre biztosabb lettem benne. Múlt héten kopogott is nekem. Ma meg egész biztos, hogy hozzányomta a hátát a hasamhoz, és úgy is marad vagy egy percig. Olyan jó volt!

Dovi születése, ahogy most látom

Sok idő telt el azóta. Én sokat olvastam és sokat gondolkoztam. Az itthoni események nem fontosak ilyen szempontból, azt csak ugyanúgy tudnám elmondani. Fontos részlet, hogy a szülésznőm nem jött, mert az unokáira vigyázott, és az orvost neki kellett volna értesítenie, de különben sem bíztam benne, hogy ő ott lesz, mert csak 50%-ra ígérte. Mármint az orvos.

Hajnali kettőkor értünk a kórházba. Ott megvizsgált az ügyeletes, és közölte, hogy a méhszájam semennyire sincs kitágulva, és még sok idő lesz ez. Majd ctg-re tettek a vajúdóba, ahova nem jöhetnek be a férjek, és feküdnöm kellett. Ezek közül egyik sem volt szükséges. Sem a ctg, sem a fekvés közben, se az elkülönítés. Egy normális vajúdásnál nem kell állandóan szívhangot meg méhösszehúzódást nézni. A szívhang mitől ne lett volna rendben, elég lett volna egyszer-egyszer ellenőrizni, a méhösszehúzódásokat meg meg lehetett volna állapítani, ha a fejemre néznek. Persze ahhoz két másodpercnél többet kellett volna mellettem tölteni. Mint megtudtam, a ctg-hez is, mert az csak úgy ér valamit, ha folyamatosan nézik. Ezen kívül kaptam infúzióban folyadékot. -Nem mintha a szám nem működött volna.- De az ugye kell. Mire is? De ha már feltétlenül ragaszkodtak a ctg-hez, akkor sem kellett volna feküdnöm, mert azt is megtudtam, hogy az ultrahanggal működő ctg mellett (ez az volt, onnan lehet tudni, hogy használtak zselét) bármennyit lehet mozogni.

Szóval fekszem. Fáj. Nagyon fáj. És hasmenésem is van. Pont most? Azt is később tudom meg, hogy ez normális, sőt, szokásos. Amikor kétségbeesve mondom a szülésznőnek, mond valamit megnyugtatásul, de nem azt, hogy ez majdnem mindenkivel így van. Mindenesetre baromi kellemetlen, hogy minden alkalommal, mikor ki kell mennem, meg kell várnom valakit, aki leszed a gépről, és közben mondja, hogy nem lesz ez így jó. És még a levegőt is rosszul veszem. Így nem fog elég oxigén jutni a babának. Baromság, mondom most.

Mindeközben Másik az irodában pakolja a notebookját, mert ugye azt mondták, hogy menjen haza. Azt azért nem akarta, de ha úgysem engedik be másnap akármeddig, akkor legalább dolgozni tudjon az ajtó előtt. Azért ez felháborító! Még ha a magzatvíz folyt volna el, és amúgy semmit nem éreznék, ez rendben volna. Rendben volna? Azt azért nem mondanám, de megbocsájtható lenne. De nekem fájásaim vannak! Amikor beértünk, voltak ötpercesek. Vajon ekkorra milyen gyakran voltak? Nem tudom. Nincs órám, nem is tudok vele foglalkozni. Csak azzal, hogy FÁJ! Van a szobában másik két nő. Nekik nem fáj, bár láthatóan nagyon vágynak rá. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, hogy ezeknek itt lehet, hogy császár lesz, mert nem fáj, nekem meg ennyire. De nem bírok csöndben maradni. Aztán már nem is akarok. Hallják meg azok ott kint, hogy itt vagyok és hogy fájok. Szedjenek már le erről az ágyról! Nem bírom!

Aztán megjelenik a szülésznő, hogy hívjam "apukát". És lassan vegyen a levegőt! (Mennyire jó, hogy az otthonszülésnél mindenkinek neve van, és senki nem anyuka meg apuka.) Hívom. Gyere! -jön egy fájás- gyorsan! Erre a gyorsanra taxit hív. Engem visznek a szülőszobára. Lassan lélegezzen! Felállok. Nyomni kell. Kétségbeesem. Kérek fájdalomcsillapítót, de már nem adnak. Még szerencse. Hol az orvosom? Nem tudom. Úgy volt, hogy az én szülésznőm szól neki. Rendben, hívják. Feltesznek az ágyra. Eltűnt a méhszáj. Kész csoda ezek között a körülmények között. Levegő! Csengetnek. Másik jön, de nem talál. Átöltözik, de nem mondják meg neki, hol vagyok. Bár csak a hang után kéne mennie. Aztán jön. Még épp időben. Elfolyik a víz. Rózsaszín. Orvos: pedig pont akartam burkot repeszteni. Még jó, hogy nem tette, drága. Dovi tudja a dolgát, nem kell birizgálni. Jön a Fülöpdoki, már úton van. Anyuka, feküdjön az oldalára! Nem érdekel a Fülöpdoki, ki kell nyomnom ezt a gyereket. Haha, Eszter (itt Eszter voltam, nem is értem) még most is a humoránál van. Nem, nem viccből mondtam. Hát jó. Feküdjön a hátára, húzza föl a lábait, és nyomjon. De lassan vegye a levegőt, nem lesz ez így jó!

És jön, hatalmas erővel, mindent elsöpör, ami az útjában áll. Tudja a dolgát, még ha ezzel egyedül is van. Az én szervezetem is tudja, a sok hülyeség ellenére. Csak az a fránya levegő! Így kell ezt! Be, ki, be, ki, be, ki. Na, most jó. És a gátam a gyenge pont. Nem bírja. Reped. De Dovi kint van. És Fülöpdoki is megjött. Örülünk. Jön a varrás. Egy óráig. Aztán oxitocint, hogy a méhlepény is biztos kijöjjön. Mert honnan tudják, hogy amúgy nem jönne? Megnézhetem? Meg, persze. Felmutatják a lábam között. Jó, mondom. Elviszik valahova. Dovi Másiknál, amíg engem varrnak. Aztán, szopizik. Vagy előtte? Nem tudom. Amikor mindennek vége, én fekszem, Dovi mellettem, együtt vagyunk. Ez a lényeg.

De a testem meggyógyul, lényeg, hogy Dovit nem háborgatta senki. De ez személyiség-kérdés is. Mert ő ilyen. Elindul, és megy. Nem áll meg, míg el nem éri a célját. Egy nem ilyen gyerekkel simán lehetett volna császár a vége ezeknek a körülményeknek. Legközelebb nem bízom a véletlenre. Jobb segítséget keresek.

Tervek

Megvolt a 12 hetes uh. Kiderült, hogy az orvosom már nincs a Tétényiben, mert nem tudott azonosulni az új hozzáállással, amit az új főorvos hozott a kórházba. (értsd: több gyógyszer, több beavatkozás, több császár, kisebb hatókör a szülésznőknek, nem lehet külön szülésznőt választani, csak orvossal együtt, nem lehet dúlát bevinni stb.) Na, hát ezekkel az elvekkel én se tudok azonosulni. De most mi legyen? Vagy félidőtől átad vki másnak, akár a Tétényiben, akár máshol, vagy szülök ügyeleten. Vagy szülök otthon. Igazából nagyon erre hajlok. Nincs kedvem új orvost keresni, se 3 napot kórházban lenni, se harcolni bárhol, hogy ne vigyék el, ne tápszerezzék, ne kelljen feküdnöm, ne adjanak gyógyszert meg infúziót, ha nem kell, hazamehessek már és egyáltalán. Most keresek bábát.

Vicces, hogy mikor először hallottam arról, hogy valaki nem háton fekve akart szülni (Dovi még sehol se volt), nem tudtam elképzelni, hogy akkor hogyan? Hason fekve?!

Újra bölcsi-kérdés

(2013.08.27.)

Két napot voltam a második számú bölcsiben (a nyári 2 héten kívül). Nagyon nehezen bírtam. Az Igazi Bölcsi ennél sokkal jobb hely. Vannak pedagógiai elvek, együttműködés, figyelés a másikra.Itt egyik sincs. Csak egy rakás bébiszitter. Olyanok, akik úgy kezdenek egy programot, hogy leülnek egy helyben, majd szólongatják az egyéves gyerekeket, hogy "gyere, ezt meg ezt fogjuk csinálni". Meg a majd' hároméveseknek is, akik pont leszarják, az "ezt meg ezt." És nem történik semmi, és nincs következmény, és mindenki elsétálhat ima közben, és nekem kell szólni, hogy ne tegyék, miközben én tartom a programot. És ha közben elkezdek fegyelmezni, nyilván a maradék gyerek is elszalad. Mert ezek bölcsődések! Mint egy zsák bolha. Így működnek. És úgy altatnak, hogy mindenkit beraknak egy ágyba a cumijával, majd várják, hogy egyedül elaludjon. Közben tesznek vesznek a szobában, ebédelnek... (Az Igazi Bölcsiben sötét volt az alvószobában, minden felnőttre jutott két, maximum három gyerek, mellettük ültünk, simogattuk őket, vagy lefeküdtünk hozzájuk, amíg el nem aludtak.) Itt úgy szoktatnak be, hogy az anya otthagyja a másfél éves, magyarul nem tudó gyereket egész napra. Aki persze, hogy sír, fogalma sincs, hogy mi történik. És a vezető nem mondja meg az anyjának, hogy ez nem így működik. És a gondozók meg a többi gyerek szív, mert nekik kell nézni, ahogy szenved. Meg persze ő is, de bizonyos (elég tág) határok között az anyja azt csinál vele, amit akar...

Na szóval. Az volt a Terv, hogy kb. októberig bírjuk, mert mégiscsak két havi fizetés, aztán Dovi elmegy az Igazi Bölcsibe heti két napra, én meg otthagyom ezt a jeles intézményt. Másik munkát nem nagyon tudok keresni, áprilisig minek? Nem is vennének fel. De minden mindkét nap egy szenvedés volt. Naponta 15-ször gondoltam, hogy ezt hogy fogom két hónapig csinálni. Erre ma beszélni akart velem a főnök, és közölte, hogy valami nincs rendben. Úgy látja, hogy korai még nekünk ez a munka. Mert nem tudunk Dovival különválni. Ebben egyébként igaza van, Dovi tényleg nem hagyott más gyerekekkel is foglalkozni. Ahogy messzebb mentem tőle, rögtön kiabált, hogy mama, gyere, és ha nem mentem, sírt. Nekem meg, sajnálom, de nem ér annyit se egy munka, se másnak a gyereke, hogy az enyém sírjon, mert nem megyek, ha hív (És igen, hív, nem ugráltat, ő egy ilyen személyiség éppen ilyen időszakban. Hogy szüksége van rám, nagyon. Érzi a vesztét szegényke...). Azt azért hozzátenném, hogy meggyőződésen, hogy az Igazi Bölcsiben ezt is kezeltük volna együtt. Mert olyat nem lehet csinálni egy gyerekkel, hogy az anyja hirtelen idegen gyerekekkel kezd játszani, ő meg nézze. Az Igazi Bölcsiben K odaugrott volna, és lefoglalja, meg tesz érte, hogy őt is megismerje meg megszeresse, és működjön ez az egész.
Nem mintha bánnám, hogy nem kell többet mennem, de úgy érzem magam, mint egy szemét fiú, aki szakítani akar a lánnyal, de inkább csak lehetetlenül kezd viselkedni, és megvárja, míg a lány szakít. Könnyebb volt nem nekem kezdeményezni ezt a beszélgetést, de rossz úgy kijönni belőle, hogy én nem vagyok megfelelő (bár azt mondták, hogy nem én (naná, hogy nem!), hanem a helyzet), pedig én sokkal elégedetlenebb vagyok velük, mint ők velem. Persze elgondolkodtató, hogy ők ennyiért is szakítottak, én meg még benne maradtam volna azért a kéthavi fizetésért...

Aztán az is van, hogy úgy gondoljuk, hogy ha már Dovi elkezdett közösségbe járni, hülyeség lenne abbahagynia, hogy aztán egy-másfél év múlva elölről kezdje az ovival. Meg hát nekem is jó lenne 2 nap szünet a héten. Most is, a Pici mellett meg pláne. És nem kezdhetjük nagyon későn se, hogy ne érezze, hogy ő ki van túrva, jön a helyére más, őt meg elküldjük itthonról. És nem kéne, hogy sok idő maradjon ki most. Szóval beszéltem Z-vel az Igazi Bölcsi vezetőjével, nagyon kedves és konstruktív volt, meglátjuk mikor meg hogy lesz hely, mert ezt nem tudta kívülről. Aztán reméljük, mehet minél hamarabb.

Ott úgy tudom otthagyni, hogy tudom, hogy jó helyen van, tudom, hogy mi történik vele egész nap, tudom, hogy hogy kezelik, ha konfliktusa van, tudom, hogy jó és az életben valóban hasznos dolgokat tanul. Őszintén tudom neki mondani, hogy most én elmegyek, de neked nagyon jó lesz itt játszani. És ezt ő is érezni fogja, és tényleg jó lesz neki.

Felnőtt dolgok

(2013. aug. ?)

Újabb dilemma lépett fel. Mégpedig, hogy ha már nem dolgozom a bölcsiben, mi legyen Dovival. Legyen itthon? Maradjon bölcsiben, hogy ha már beszokott a közösségbe, ne szokjon el tőle és ne kelljen újra kezdenie a beszokást később? Ha igen, akkor melyikbe? Legkésőbb mikortól, hogy ne érezze úgy, hogy a tesója kitúrja a helyéről? Ahol most vagyok, ott nem hagynám nélkülem. A régi bölcsibe szeretném. De kérdés, hogy lesz-e hely? Mikor kérdezzem meg? Ha a 12. hétig várok, már lehet, hogy nem lesz. És ha Dovi elkezd oda járni, én nem akarok a másik bölcsiben mások gyerekeire vigyázni. De azért anyagilag jó lenne minél tovább. Jaj, bonyolult az élet, pedig még fel sem fogtam az egészet...

Jelek

(2013. aug. ?)

Eddig nem sok van. Nem emlékszem, Dovival mi volt ilyenkor. Egyelőre nem igazán érzem, hogy bármi változott volna. Illetve én látom a hasamon a változást, de külső szemlélőnek semmi. Meg volt egy sírásrohamom pénteken az elpakolásra váró ruhák kupaca fölött. És a Dovi óta ismerős gyorsan kifejlődő tojásundor. Délután még megfőztem őket a tojáskrémhez, csak valahogy nem kívántam megenni. De ha muszáj lett volna, még el tudtam volna képzelni. Aztán vacsorakor már azt sem. Amikor meg pakoltunk el, és Másik kb 1 méterre tőlem becsukta a dobozt, és megéreztem a szagát, hát... Másnap délben még rosszabb lett, ma meg már a szót olvasva is hányingerem van. (Valami rémlik, hogy Dovinál amíg nem mozgott, és elbizonytalanodtam, hogy minden rendben van-e, mindig a t-betűs dologra gondoltam, és ha elfogott a rosszullét, megnyugodtam.) És persze sokat kell pisilnem. Idegesítő, hogy amikor Dovi épp nem kel éjjel, akkor magam miatt ébredek. Még idegesítőbb, ha Dovi igenis ébred, és azért nem tudok kimenni, mert előbb vissza kell altatni. De ez legyen a legnagyobb bajom. És olyan boldog vagyok, hogy gond nélkül szopizik tovább, és ezt is megoldottuk! Meglátjuk a 16. héten mi lesz, akkortól kolosztrum is keveredik a tejbe, és más lesz az íze. De nem hiszem, hogy ezt a kis cicinkórászt ez az apróság eltérítené.



Meg az van még, hogy nem érzek kb semmit. Eleinte a hasamban volt némi nyomás, pár napig kényelmetlen is volt Dovit hordoznom, de aztán elmúlt. A mellem néha viszket és szúr, de a szoptatás miatt (?) inkább csak nem csinál semmi különöset. A hasam azóta láthatóan nem nagyobb. Szóval kezdek aggódni. Mert ha van min, én aggódom. És nagy tehetségem van megtalálni az okokat.
Nem tudom, Dovinál mit éreztem ilyenkor, mert nem írtam le. (Most ezért is írom, hogy legközelebbre legyen.) Emlékszem, hogy eleinte éreztem valamit, de hogy mikor volt az eleinte, arról fogalmam sincs. Épp tegnap beszéltük meg, hogy olyan 8-9 hetesen megyünk orvoshoz, mert akkor megnézi, már látszani fog a szíve, és csak 3-4 hetet kell várni az ominózus 12. heti uh-ig, és kevesebb időm lesz aggódni. De nem tudom, hogy fogom kibírni addig. Pedig még nem mehetek amúgy sem, még a szíve se biztos, hogy ver...

Még mindig titok

(2013. aug. 15.)

Baromi fáradt vagyok. De nagyon. Egyfolytában csak aludnék. De nem lehet, mert Dovi nem aludna egyfolytában. Ezen kívül néha begörcsöl a vádlim és még mindig elég érzékeny a mellem szoptatáskor. És ma estére jól megfájdult a hasam. Szerintem megerőltettem magam, de nem volt jó érzés. (és az sem jó érzés, hogy fáj a fülem, és nem tudok tőle aludni.) És nő is a hasam. Most elvileg 7 hetes, ha így folytatja, nehéz lesz titkolózni. Estére, ha úgy öltözöm, már elég egyértelmű. Dovi jól kijárta ott az utat. Pedig a dokihoz csak szept. 10-re kaptam időpontot, mert szabadságon van. Addigra már 11 hetes lesz. Hát nem tudom. Reméltem, hogy hamarabb megbizonyosodhatom róla, hogy tényleg ott van. Nem, ezek a tünetek nem elegek a lelkemnek. Dobogó szívecskét akarok látni! Persze azt nem bánom, ha a hüvelyi uh kimarad az életemből ezúttal. És az is problematikus, hogy akkor már bölcsi lesz, szóval el kell kéredzkedni valahogy, úgy, hogy ne legyen nagyon átlátszó a dolog. Bár tulajdonképpen nem érdekel, ha előbb kitalálják, mint hogy megmondanám. Ez az egész bölcsi-problematika egy külön téma, nincs kedvem most leírni. Bonyolult.

Aggódós

(2013. aug. 10.)

Annyi gondolat kavarog bennem, hogy nem is tudom összeszedni. Hogy fogunk boldogulni két gyerekkel? Hogy fogok eléggé figyelni mindkettőjükre? Hogy fog Dovi reagálni, ha a pici miatt várnia kell valamire? Mit fog szólni hozzá egyáltalán? Folyton olyanokat álmodom, hogy valaki el akarja szakítani tőlem Dovit. És értem is, hogy mit jelent, most itt jön valaki más, és nekünk be kell őt is engednünk. És bár minden gondolatommal vágytam rá, hogy jöjjön, most mégis elbizonytalanodtam.
Amíg nem volt itt, olyan biztos voltam benne, hogy megoldjuk. Hogy Dovi jó testvér lesz, hogy majd hármas/négyes szimbiózisban élünk majd és kész. Dovi ugyanúgy szopizhat, alhat velem, hordozhatom néha stb. És most kezdem érezni, hogy ez nem lehet így. Valami megváltozott. És tudom, hogy mire megszületik, még fél év telik el, és addig sok minden történik. Dovi is nagyobb lesz, és többet fog érteni a világ dolgaiból. Csak hát innen nem tudom, hogy mennyivel többet. Van egy könyv: Testvérek féltékenység nélkül. Azt kéne már olvasgatnom, akkor tervezgetni tudnék az aggódás helyett. Talán.
Meg sejtem azt is, hogy ez normális. De attól még nem könnyebb. Eddig még sose aggódtam ennyire, hogy mi lesz. Mindig belerohantam a szituációkba gondolkozás nélkül, aztán ott bogozgattam a szálakat, amikor már láttam, hogy mi a helyzet. Ez most egész más.  

Várva várt

(2013. július 30.)

2013. január. Az első gondolat.
A hordozós képzés utolsó alkalmán voltam, és egyszer csak Rá gondoltam. Addig, ha újszülött hordozásáról tanultunk, mindig valahogy távolról néztem. Tudtam, hogy ha tanítanom kell, szükségem lesz erre a tudásra, de személyes kötődésem nem volt hozzá, mivel Dovi már kinőtt belőle. Aztán ezen a januári alkalmon egyszer csak bevillant! Boldog pillanat volt. Tudtam, hogy lesz majd egy új kisbabám. Nem tudtam, mikor, csak azt, hogy lesz. És hogy erre úgy kell várni, mint a "nagyok" első lépéseire, vagy szavaira. Látom a jeleket, hogy hamarosan ott leszünk már, de nem szabad siettetni, és eljön a maga idejében.
Aztán sok minden történt. Elkezdtem egyre jobban várni, és egyre többször csalódni. Irigy voltam másokra, és igazságtalannak éreztem az egész helyzetet. És ettől bűntudatom is volt. Meg magam miatt is szerettem volna szabadulni ebből a lelkiállapotból, mert megmérgezett belülről. Az eszemmel tudtam, emlékeztem arra, amit ott akkor megéreztem, de a lelkem nem talált vissza ugyanoda. Kezdtem gyanítani, aztán biztos is lettem benne, hogy az éjszakai szoptatásnak sok köze van ahhoz, hogy nem sikerül. De nem volt erőm Dovitól megvonni semmit. Úgy éreztem, hogy attól, hogy én szeretnék megint babát várni, nem kell, hogy Dovi eltávolodjon tőlem. Főleg, hogy én távolítsam el. Aztán rájöttem, hogy ez elkerülhetetlen. És az élet rendje. De nem az éjszakai szopik számán múlik a távolság. Elkezdtem helyet csinálni a lelkemben annak a Valaki Másnak is. És Dovi is elkezdett. Régen mutogatott rám, és magára is, és mindkettőnket Mamának hívott. Aztán egyre többször mondta magára, hogy Dovi (Doi). Most már mindig azt mondja. Mert ő egy külön személy. Azért, hogy hormonálisan is rendben legyek, elkezdtem Aviva tornázni. Az oktató azt mondta, fél év, és biztos a siker. Én úgy gondoltam, nincs ennyi időm. Egy, maximum két hónap, és muszáj lesz az éjszakai szopikat elhagyni. Átbillent a mérleg belül. De erre nem került sor.

2013. július 24. Két csík!!!
Az utolsó ciklusom olyan szép volt. Olyan harmóniában volt a lelkem a fizikai történésekkel, mint még soha. Amikor véreztem, nem érdekelt. Nem akartam és nem is tudtam vele foglalkozni. Amikor közeledett a mikve időpontja, reménykedni kezdtem. Aztán nagyon nyugodtan vártam. Úgy gondoltam, hogy ahogy most vagyok, az megérte a várakozást. És sajnálnám, ha két hónapja sikerült volna, és nem jutottam volna el ebbe az állapotba. És tudtam, hogy ha most se sikerült, akkor még tovább kell fejlődnöm. És az is jó lesz. Azért reméltem, hogy elég messzire jutottam. Dovi előtt sose voltam így. Aztán azokban a kritikus napokban elkezdtem félni, hogy nem teljesítettem elég jól. Hogy még mindig messze a cél. Hogy még mindig nem vagyok békében magammal.

Két nappal korában azt írtam Juditnak:

"Most az az aktuális lelki nyomorom, hogy ha jöttök, és XY meglátja, hogy babát vársz, valamit majd beszól nekem, hogy le vagyok maradva. Lehet, hogy szólok neki előre. Akkor mondjuk biztos eljátssza majd, hogy eszébe se jutott volna, de inkább ez, mint az.
Azt hittem, tök nyugodt vagyok, és elengedtem ezt az egész kérdést, de úgy látszik, még mindig nem. A saját univerzumomban jól vagyok, de ott nincs szó róla, hogy mások is szülnek.

De igazából tök jó ez az egész, mert így szembesülhetek vele, hogy van bennem egy ilyen teljesítési kényszer. Nyilván senkit nem érdekel, hogy mikor és miért szülök. Csak én gondolom ezt ilyen megmérettetésnek még mindig.

Félek, hogy még mindig nem állok úgy lelkileg, ahogy kéne, és meg fog jönni megint."

Aztán egy darabig gondolkoztam, hogy hogy tudnám ezt a maradék féltékenységet is kiirtani magamból. Végül úgy döntöttem, hogy nem tudom, és ennyit megengedek magamnak. Meg is lett a hatása.

A jó nap

Dovival egész délelőtt mondókáztunk, énekeltünk, és mindketten nagyon élveztük. Amikor elfogytak a dalok, megnéztünk néhány szimfonikus zenekar videóját a neten (és itt mondja nekem valaki, hogy minden kütyü rossz, és soha ne lásson bekapcsolt gépet a gyerek...) és amikor azt is meguntuk, elővettük az igazi brácsát. Íme:

Aztán megfőztük a túrógombócokat, megebédeltünk és mentünk aludni.
Délután pedig F-fel voltam a madebyyou-ban, és festettem egy sábeszi sótartót.

Nem bírtam ki

Eredetileg össze akartam gyűjteni néhány aranyköpést Dovitól, és egyszerre posztolni, de ez annyira aranyos is, meg okos is, hogy meg kell osztanom veletek.

Mostanában a köldök a mániája, mindenkiét meg kell nézni, a sajátját is, és ha épp ruha van rajta, azonnal le kell venni, ki kell patentolni a body-t is.

Valamelyik nap szopizás után leltározott rajtam:

Pocakköldök, ciciköldök...

Hogy is van ez?

Dovi azt mondja: pirost. Aztán amikor én azt mondom, pirosat, akkor nem érti, de néhány alkalom után már úgy mondja. Aztán amikor az jön, hogy pelusat, és én azt mondom, hogy pelust, akkor látom az arcán, hogy most nem érti. Szegény. Nehéz ez a nyelv.

Ma elkezdett szerepjátszani. Cseréltük az ágyneműt, és közben lefektette a maciját aludni. Még puszit is adott neki. Aztán elege lett, és mérgelődni kezdett. Az a tippem, hogy az zavarta, hogy a maci szeme nyitva maradt. Aztán később be is pelenkázta. Először a földön, aztán fel kellett tenni a pelenkázóra is. Tettem rá még pelust is, de az nem tetszett neki. Leszedtük és inkább újra aludni vitte.

Okos nagyfiú

Már olyanokat mond, ami vicces, és érdemes felírni. Pl tegnap medencéztünk Maminál, ő meg fröcskölt. Én jajgattam, és az arcom elé kaptam a kezem, hogy "jaj, kiszááász" Ezután ő még fél óráig ezt parodizálta.

Mentünk a villamoson, rögtön kezdte mondani, hogy "nézd csak, Duna". De még nem voltunk ott. Aztán amikor tényleg odaértünk, kinézett és közölte, hogy "sok sok Duna".

A biciklije néha felborul, és akkor mondja neki, hogy eldőlt szegény. Múltkor egy kislány sírt a boltban. Dovi mondta, hogy sír. Én mondtam, szegény. Erre Dovi: eldőlt.

Meg olyanokat is, ami okos. Például pontosan tudja, hogy mi az a kettő. (De számolni tovább is tud, nagyjából megfelelő sorrendben.) Van egy, kettő, meg sok sok. Meg "másik" és "az is". Teljesen jól lehet vele kommunikálni, majdnem mindent el tud mondani a meglévő szókincsével. És mindig meglep, hogy miket tud. Tegnap mentünk a motorral az utcán, én meg mondtam neki, hogy állj meg. Ő meg megállt. Én csodálkoztam a legjobban. És elmesél dolgokat. Ma hozott nekem virágokat, és aztán az autóban időről időre elmesélte újra (Mamának virágot).

És Smát mondunk lefekvés előtt. Utána puszit adunk a Papának, aztán cici, alvás. És tudja a sorrendet, és mondja és kéri.

És olyan mondókákra emlékszik, amiket már tök rég nem mondtam neki. Egyszer valamit mondókáztunk, és mikor vége lett, mondta, hogy "hasítom". Egy ideig eltartott, míg felismertem a szót, mert tényleg rég mondtuk azt, amelyik így kezdődik.
Ma az autóban meg azt láttam, ahogy a saját ujjaival játszik "ez elment vadászni"-t. Aztán amikor nem jutott eszébe tovább, akkor kérte, hogy mi mondjuk.

Konyha

Gondoltam, hogy írok egy bejegyzést a konyhafalunk beázásáról, penészedéséről, leveréséről, befestéséről, újra beázásól, a külső fal leszigeteléséről, a belső fal újra penészedéséről, konyhaszekrénynélküliségről, fal leveréséről, vakolásáról, magától leeséséről, baltával bontásáról, csirkehálóról, de rájöttem, hogy így is túl sok időmet veszi el az egész ügy. Legyen annyi elég, hogy elegünk van, de nagyon! És kérjük vissza a konyhánkat és a szobánkat is!

Büszkeségek és nehézségek

Nincs mit hozzáfűznöm, cuki, ügyes, okos, tökéletes.

Ez meg a csíkos fahéjas kalácsom, amire Judit inspirált:

Egy ideig ez az utolsó dolog, amit a konyhában csináltam, mert holnap jönnek kibontani a falat, mert nem szárad. (Ultimátumot adtam, hogy szerda délután már semmit nem csinálhatnak, hogy tudjak sábeszre készülni, különben nem tudom meghálálni Juditnak az inspirációt, ha itt lesznek végre.) Pedig hetek óta le van szedve a szekrény, és kívülről végre megcsinálták a szigetelést. Szóval valami más baj van. Kipakoltuk a konyhának a jelenleg használt táboriasított verzióját is, de azt hiszem, tudnék élni anélkül a pormennyiség nélkül, amit holnap termelni fognak. Különösképpen, hogy az előző körben, amikor leszedettük velük a glettet, mert a penészszakértőnk (Mami) azt mondta, hogy le kell, ha nem akarunk újra gombákat a falra meg a szekrénybe, a jóember megjelent egy baltával, és úgy kapargatta a falat. Aztán csodálkozott, hogy lassan halad. Elvileg reggel fél 8 és 8-között jönnek, de őket ismerve valószínűleg megvárják, míg telefonálunk, hogy hol vannak már negyed kilenckor, hogy azt mondhassák, hogy már az ablak előtt, hogy aztán bejöhessenek, és közölhessék, hogy jó, akkor most visszamennek a létráért. Aztán az ecsetért. Végül a baltáért. Aztán keresnek valami eszközt, ami arra való, amit csinálni akarnak. Bár engem nem zavar, ha baltával egy újabb ablakot vágnak a konyhafalon, legalább világosabb lesz, és nem ázik majd. A tárolást megoldjuk másképp.

Tipikus, de akkor is

Úgy tűnik, eljutottunk a másfél évesek szokásos hordozási sztrájkjához. Ma el akartam menni Dovival sétálni, és nem hagyta magát feltenni a hátamra. Máskor is volt már, hogy tiltakozott, de olyankor gyorsan megkötöttem, elindultam, és rendben volt minden. Most egyszerűen minden tudásomat latba vetve sem tudtam megkötni a kendőt! Még a Balatonon vagyunk, és más eszköz nincs nálam, amivel még próbálkozhattam volna. Még szerencse, hogy tanultam, hogy van ilyen, ebben az életkorban, amikor önállósodnak a gyerekek, tipikus, és aztán elmúlik. Különben nagyon kétségbe lennék esve. Így csak nem tudom, hogy fogunk közlekedni. Itt van néhány babakocsi, amibe mindig bekéredzkedik, néha aludt is bennük. Egyszerűen imádja őket! A többiek meg rajtam röhögnek persze. De ennyi épp elég volt nekem is, hogy rájöjjek, hogy milyen az igazi babakocsi, amit lehet irányítani, akár egy kézzel is, és hát a miénk nagyon nem olyan... Gyalog meg nagyon lassú, még akkor is, ha viszem kézben a hordozót, és felveszem Dovit, ha elfáradt. Mert azt már tudja kérni, hogy "viszesz!" És itt jön a nagy következetes nevelési elvem: nem cipelem! Vagy a lábán jön, vagy a hordozóban! Akkor is közel van hozzám, meg minden, de kézben cipelni nem tudom, és nem is akarom! És különben is, majdnem egy hete nem volt a hátamon, és hiányzik... A csípőmön volt karikásban, mert itt az a legpraktikusabb, de az nem ugyanaz. Mondjuk az ellen legalább nem tiltakozik. Most alszik, ha felébred, újra megpróbálom.

Doviduma

Hetek óta készülök rá, hogy írjak Dovi beszédéről. Aztán úgy egy hete el is kezdtem gyűjtögetni, de rá kellett jönnöm, hogy nincs értelme, mert naponta annyi új szót tanul, hogy nem tudom követni. És mindent utánoz, amit mondunk. Például pénteki nagy fáradtságomban kiszaladt a számon, hogy basszus. Erre cérnahang válaszol: bassus! Irtó cuki volt egyébként. Máskor a barátnőm volt itt, aki mondta valakire, hogy kattant. Meg béna. A hangsúlyt nem tudom itt leírni, ami a visszhangban hallatszott. Minden esetre Dovi nagyon jól ki tudja választani a folyamatos szövegből a lényeges szavakat. Az egyik kedvencem, hogy "tapatapata, jó?" Mert ugye szoktam neki mindig mondani, hogy mit csinálunk. Például: most elmegyünk a piacra, és veszünk barackot, jó? Na, hát ezekből neki ennyi maradt meg. Valami halandzsa, a végén meg: jó?

Vannak olyan szavak, amiket mindg másképp mond. A "még" eleinte "mém" vagy "mé" volt. Mostanában "pékk". És ha megkapja, amit még kért, mondja, hogy "enyém". Eddig inkább azt mondta, hogy tessék.

A legfontosabb szavakkal nincs hiba, bármikor bármilyen helyzetben mondja, hogy enni, inni, ebééééd, cici, azt iiis, ami jelent másik cicit, másik cipőt és általában minden másikat. Ha meg befejezte, akkor kééész! És ha  mégsem, akkor "issza" (vissza).

Van néhány hosszú szó, amit nagyon jól mond: kokodik (krokodil), tetete/tejete (teteje), bicici (bicikli), bijajos (villamos).

Már meg tudja különböztetni a zöldségeket meg gyümölcsöket, nem minden alma. Van baná', 'épa, epe' is.

Testrészek is mennek: kesze (keze), ojja, szeme, ája, tapa (talpa) stb.

Pici, nagy, mutogatva.

Tudja a nevét is, különböző variációk fordulnak elő: Doi, Dodi, Doni. Azért még mamát is mond magára. De mások neveit is tudja, és hamar megtanulja. A kedvenc barátnői: Dina, Emma, Noa.

Van néhány szó, amit teljesen tisztán mond: golyó (a kölesgolyót jeleni), igen. És ha elesik, vagy leejt valamit, akkor csüccs, 'oppá, bucc.

A hintában meg énekel, hogy híííííta papapapa. De tegnap Másikkal már próbálta az egész dalt végigénekelni.

Valamelyik nap meg a kádban lévő fürdős krokodilnak azt mondta, hogy kokodik, deje! És közben integetett a kezével. Ez meg már egy egész mondat.

Olyan bonyolult dolgokat is megért, hogy ezt hozd ide, azt fogd meg, vidd ki a pelust a kukába, vidd be ezt a Papának stb.

A Dovialvás problematika

Még nem is mondtam, hogy 2 hete dolgozom. Abban a bölcsiben, ahova Dovi járt, amíg tanítottam. Egész jó, bár fárasztó, és a másik bölcsiben szívesebben lennék, de most nem lehet. Úgy néz ki a napunk, hogy reggel elkésünk elindulunk a bölcsibe, ott vagyunk, ebédelünk, hazajövünk, Dovi elalszik a hátamon, leteszem az ágyba (cicivel), és alszik 2-3 órát. Aztán játszótér vagy egyéb program estig. Ez így tök jól is hangzik, de nincs benne se vásárlás se semminek az elintézése. Mert ha alvó Dovival a hátamon nem rögtön haza jövök, akkor sokkal hamarabb felébred, és ő is kialvatlan, és én se tudok pihenni. A rögtönt úgy értem, hogy a múltkor két megállót sétáltam, mert kellett bérlet, és pótlóbuszok vannak, és ez elég volt, hogy pont egy éber fázisba kerüljön, mire hazaérünk. És amikor 3-4 körül felébred, már nincs idő piacra menni (mert már semmi sincs), meg a spárba és még a játszóra is. Vagy még erre talán lenne, de ha csak egy egyéb program közbejön, lőttek az egésznek. A héten pl nem volt semmi kenyérféle, mert nem jutottam el agy olyan boltig, ahol árulnak zsömlét. Ma eljutottam, de addigra épp megsütöttem itthon a kenyeret (illetve a gép). Ma muszáj volt húst vennem sábeszre, de nem akartam délután visszamenni a Wesselényi utcába, ahonnan jöttem délben. Viszont Dovit se hagyhattam elaludni. Így tehát ő is gyalogolt a hentesig. Szegény a végén már kétlépésenként leguggolt, és mondta, hogy nem. Azért eljutottunk odáig, vettünk csirkét, feltettem a hátamra, még az utcából se értünk ki, már aludt. Aztán végig egész úton. Amikor pedig leszálltunk a villamosról, felébredt. Sírva. Ez már megtörtént néhányszor, gondolom, mert kijövünk a légkondiból, be a szélbe. Ilyenkor esélytelen olyan gyorsan hazaérnem, hogy ne ébredjen fel teljesen, és akkor meg már nem lehet visszaaltatni egész délután. Illetve egyszer sikerült, másfél óra alatt. De ma meglett a megoldás! Megálltunk, Dovit a hátamról áttettem a csípőmre, kapott cicit, visszaaludt, hazaaraszoltunk a 3 kiló hússal és a járáshoz túl lentre kötött szopizó Dovival, aztán betettem az ágyba cicistül, és aludt is fél 4-ig.

Érdekérvényesítésem

Dovi 5-kor kelt ma délután. Evés, játszó. Negyed hétre értünk le. Hétkor megjelenik egy ember (nálunk Mekk mester névre hallgat, valójában Samu), hogy akkor ő most bezárja a játszóteret. Most?! Máskor fél 9-ig itt vagyunk - mondom, és ki van írva, hogy sötétedésig van nyitva. Ez hat, akkor először körbemegy a többi helyen, aztán visszajön. Talán sejti, hogy nincs teljesen igaza? Hát jó, ez is valami. Fél 8-ra ér vissza. Gyanítom, hogy nem a sötétedés (ami ugye 9-kor van) vagy az egyik ház melletti állványzat (ami nappal is ott van, mégis erre hivatkozik) miatt kell ennyire sietni. Ő minden esetre feltűnően frissen borotvált, meg tiszta. Még a mosolygós álarcát is feltette már, ezért is ismerem fel nehezen. Épp mikor indulnánk ki, megjelenik az egyik barátunk, Albi, az anyukájával. Ők a játszóról nyíló házban laknak, szóval rajtuk keresztül ki lehet menni. Úgyhogy maradunk. Közben a mi szomszédaink megbeszélik Samuval, meg valami szerelőbácsival, hogy a kapu melletti házon keresztül is kimehetünk. Remek, az még közelebb van hozzánk. Még egy órát játszunk így, négy gyerek, három felnőtt a bezárt játszótéren. A két nagy pesztrálja Dovit, nekem alig van dolgom. Csak akkor kellek, amikor a csúszdára akarják felpakolni. A végére még a saját nevét is megtanulja (Dobi, néhány napja még Doi volt.) Amikor elmegyünk, a szerelő bácsi mondja, hogy bármikor maradhatunk zárás után, náluk mindig van valaki, aki kienged. Köszönjük. Viszlát! Iszát!

Egy álmos anyuka kalandjai

Alszom. Sábesz délután, minden tökéletes. Két oldalról szuszogás. Egy mélyebb, egy magasabb. Aztán hirtelen egy láb landol a fejemen. Aú. Ez fáj. Erre egy cérnahang válaszol: aú. Páj! És a láb újra és újra a fejemen. Így volt? Ez az, ami fáj? Aztán eltűnik. Gyanús. Felállt. Tetene! Ajaj, az a hőmérő teteje! De benne is van valami. Hagyományos, törékeny hőmérő. Felállok, kiveszem a kezéből (mert hogy az is van neki, kettő is, és nem fél használni) A tokot megkapja, a hőmérőt elviszem. De járni nem bírok, szédülök. Még aludnék. Csakhogy egy fenék van a fejemen. Egy cuki babapopsi. Alulnézetből. Így azért nem annyira cuki. Aztán megtalálja a hajam. Páj! És rángatja tovább. Így nehéz aludni. Aztán eltűnik megint. Az ágy másik feléből egy kicsit mélyebb morgást hallok. Papának is van feje. Tutúúúú! Nem, a hőmérő tokja nem a Papa szemébe való! Kukucs! Páj! Bicicli! Persze, menjél, ülj rá. Csüccs! Nagyszerű. Kiszááász! Jól van, felkelek. Azt hiszem. Kérsz enni?

Szerettem volna

bejegyzést írni, de már nagyon késő van, és mostanában egyszer sem feküdtem le időben, viszont holnap fel kell kelni, menni kell bölcsibe, úgyhogy nem fogok. Majd holnap. Bli néder.

Néni

Sétálunk az utcán, Dovi a bogarak után érdeklődik. Mondja, hogy cica, mondom, bogár. Erre ő is próbálja, hogy bogár. És meg akarja fogni őket természetesen. Jön egy néni, közli vele, hogy azt nem szabad. Én mondom, hogy de szabad. Ezt meg sem hallja, Dovit arrébb tolja a bogaraktól néhányszor, de amikor ez nem használ, egyet összetapos, majd közli Dovival, hogy hopp, már nincs is bogár. Közben ott van a lapos bogár a földön. És ezt úgy, hogy végig tiltakoztam, és mondtam, hogy szabad neki megfogni, ha akarja. Elmenni meg nem lett volna megoldás, mert ugye a bogarak ott voltak. De ezután otthagytuk a nénit, csak sajnálom, hogy nem fejeztem ki jobban a véleményem. Tulajdonképpen kedves voltam, de határozottan és hirtelen szakítottam meg a beszélgetést. Aztán mondtam Dovinak, hogy meg szabad nézni a bogarakat, de nem szabad eltaposni őket, és a néni rosszul csinálta. Nem tudom, ez az egész hogy csapódott le benne. Lehet, hogy csak én képzelem, hogy ez lelki törést okoz, és ehhez még kicsi? Ahhoz biztos nem kicsi, hogy utánozzon, ha sokat látna bogarat eltaposni, biztos csinálná.
A konfliktus közepén még odajött egy másik néni is gügyörészni. Tisztára úgy éreztem magam, mintha mi lennénk a morzsa, ők meg a galambok.  

Ülni vagy nem ülni

Felszállok a villamosra, Dovival a hátamon. Egy ember rögtön feláll, hogy leülhessek, de nem fogadom el. Látom, hogy nem ül vissza, úgyhogy megmagyarázom: Dovi nagyon álmos, de ha leülök, nem tud elaludni. Erre mosolyog, hogy jól van, és visszaül. Egy megállóval később egy másik ember odakiált nekem a villamos kb másik végéből, és integet, hogy üljek le. Próbálom azt is elhárítani, de nem tágít. Mondom neki: köszönöm, látom, hogy van hely, de nem szeretnék leülni. Erre abbahagyja, de látszik, hogy nem esik jól neki. Aztán Dovi ennek ellenére nem bírja tovább a villamosozást. Minden trükköt kipróbálok (kapaszkodó, ablak, kölesgolyó), de semmi sem használ, úgyhogy leszedem a hátamról, és leülünk külön ülésekre. Ez hat, mondja is, hogy csüccs, és vigyorog. Az erőszakos bácsi épp akkor szállt le, még az ablakon keresztül visszaint a kezével, hogy ejnye.
Kicsit zavar, hogy nem tudtam megmagyarázni neki, hogy mi történt. De az zavar leginkább, hogy magyarázkodni kell, mert sokan nem fogadják el, hogy nekem nem az a jó, amit ők jónak gondolnak nekem. És főleg, hogy ami az egyik percben jó volt, az a másikban nem lesz az. És egyébként végig fenntartottam, amit mondtam, nem szerettem volna leülni, de kénytelen voltam. Sokkal bonyolultabb volt leszállni, úgy, hogy még Dovit is a hátamra kellett varázsolnom a mozgó villamoson, lehetőleg mire odaér a megállóba. (Másik nem fog örülni, de azon morfondírozom, hogy jól jönne egy csatos hordozó, amit tényleg csak fel kell venni ilyenkor, mint egy hátizsákot. Már csak azért is, mert úgy látom, rendszer lesz ebből a villamoson hátról leszállásból, mert egyre többször nem bírja ki azt a néhány megállót se, amit megyünk.)

Azért ez a cukiság kárpótolt a bonyodalomért:

Így is lehet

Elkezdtem csinálni a kötésleírásokat (vagyis rajzokat) a Hordozóházba. Nagyon élvezem. Olyan leveleket kapok, hogy hú, de jól néz ki, milyen gyors vagyok, és mennyire könnyű velem együtt dolgozni. Most javítottam a tegnapi rajzokat éjszaka, és kicsit sajnálom, hogy már kész, és nem tudok tovább ügyködni vele. Az első variációk Dovi alvásidejében csináltam, és egyáltalán nem éreztem, hogy elvesztegettem volna az időt, sőt! Egy kissé más érzés, mint mikor óravázlatot próbálok kitalálni a kis ördögfiókáknak.
Ilyen munkára van szükségem, és meg is fogom szerezni! Mármint ennél többet, annyit, amennyi azért pénzt is hoz ennél rendszeresebben.

Doviszáj

Reggel a szokásos "cici, cici" felkiáltás után, miközben vetkőzöm, kérdezem Dovitól, hogy nem akar-e inkább reggelizni joghurtot. Aztán odahajol, hogy szopizzon, de addigra felfogja, hogy mit is mondtam. Fölegyenesedik, betakarja a pólómmal a mellem, közli, hogy "nemnem", és elindul a hűtő felé a joghurtjáért...

És abban a bizonyos Doviszájban két új fogacska is van, méghozzá egymás mellett.

Kontraszt

A barátnőm menyasszony. Engem kért, hogy menjek vele a mikvébe. Megható volt. Még eléggé az esemény hatása alatt voltam, sétáltam hazafelé, mikor megszólított egy külföldi fiatalember:

-Is this Kazinczy street? (le volt neki írva egy papírra, azért ismertem fel, hogy ezt mondja)
-Yes.
-Do you know this place? Because I need marihuana.
-No, sorry, I have no idea.

Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy úgy nézek ki, mint aki ilyeneket tud?

Beszéd-dolgok

Van egy mondóka, amiben az egyik résznél a gyerekek hasát kell ütögetni, és azt mondani, hogy "szól a duda, duda, duda". Dovi ezt nagyon szereti, úgyhogy néha minden átmenet nélkül püfölni kezdi a saját hasát, és mondja, hogy duda. Aztán elkezdi csiklandozni a fejét, mert az meg a vége (és közben azt kell mondani, hogy pattogatott kukorica).

Kezdi mondogatni, hogy Mama. És hozzá mutogat rám. Aztán mutogat magára, és akkor is mondja, hogy Mama. Múltkor magára mutatott először, aztán megkérdeztem, hogy és hol a másik Mama? Erre mutatott rám is.

Egyre többször mondja, hogy cici (és megint brutálisan sokszor szopik). Eleinte volt egy kis képzavar, amíg próbált rájönni, hogy mi a különbség a cici meg a cica között. De már azt hiszem, tudja. Régebben nem akartam, hogy cicit mondjon, inkább szopit vagy hasonlót, de már nem bánom. Furcsa, hogy sokan zavarba jönnek, ha szoptatok, pedig engem nem zavar, ha ott vannak. Inkább az zavar, ha emiatt elmennek.

A sávuoti kidusok meghozták a gyümölcsüket. Dovi azt látta, hogy ülünk az asztalnál, Papa mond valamit, mi mondunk rá áment, és aztán kapunk valamit. Azóta ha akar valamit, elkezd kiabálni, hogy ámen, ámen, ámen! Hát lehet egy ilyennek ellentmondani?

Ila, remélem, büszke vagy rám

A legutolsó bejegyzés óta teljesen határozottan eldöntöttem, hogy évvégéig maradok az iskolában, és nem tovább. Ma volt egy megbeszélés az igazgatóval, de végül csak azt sikerült tisztázni, hogy mehetek a pénzemért, és hogy hova. Ez is haladás, azért lássuk be, így három hónap után. Aztán a pénztáros néni még nekem mondogatta, hogy már odaadták a pénzemet cedákának. Na, kösz, mintha rajtam múlt volna a dolog. Egy hetet csúsztam Dovi betegsége miatt, de szerinte már egy hónapja elő van nekem készítve. Zárójel bezárva. Szóval mentem órát tartani, de nem tudtam rendesen felkészülni, mert amit kitaláltam, nem működött. Konkrétan az cikcakolló nem vágta el a textilt, és nem tudtam velük bárchesztakarót csinálni. Ezért (meg azért mert baromi rosszak voltak az első órán) másoltam nekik néhány színezőt meg feladatlapot. De óra végére teljesen elszabadult a pokol, még akartam dalt tanítani, meg azért még néhány dolgot csinálhattunk volna, de ők csak őrjöngtek. Semmi nem használt, írtam be a feketéket sorban, kiabáltam (amit gyűlölök), szomorú voltam, dühös voltam, kiküldtem őket, én mentem ki, semmi. Úgyhogy nagy nehezen megvártam az óra végét, visszamentem Sárához, és mondtam neki, hogy ezt nem tudom így csinálni tovább. Hogy tudom, hogy nem jók az óráim, de nincs időm felkészülni. Éjszaka, amikor Dovi alszik a fáradságtól nem tudok gondolkozni, napközben meg Dovitól. Nincsenek eszközeim, de nem tudok elmenni előre a boltba, és kitalálni, mi mennyibe kerül, mert annyi időm nincs, Dovival meg különben is csak annyi időre lehet boltba menni, hogy lekapjam a polcról, amit szeretnék, de az ötletekhez nekem kéne fél egy órát nyugodtan gondolkozni a polcok előtt. Nincs tankönyv, úgyhogy minden órát nulláról kéne felépíteni játékokkal meg minden, különben szétesnek. Nekem meg elfogytak az ötleteim. Mondtam neki, hogy egyszerűen magammal szemben nagyobb elvárásaim vannak egy ilyen óránál, azt a szintet viszont most nem tudom teljesíteni. És hogy sajnálom, és ne haragudjon.

Ő azt mondta, hogy tényleg nagyon sajnálja, mert számított rám jövőre. És hogy azért arra kér, hogy évvégéig bírjam ki valahogy. Meg hogy még emésszem ezt a dolgot egy kicsit, hátha meggondolom magam. Vagy hogy beülnek az órámra, és megbeszéljük, hogy milyen eszközöket lehet még bevetni.

Mondtam, hogy természetesen nem hagyom cserben az utolsó hónapra. Azt is megígértem, hogy még emésztem a dolgot, de nem nagyon van rajta mit. Meg fogom mondani, hogy ez egyetlen érv a maradásom mellett, hogy személy szerint neki szeretnék segíteni. De nem hiszem, hogy egy ilyen segítségre vágyna. A plusz eszközök meg már nem segítenek, mert lehet, hogy 2-3 órát megoldok vele, de nem megy a végtelenségig, és különben is belefáradtam ebbe az egészbe. Ezt nem mondtam, de csak ülök a teremben, és az órát nézem, hogy mikor mehetek már Doviért. Még egy hónap!

Azért mindenképp hasznos volt ez a néhány hónap, hogy rájöjjek, hogy nem akarok iskolában tanítani, és hogy a maradék lelkiismeret-furdalásom is elmúljon, amiért nem írtam meg a tanárszakos szakdogát. Így már nem is fogom.

Mi lesz velem jövőre?

Három dolog van: egy, hogy szeretnék visszamenni a bölcsibe. Ez nem biztos, hogy sikerül, egy nagyon szomorú dolog miatt. A másik, hogy nem tudom, szeretnék-e maradni az iskolában. Ezt még nem mondtam nekik egyáltalán, és abból ítélve, hogy a velem való egyeztetés nélkül ígérgetik a leendő elsősök szüleinek, hogy én leszek a vallás- és a hébertanár, eléggé számítanak rám. De egyrészt hébertanár nem leszek, az biztos. Felnőtteket nyelvre tanítani sincs képesítésem, hát még gyerekeket! És ha rendesen akarnám csinálni, márpedig úgy akarnám, mert én már csak olyan vagyok, akkor annyi munkával járna a felkészülés, aminek a tizedét se tudnám vállalni. Így is nagyon sok, hogy éjszaka kell óravázlatot írnom a vallásra. A másik, hogy eleinte még jó volt, hogy kicsit Dovi nélkül lehetek egy kicsit, de már nem az. Egyrészt, mert nem én választom meg, hogy mikor, és mennyit, másrészt mert már egyre nagyobb, és a vele való foglalkozás egyre közelebb áll az elsősökkel valóhoz, és már egyáltalán nem olyan felüdülés, mint két hónapja volt. Nem szeretem arra pazarolni az energiámat, hogy mások gyerekeit pesztráljam, amikor van sajátom is, akinek szintén szüksége van az energiáimra. Amikor megérkezünk a bölcsibe, Dovi már sír és tiltakozik. Amikor otthagyom, sír, de aztán hamar megnyugszik, és jól játszik a többiekkel. De én nem vagyok elég elszánt, biztos érzi  rajtam, hogy nem akarom otthagyni. És nem is akarom, mert amit addig csinálok, az nekem nem éri meg, hogy külön legyünk. Ha olyan munkám lenne, ami megéri, akkor biztos magabiztosabban hagynám ott, és ő is könnyebben elfogadná. Plusz sokkal inkább feltöltődve jönnék vissza hozzá. Az egyetlen dolog, ami visszatart, hogy sajnálom Sárát, az igazgatót, akit ismerek évek óta, és tudom, hogy szüksége van egy jó vallástanárra. Nehéz lesz.

A harmadik dolog, hogy egyre inkább biztos vagyok benne, hogy a hordozási tanácsadást akarom csinálni. Meg egyáltalán kisgyerekes anyukák támogatását. Tegnap érett meg bennem a gondolat, hogy el fogok végezni egy 40 órás szoptatós tanfolyamot. Ettől nem leszek igazi szoptatási tanácsadó, de a hordozási kérdések körül felmerülő szopis problémákra fogok tudni valamit mondani. És csak a nehezebb eseteknél kell majd szakértőhöz irányítanom az anyukákat, nem rögtön az első kérdésnél. Jövő hónapban lesz újra szopis csoport, akkor meg is kérdezem Biancát, hogy mit javasol, hova menjek.

Igazából, most, hogy így átolvasom, nem is kérdés, mit kéne csinálnom. És van még több, mint fél évem, amíg kapom a GYED-et, azalatt fel lehet építeni valamit.   

A hasmenés és a mosógép esete (nem a boncasztalon)

Avagy miért van az, hogy akkor nem lehet használni a mosógépet, amikor legjobban kéne?
Dovi nagyjából túl van élete első fosós-hányós vírusán, a múlt hét óta felhalmozott ruhák meg áznak a lavórban. Szegényke nagyon rosszul volt, nem tudott enni, láza is volt, fájt a hasa, és én nem tudtam neki segíteni. Ma eljutottunk odáig, hogy majdnem egy egész üveg bébiételt megevett egész napra elosztva. Ezen kívül szerencsére szopizik. És ma este már nem kakilt a kádba. Szerezz örömet a macskának... Tegnap azért iszonyú édes volt: ült a kádban én meg a kád mellett, de nem láttam bele a vízbe. Egyszer csak azt mondja: kaki. És tényleg! Még jó, hogy az elején beszappanoztam, csak gyorsan ki kellett kapnom, és kész is volt a fürdés. Amúgy nagyon beindult a beszéde, mindent elismétel, és meg is jegyzi a dolgokat. Amit nem tud kimondani, az vagy labda (táptá), vagy banán (banná). De nagyon jól megy az alma (ama), és nagyon tetszik neki a "talpa" is, amit törölközéskor szokott mondogatni. Ma szopizáskor meg azt játszottuk, hogy ő mutogatott rajtam, nekem meg mondani kellett, hogy "orra", "cic", "orra", "cici"...

Bili

Dovi egyszer csak megáll a wc-ajtó előtt, és addig reklamál, míg be nem engedem. Ráültetem a bilire, poénkodva, hogy hátha kell neki. És tényleg! Csak még nem szokta meg, hogy ruha nélkül üljön rá, úgyhogy hideg meg furcsa volt neki, és nem várta meg ott az eredményt. Úgyhogy takaríthattam is. De nem baj, ügyes, okos nagyfiú!

A nagy kaland

A Vadasparkban voltunk Rzsóékkal múlt héten. Dovi a macis kabátjában ücsörgött a földön, amikor egy  2-3 éves kisfiú egyszer csak odarohant, hogy ez meg micsoda? Annyira édes volt, és akkorát csalódott, amikor Dovi megfordult és gyerekfeje volt... Anyukája mondta, hogy már máskor is nézett maciruhás gyereket igazi macinak. Nem tértem ki rá, hogy Dovi is igazi maci.

Aztán barátkoztunk egyet a muflonokkal. Eltartott egy darabig, míg találtunk egy megfelelően türelmes példányt, de sikerült:

Meg volt medverokonság is:

Itt puszilkodnak. Az egyiket Vackornak hívták, a másikra nem emlékszem. Épp répát meg almát kaptak uzsonnára.

Ez a másik, amelyik még bocs, ő pedig medvehagymás pogácsát kapott.

Megérett

Ez a hihetetlen csodagyerek ma nemhogy nem sírt, amikor az orrát szívtam, hanem tartotta is hozzá (nagyon cukin), aztán délután addig csapkodta a porszívót, amíg ki nem szívtuk megint.

Első Doviszótár

Táptá = labda
Buuu = bumm
Fffff = puff
Csüccs
'am = hamm
'me = szeme, ezt meg is tudja mutatni, meg az orrát és a száját is, de azokat egyelőre nem mondja.
Meg ma valami olyasmit is hallottam tőle, hogy "deje = gyere". Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez így nekem szólt, de illett a szituációba. Elég fura érzés volt. :)

Az első baleset

Péntek este történt, mikor már bejött a sábesz, meg is vacsoráztunk, mindenki jókedvű volt. Dovi vidáman sétálgatott mögöttem, közben berregett a nyelvével. Aztán egyszer csak úgy döntött, hogy nekem támaszkodik, én meg éppen akkor úgy döntöttem, hogy arrébb megyek (háttal voltam neki). Egy ideig csak azt láttuk, hogy ömlik a vér a szájából, és borzasztóan üvölt. Aztán, mivel a kimosás nem használt, egy textilpelus segítségével sikerült lokalizálnunk a dolgot: egy kb egycentis vágás volt a nyelvén. Úgy 5 percig folyt belőle a vér, és még tízig nem hagyta abba a sírást. Fel is hívtam az orvost. Azt mondta, ha újra vérzik, vigyük a sebészetre, amúgy meg fertőtlenítsük le, és kenegessük gengigellel, ami a fogzásra való szájzsibbasztó krém. Valahogy túléltük az éjszakát, másnap már jobban volt, de szopizni még akkor sem tudott rendesen. Éjjel nem tudott visszaaludni, mert ha felébredt, először be kellett kenni a nyelvét, aztán várni, míg hat a cucc, addig sétáltunk vele, és csak aztán szopizhatott. Nappal is jött volna, mászott az ölembe, de aztán mikor elővettem, csak elfordult. De nem lett kevésbé nyűgös. Aztán vasárnap délelőttre mintha elvágták volna. Azóta semmi baja, (csak a szokásos nátha és köhögés).

Nálunk is Peszach

Először is midolog egy esküvőt erev peszah előtti napra tenni? Merthogy kizárólag amiatt nem jöttünk haza a világvégéről, mert nem volt elég idő rá, hogy repülővel megjárjuk a távot.
Ezt gondoltam először. Meg másodszor. Aztán harmadszor is, amikor az első széderen túl voltunk, ami nem volt vészes, de igazán jó sem. Túl voltunk rajta mindenesetre. Aztán a másnapi ebéd, amit egy másik családnál töltöttünk, már sokkal jobban sikerült. Igazából beszélgettek velünk, meg kérdeztek. És őket is lehetett kérdezni, nem csak mint egy színházban, végignéztük, ahogy ők családi életet élnek (mint az első helyen). A második ebéd is hasonló volt, bár talán még többet beszélgettünk. A család nőtagjai mind művészek voltak, amit nagyon jó volt hallani, mert eddig nagyon egyedül éreztem magam vallásos zsidó női festőként. Aztán megnéztem a dolgaikat. Hát szépek, meg minden. De én az ilyen mindent kipróbálunk és hű de sokféle anyagot lehet használni felfogást inkább hobbi kategóriának tartom. Attól még lehet belőle élni persze. Lehet, hogy fel kéne adnom a magas művészeti törekvéseimet...
Az egész peszah csúcsa viszont a második széder volt. Kétgyerekes család, 14 éves iker lányok, rajtunk kívül még három vendég meg a szülők voltak ott. Valahogy annyira jól kijöttünk, egész este nevettünk. Dugdostuk az afikománt, mint a kisgyerekek. Nagyon jól éreztük magunkat, az egész hercehurca megérte, hogy megismertük őket. Még az ünnep után is felhívtak, hogy menjünk át vacsorázni, hogy a repülőút előtt még együnk meleget. Bár Dovi pizsamában volt már, de még nem volt valami álmos, úgyhogy mentünk, hogy még egyszer találkozzunk. Persze elhalmoztak az útra is kajával, úgy kellett leállítani őket. Mindannyian úgy éreztük, hogy életünk legviccesebb széderén vettünk részt. Az egyik vendég még a reptérre is kivitt minket másnap hajnalban.
Nálam egyébként az a mérce valaminek az értékében, hogy ha közben Dovi alszik és én nem, akkor mennyire jár azon az agyam, hogy most emiatt a valami miatt nem alhatok, aztán Dovi persze felkel reggel. Hát itt valahol hajnali 2 körül eszembe jutott, hogy jé, még nem is gondoltam erre. (az első este végig ez járt a fejemben). Amikor befejeztük, az apa meg az egyik lány hazakísértek minket és megvárták, míg valakit kerítünk, aki a kártyával kinyitja az ajtónkat a motelban. Ha nem sikerült volna, visszamentünk volna velük, és ott aludtunk volna náluk. Fél órába telt éjjel 3-kor találni valakit, akit mellesleg az autójából szállítottunk ki, mert gyalogos nem volt sehol. Azért nem bántam, nem szívesen aludtam volna Dovival máshol a cuccaink nélkül.

Vicces, hogy a zsidó közösség nagy része Hollywoodban él kis cuki kertes házakban. És furcsa, hogy a vallásos családokban ábának és imának hívják a szülőket.

Dovi egyébként egész jól viselte a repülést. Egy kis hős volt. Pedig  visszafelé az első gépre felszálláskor, ami belföldi járat volt, és nam adtak kaját, elvették a joghurtját. Vicces volt a hatórás út, úgyhogy adhattunk neki maceszt, paradicsomot meg mandulát. Aztán az átszálláskor vettünk neki banánt aranyárban. A végén meg már nagyon kényelmetlen volt neki az ölemben aludni, de az a kosár, amit ajánlottak, szerintem még rosszabb lett volna. Már talán kezd visszaállni (4 nap után), tegnap már egész éjjel aludt. Csak mi nem, mert amíg ő nem aludt, nekünk nem volt lehetőségünk a saját szervezetünk visszaállításával foglalkozni.

Szép volt, jó volt, de összességében még mindig inkább Izrael-párti vagyok.

Azért az is vicces

hogy amikor New York város metrójában megkérdeztük, hogy merre kell menni, és mint a hülyéknek magyarázták, hogy a C metróra kell szállni, még rajzolták is a levegőbe, mi meg nem éreztük magunkat ennyire lassú felfogásúnak azért, akkor mégis felszállunk az E-re. Aztán rájöttünk, hogy ez azért volt, mert bennünk fel sem merült, hogy egy alagútban több vonal is lehet, és felszálltunk az elsőre, ami jött.

Kétségtelen

hogy a mai nap legviccesebb eseménye az volt, amikor a múzeumban Dovival wc-re mentünk, és amíg én pisiltem, ő kimászott az ajtó alatt.

Próbáltam szólongatni, de nem jött vissza. Ráadásul úgy ült le, hogy nem tudtam az ajtót kinyitni tőle annyira, hogy ki is férjek. Végül valaki megfogta és arrébb tette.

Különben mikor először megláttam azt a rést, gondoltam ám, hogy nagyon nagy...

Szirák

Rabbi Ziskind beszélt a szeretet jelentéséről. Azt mondta, az igazi szeretet, amikor valaki lemond valami számára fontosról a másik javára. Mint például amikor az anya lemond többek között az alvásról, hogy a gyerekét ellássa. És ezt mindenkinek egyszer meg kell tapasztalnia, mármint, hogy őt szeretik.
Én még aznap megtapasztaltam, amikor Másik azt mondta, hogy próbáljunk meg mindketten elmenni az esti programra, de ha Dovi felébred és be kell vinni a szobába, ő megy vele. Ez már csak azért is nagyon sokat jelentett, mert egy olyan program volt, ami neki különösen sokat jelentett, és kettőnk közül mindig ő szokott az ilyenekre menni. Én általában bosszankodom, hogy megint nem jön haza időben, nekem kell egyedül lennem Dovival, és különben is, engem is érdekelne a dolog. És most az volt a fontos, hogy én ott lehessek, és ez egy nagy ajándék volt.
Nem tudom, hogy írjam le magát a programot. Egy külsős valaki tartotta, ő is elvégezte a coaching schoolt, mint Másik, de egy másik csoportban. A "zsidó út" volt a téma. Egy darabig beszélgettünk kis csoportokban arról, hogy van-e ilyen egyáltalán, ha igen, milyen állomásai vannak, van-e eleje és vége, mik a közös pontok. Már azt is érdekes volt látni, hogy hányféleképpen lehet értelmezni a feladatot. Aztán a különböző állomások jelölésére székeket helyeztünk el a szobában, úgy, hogy az elhelyezkedésük valamilyen kapcsolatban állt a jelentésükkel. Például volt egy "teljesség" szék, amiről nem tudtunk megegyezni, hogy eldugva legyen-e valahol a lépcső mögött, mint valami homályos és elérhetetlen dolog, vagy középen legyen, mert bár ott van közel, mindig csak kerülgetjük és sosem érjük el. Végül két "teljesség" lett, a távolabbihoz egy tábla is vezetett, a középső meg le volt takarva.
Volt még:

• Egy kisodródott szék, ami a teljességhez való közeledtében valahogy elsodródott és eldőlve hevert a periférián. 
• Egy másik eldőlt szék, de az közel volt a teljességhez, mert a pofon, amit az élettől kapott így hatott rá.
• Egy kis hokedli (piros tetejű), aminek le lehetett venni a tetejét rögtön a teljesség mellett. A teteje rá volt csúszva a teljességre. Azt jelképezte, hogy a teste és a lelke szét van csúszva, de abban nem volt egységes álláspont, hogy melyik van előrébb.
• Egy másik kis hokedli (fehér tetejű), ami ugyanígy szét volt csúszva, de távolabb volt a teljességtől.
• Egy "szarok rátok" szék
• Egy "jobb, ha inkább itt sem vagyok" szék. Ezt én raktam oda, a nagyszüleink generációjának zsidóság-felfogását szimbolizálja.
• Egy nem túl kényelmes, de nagyon stabil szék, mellette meg egy kényelmetlen.

Azt hiszem, ennyi. Először oda kellett állni, ahol kezdődött az utunk. Valahogy arra gondoltam, milyen jó lenne beülni a középső teljességbe, aztán rájöttem, hogy a születés előtti életre gondolok. Végül nem ültem be, mert nem a születéssel kezdődött a zsidó utam. Ezt aztán úgy fogalmaztam meg, hogy "szerettem volna a teljesség székre ülni, de nem tudtam". Nagyon jó volt így kimondani. Végül a fehér tetejű hokedli mellé álltam, de nagyon rosszul éreztem magam. Ideges lettem és alig vártam, hogy mehessünk tovább.
Aztán oda kellett állni, ahol most vagyunk. Én a stabil székből éppen kiszállva a teljesség felé mutató tábla felé tartottam, úgy, hogy csak a táblát láttam, a széket nem. Ez már sokkal megnyugtatóbb volt.
A következő körben kellett választani egy tárgyat és oda állni, ahova még ezzel a lendülettel úgy érezzük, eljuthatunk, és tárgy nevében beszélni magunkról. Én a "szék -->" tábláig jutottam, és ott megpihentem. Egy orsóra felfűzött szalagot vittem magammal. A szalag ezüstös szürke volt, ami azért jó, mert mindenhez passzol, könnyen beilleszkedik. Az orsót könnyű volt gurítani, de ahogy gurult, a szalag letekeredett, és így sose felejtette el, honnan jött.
A végén a tárggyal együtt és aztán nélküle is egy olyan helyet kellett keresni, amivel kapcsolatban erős ellenérzéseink voltak. Sokan álltak a "leszarom" székhez, néhányan a "jobb, ha inkább itt sem vagyok"-hoz (ennek örültem, ezek szerint nem volt fölösleges odatennem), sokan a kisodródotthoz. Én pont oda álltam, ahova először is. A szalaggal a kezemben kicsit kevésbé idegesített, de amikor újra letettem, megint alig vártam, hogy eljöhessek onnan.
Végül nagyon jó volt így átlátni az utamat. Indultam egy kívülről belépéssel, de ezzel sosem tudtam megbarátkozni (=szerettem volna a teljességből indulni), úgyhogy minél gyorsabban el akartam jönni onnan. Aztán eljutottam a szétcsúszott székig, ahol a lelkem sokkal előrébb volt, mint a testem (=fejben sokkal több dolgot akartam tartani, és magasabb szintre jutottam, mint amire fizikailag lehetőségem volt.) Ennek meg is lett az eredménye: amikor végre elszabadult a testem is, olyan volt, mint amikor egy befőttes gumival összekötött két tárgyat hirtelen nem feszítenek szét. De aztán eltűnt belőle a feszültség, és kialakult egy egyensúly. Így kerültem a stabil székbe. Ott voltam nagyon sokáig, de az utóbbi időben már egyre kényelmetlenebb volt. Nemrég sikerült rávennem magam, hogy álljak fel, és induljak el a széket jelző tábla felé. Ezt az jelzi, hogy mostanában jobban figyelek dolgokra. Sokkal többször bencsolok, mint eddig, jobban figyelek a többi utóáldásra, imákra stb. Talán az a nagy lépés, hogy nem csak egy plusz csinálnivalót vettem be a többi közé, hanem valahogy spirituálisan lett több a vallásosságom.
Utána még sokáig beszéltünk Másikkal. Olyanokról is, hogy ő melyik székben ült (igazából nem tudott beleülni, mert Dovi felébredt a mellettünk lévő biliárdasztalon, és csak úgy aludt vissza, ha Másik ölében volt, de azért végignézte, és azt mondja, sokat tanult így belőle). És hogy én ki akarom onnan rángatni, és ezért ő dafke nem jön sehova. Én meg vele együtt akartam volna kiszállni, és továbbmenni, de hát ha nem jött, hát elindultam. Meg hogy miért zavar engem az az első szék. De talán már nem is zavar annyira, csak nem szeretnék megint ott tartani. Elképzeltem, hogy a teljességből indulok, és nem kell végigjárnom azt az utat, amit így kellett, és arra jutottam, hogy nem adnám oda a tapasztalataimat és azt, amiért megdolgoztam.
És büszke voltam magamra utólag, hogy nem olyan székhez álltam utoljára, aminek a helyzete mások életében idegesít, hanem olyanhoz, amit megtapasztaltam, és rossz volt. Mert ahogy beleképzeltem magam a többi székbe, igazából mindet megértettem és el tudtam fogadni, hogy valaki most éppen ott van, akár jó neki ott, akár nem.

Mondtam a végén Másiknak, hogy azért nem sok olyan program lett volna, amiért én ennyi alvásról lemondok. Éjjel kettőkor fejeztük be. Megérte, de baromi fáradt vagyok még mindig. Főleg, hogy azóta sem aludtam, mert az utazásra pakolok és peszahra takarítok.

Zokni-szamárnyúl tartozás

F-nek, mert tőle kaptuk a zokniállatos könyvet, amiből az ötletet merítettem.

 Egyéb nyulak a parkolóban.

Ez meg csak szimplán cuki.

Ilyen van nekem, bizony

Na ne

Dovi meggyógyult. Most Másik beteg. Amikor végre eljutott az orvoshoz (nem a saját időpontjában, mert akkor épp valami megbeszélésen volt, hol máshol, lázasan) az annyit mondott neki, hogy fertőz, de nem tudja, mi a baja. Rendelt labort, péntekre lesz kész. Addig nem igen jön haza, aludni sem, nehogy megfertőzzön minket, Dovit főleg. Merthogy jövő héten elutazunk két hétre és se itthon maradni nem szeretnénk, se egy beteg gyereket magunkkal cipelni. Se elmenni és egy beteg gyereket itthon hagyni. Mindhárman teljes egészségben szeretnénk elutazni együtt.

Addig még lenne egy vidéki hétvége azokkal, akikkel mindig szoktunk menni. Előadások, más emberekkel társalgás sáberszkor, ilyenek. Másik azt mondja, ő nem jön, mert ugye beteg, és addigra nem gyógyul meg, én pedig döntsem el, hogy elmegyek-e Dovival kettesben. Úgy utálom az ilyen szituációkat! Most melyik ujjamba harapjak? Ha itthon maradok, akkor se lehetünk együtt, szóval itt leszünk bezárva egész sábeszkor kettesben (merthogy kimenni se tudunk, talán pár hét múlva fog Dovi annyira járni), Másik meg az anyukájánál valószínűleg. De ha elmegyek, akkor három napig nézhetem a boldog együtt sábeszoló családokat, és mehetek Másik nélkül a szobába, hallgathatom nélküle a kidust, nem énekli nekem az ésesz hájilt, nem áldja meg Dovit. Bár ez mindenképp így lesz, mert itthon se lehetünk együtt, de legalább nem kell néznem, hogy mások együtt vannak. Ha elmegyek, akkor viszont nem vagyok bezárva, mehetek érdekes előadásokra, Dovit meg lepasszolhatom a bébiszitternek... Eredetileg úgy terveztem, hogy mondjuk egy előadásra mindketten bemegyünk, és Dovi a bébiszitterrel lesz, egyre csak én megyek, és Dovi Másikkal lesz, egyre Másik megy be és velem lesz, és lesz olyan is, hogy egyikünk se megy be, és mind együtt leszünk. Hát ilyen nem tudom, mikor lesz legközelebb, de baromira elegem van. Miért van az, hogy mindig valami ilyen történik?! Értem én, hogy minden okkal történik és "hákol letová", de akkor is, miért? Már a purimról lemaradtunk a betegség miatt. És nem is akadtam ki ahhoz képest, mint amennyire szoktam. Most már legalább elárulhatnák, hogy mit kell ebből tanulnom, mert úgy látszik, magamtól nem jövök rá. A francba.

Kajla nyulat meg meg fogom fojtani, ha így folytatja. Állandóan rázza a rácsot és ma egy tízcentis karmolást kaptam tőle ajándékba a kézfejemre.

Ezen kívül az is van, hogy holnap Dovit (és Másikat is) szemészetre kéne vinni 1-re. Azt néznék meg, hogy nem örökölte-e véletlenül Másiktól a baját. De ugye az volt a terv, hogy együtt megyünk. Most nem ülhetünk Másik mellé az autóba, én nem tudok és soha nem is fogok tudni vezetni, úgyhogy marad a busz. De ez a cucc a világ végén van, és Dovi egyre kevésbé bírja a hosszú buszozást. Ezen kívül nekem is baromira nincs kedvem, épp elég szívás ez anélkül is. Reggel még megyünk a szopis csoportba, ami fontos, mert ez a havi feltöltődésem és mert valakivel megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Ezután még bonyolultabb lenne odaérni a szemészhez. Meg igazából a Hordozóházba akarok menni rajzolni (erről majd egy másik bejegyzésben, mert sokkal vidámabb téma), de ez nyilván objektíven nem fontosabb a szemésznél, úgyhogy csak akkor mehetnék el, ha előtte meggyőzném magam (és Másikat), hogy amúgy se jó ötlet most a szemészhez menni. De lehet, hogy önkényesen eldöntöm, hogy a szemész sem vészhelyzet, és nekem meg ennyi kell a túléléshez.

Jobb későn, mint soha: egyéves húdeügyesvagyok összefoglaló

Úgy elszaladt az idő, hogy nem csak hogy egyéves lett Dovi, de el is múlt anélkül, hogy azt itt megemlítettem volna. Tehát: egy éves, 76 centi, 10,1 kiló volt, de most beteg volt egy hétig, úgyhogy 9, 6. Szerintem durva, hogy fél kilót fogyott egy hét alatt, de a hordozós énem nem bánja egyáltalán. A fenti két kép még a betegség előtt készült, azóta sokkal kevésbé van oda az evésért. Pedig néha bele is talál a szájába egyedül a kanállal.

 A fényképezőgép régi kedvenc. Leginkább a kupakot szereti visszatenni az objektívre.

 Az új kedvenc viszont a telefonálás. Már nem csak fogélesítésre jó a készülék, hanem igazi hallózásra is, bár azt egyelőre nekem kell mondanom hozzá. Viszont tetszőleges tárggyal tud telefonálni. Például a kefires kiskanállal is. Igen, utána hajat kell mosni.

Ma pedig végre lementünk a játszótérre. Aranyos volt, hogy ősz óta elfelejtette, hogy milyen volt a hinta, és most úgy örült neki, mintha sose próbálta volna.

 A képen egy Kismedvét rejtettünk el.

Ezen a képen meg valami mást rejtettünk el, amit egy Kismedve keres.

Ezen kívül tud már tapsolni, amit úgy tanult meg, hogy épp akartam mondani, hogy kezdek aggódni, hogy nem csinál semmit két kézzel, és hogy az agyféltekéi között nincs meg valami összeköttetés, vagy nem tudom, mi. Aztán az ölemben ülve megfogtam a felkarját és összeütöttem a tenyerét. Ezzel valahogy rájött, hogy hogy kell csinálni, és azóta tudja.
Ezen kívül egyre hosszabb időre áll meg kapaszkodás nélkül és egyre kevésbé támaszkodik járáshoz is. Meg egyre jobban akar is járni, csak kis félénk és nem nagyon meri elengedni a kapaszkodót.
És egyre jobb úton halad, hogy önkiszolgáló legyen a szopizásban. Nappal már kezdi sejteni, hogy hol tartom a mellem, akkor is, ha ruha van rajta, éjjel meg szerintem sikerült neki megtalálnia egyedül, de nem vagyok teljesen biztos benne, mert aludtam. Különben meg akrobatikus pózokban képes szopizni, amit hol abbahagy, hol újrakezd, de ha elcsomagolom, és ő még nem végzett, határozottan tiltakozik.
Az éjszakai ébredések, amikor épp nincs se betegség, se fogzás, kezdenek normális mederbe terelődni. Mondjuk 2-3 van egy éjjel, az is hajnalban. És gyorsabban vissza is alszik.
És a nagy attrakció: le tud mászni egyedül az ágyról! El sem tudom mondani, mekkora könnyebbség, hogy nem kell félnem, hogy leesik.
Egyre több mindent ért, olyanokat, mikor kell integetni, gyere ide, add ide, ha megszólal a kaputelefon, mondja, hogy "Papa", ha ledönti a kockákat, akkor "Bumm". (Itt kell megemlítenem azt is, hogy milyen egy szuperügyes Másikom van, aki kapcsolót szerelt a kaputelefonra, és ki lehet kapcsolni, és nem szólal meg, ha nem akarom. És még szép is az a kapcsoló, bizony.)

(Az egyéves szülinapi tortáról később lesz kép, mert másik fényképezővel csináltam, és nem találom hozzá a kábelt.)